Vihar

Melinda leszállt a buszról. Arcába csapott a szél. Szeme, szája tele lett a nyári porral. Nekifeszült a szélnek és elindult hazafelé. Az eget sötétszürke felhők borították. Három óra volt, de sötétség borult a tájra. Melinda könnyű kiskabátját összefogva birkózott az elemekkel. Fázott. Átment a kereszteződésen, és befordult a sarkon az utcájukba. A sarki telken egy háromkerekű biciklit kergetett maga előtt a szél, aztán a kert végi üvegházba csapta. Melinda megtorpan. „Szegény Éva néniék, mennyit dolgoztak vele.” gondolta. Ebben a pillanatban nagy reccsenéssel letört a túloldalon egy hatalmas faág, és a villanyvezetéket is magával sodorva dőlt a kocsiútra, Melindától alig pár méterre. Az asszony hátrarettent, aztán óvatosan kikerülve a villanydrótokat, megszaporázta a lépteit.

A szomszéd kutya őrjöngve ugrott neki a kerítésnek. Melinda szíve majd kiugrott.
- Te buta dög, hát nem ismersz meg? – kiáltott a kutyára, ami talán az ismerős hangot hallva visszakullogott a ház mögé. Melinda nehezen talált a kapu kulcslyukába. Reménykedett, hogy férje már otthon van, és előjön. Végigment a házhoz vezető járdán, aztán belépett a tornácra, majdnem elesett, ahogy megszűnt a szél nyomása. Belépett az előszobába. Tudta, hogy a férje nincs még otthon, de azért bekiáltott az üres lakásba:
- Zoli, itthon vagy? – ám válasz nem jött. Az asszony három dologra vágyott. Egy jó forró teára, egy nagy pohár konyakra, és a férjére. Leakasztotta a zseblámpát a fogasról, és belépett a konyhába. Vizet töltött a teáskannába, és feltette a gázra forrni, aztán bement az ebédlőbe, és leült az asztal mellé.

Megcsörrent a mobilja.
- Szia drágám! Mindjárt otthon leszek, csak kerülnöm kell, egy faág rádőlt az útra. A villanyvezetéket is leszakította.
- Tudom, láttam. Ha odébb vagyok agyon csap – mondta az asszony, és azonnal meg is bánta, hogy ráijesztett a férjére.
- Szegénykém, nagyon megijedtél?
- Nem, semmi bajom – mondta az asszony, közben meghallotta a vízforraló sípját. – Siess haza!
- Repülök – mondta a férfi és tudta, érezte, hogy az asszon fél, retteg a viharban a sötétségbe borult lakásban. Ami a legjobban aggasztotta, hogy a keleti égbolton halvány villanások törték meg a szürkeséget. Villámlott, Melinda pedig az őrületig félt a villámoktól.

Beletaposott a gázba, és megkerülve az elzáródott útszakaszt, megállt a kapu előtt. Gyorsan tárta ki a kaput és állt meg a garázs előtt. Visszament, és bezárta a kaput, aztán rohant be a lakásba. Megnyugodott, amikor az asszony kedves csókkal fogadta, és mosolyogva egy bögre teát nyomott a kezébe. A tálaló szekrényen gyertya égett.
- Konyakot is kérsz? – simogatta meg a férfi bögrére kulcsolódó kezét Melinda.
- Igen – válaszolt Zoltán. Az asszony elővette a konyakot az asztalra tette, aztán kivette a nagy, harang alakú poharakat is a szekrényből. Ekkor hatalmasat villámlott. Az asszony megremegett, és elejtette az egyik poharat, ami milliárd darabra tört a kövön. Megbűvölten, a félelemtől reszketve nézett ki az ablakon, ahol most megeredt az eső. Nem úgy, mint máskor, hogy pár csepp után zendít rá, nem, egyből ömleni kezdett. A szél kavarta az esőcseppeket, és hol az ablakig vágta, hol szinte vákuumot képezve nem is látszottak a cseppek.
- Ülj le, majd én összesöpröm – mondta Zoltán, lenyomta az asszonyt a székre, és az ablaknál álló pad alá nyúlt a lapátért, kissöprűért.

Gyors mozdulatokkal összesöpörte a romokat, majd elővett egy másik poharat, és töltött a konyakból.
- Idd meg! – parancsolt a nőre, aki egyre csak a cikázó villámokat nézte. A vihar hatalmassá duzzadt. Dörgött, villámlott, a szél kergette a letört ágakat, és az esőt. Melinda gépiesen megitta az italt, megrázkódott tőle, és egy kicsit magához tért.
- Szeretnék hozzád bújni – suttogta.
- Akkor gyere – mondta a férfi, és a zseblámpát az asszony kezébe nyomta, felvette a két poharat, meg az üveget, és húzta maga után az asszonyt a hálószobába. A hatalmas franciaágy nem volt beágyazva, csak a paplanok voltak eligazítva. Zoltán vetkőzni kezdett. Melinda csak nézte a villózó fényeket, fülét befogta, hogy a dörgést minél kevéssé hallja, ám az megremegtette az ablakokat. A férfi levetett mindent, aztán feleségét is el kezdte vetkőztetni.

Előtűntek a blúz alól bársonyos mellei, csücsöri köldöke. Engedelmesen kilépett szoknyájából, cipőjéből, majd harisnyanadrágjából. A piciny tangát is el kezdte róla lehúzni róla a férje. Ahogy kiszabadult belőle kedvese nemi szerve, a férfi leheletfinoman megsimogatta a bozontos vénuszdombot. Így szerette, szőrösen. Melinda szőrzete pedig gyönyörű volt. Puha, mézsárga. Zoli szerette beletemetni az arcát, és közben érezni puncija illatát. Az ágyhoz lépett és megkereste kedvese hálóingét, és ráadta, mint egy kisgyerekre. Lefektette az asszonyt, és töltött neki még egy kis konyakot. Az asszony ismét lehajtotta, aztán odabújt a férfi mellére. Zoltán pedig hatalmas karjával átölelte az asszonyt. Egyik kezével csitítóan simogatta a hátát, haját, a másikkal pedig arcát. Szerette volna a félelmet elaltatni, kiszívni az asszonyból. Melindának pedig végtelenül jól esett a kényeztetés. Bár még mindig kalapált a szíve, és minden egyes villanásra összerezzent, de érezte, hogy félelme kezd átalakulni. Férje keze egyre jobban elkalandozott.

Háta helyett, már fenekét simogatta. Aztán lassan hanyatt döntötte, és forrón megcsókolta. Melinda pedig úgy kapaszkodott a férfiba, mintha az élete múlott volna rajta. Zoli pedig érezte, hogy el tudja szakítani kedvesét a külvilágtól. A vihar kicsit csendesedett, és az asszony is kicsit nyugodtabb lett. Zoli hosszan, gyöngéden megcsókolta, aztán hanyatt döntötte. Felhúzta a hálóinget, hogy kedvese kebleit sem fedte már. Végigsimogatta a telt csípő vonalát, a lapos hasat, majd a bársonyos kebleket. Gyönyörköde nézte az asszony tökéletes alakját, aztán lehajolt, és megcsókolta az arcát, majd a melleit, a köldökét. Belefúrta fejét a lassan szétnyíló lábak közé. Megérezte az izgalom illatát. Mohón nyalni kezdte a kagylókén szétnyíló szeméremajkakat. Érezte, ahogy a másik ellazul. Már nem a viharra figyel, hanem kedvese mozdulataira, a testében szétáramló gyönyörre, a férfi pedig habzsolta, szinte szívta magába asszonya félelmét. A nő teste megfeszült, szája kiszáradt, torkából apró sikolyok törtek föl. A férfi abba hagyta ingerlését, a nő lábait a nyakába vette, és gyöngéden beléhatolt.

Lassan kezdett benne mozogni. Arca minden rezdülését figyelve. Szeretett volna vele teljesen egyesülni, magába olvasztani, védelmezni, hogy soha többé ne keljen így félnie. Aztán testük ringatózása elhozta nekik az ősi rítus boldogságát. Lélegzetük el, elakadt, testük remegett a kéjtől, forróság öntötte el testüket, és hatalmasat élveztek együtt. A nő kéjnedve összekeveredett férje ondójával, és együtt folytak le a lepedőre. Zoltán lihegve feküdt pár percig kedvesén, aztán oldalra hengeredtek mind a ketten, és egymást átölelve elaludtak.
Kin elállt a szél, majd az eső. Már csak messzi az ég alja jelezte csak az elvonuló felhőket. Kisütött a nap, és ott csillogott a tépett fák levelein. Az úttest közepén a hatalmas ágat két munkás láncfűrésszel darabolta. Egy darus kocsiból a leszakadt vezetéket szerelték. A faágat végül félre tudták már húzni. Elindulhatott a közlekedés. A Természet kitombolta magát.