Vigasztalás

Nemrég egy vidéki barátomnál tettem látogatást. Már jó ideje nem találkoztam Gáborral, azokkal az ismerőseimmel sem, akikkel közös kártyaestet terveztünk náluk. Mivel mindannyian abban a városban laktak (magam is ott végeztem főiskolai tanulmányaimat, onnan ismertük egymást), egyedül nekem volt szükségem szállásra is. Erre Gábor nagylelkűen felajánlotta nappalijukban lévő kihúzható ágyat, aminek őszintén örültem. Bár, mint utóbb kiderült, nem volt rá szükség.

Este 6 felé érkeztem meg, első vendégként. Jellemző módon, mindig az a vendég érkezik legkorábban, aki a legmesszebbről jön. Csak Gábor és Szilvi, a húga volt otthon. Szilvivel korábban már találkoztam, és tudtam is, hogy a bátyjával együtt vettek egy lakást, így különösebben nem lepődtem meg jelenlétén. A hangulatán viszont annál inkább. Kevés találkozásaink mindegyikén Szilvi egy rendkívül életvidám jelenség volt. Apró volt: talán 155 centi magas, és talán negyvenegy-két kiló. De mindenütt észrevették, ha megjött, és ha elment. Nem mintha nagyhangú lett volna. Sohasem volt igazán a társaság középpontjában, inkább azt mondanám, hogy mindig ott volt, ahol szükség volt rá.

Ha egy társalgás megakadt, ő dobta fel az új témát. Ha egy újonnan jött nem tudott beilleszkedni, ő segített neki. Ha valaki hangoskodni kezdett, rontva ezzel a hangulatot, ő csitította és vonta félre valamiféle varázsszavakkal, amik még a legrészegebb duhajt is megadásra késztették. Senki se tudta pontosan, hogy miként csinálta, de mindenki örült, hogy csinálta. Nyilván voltak, akik észre sem vették apró szolgálatait, de szerintem nem véletlenül kapott meghívást mindenhova.

De most valami baj volt. Szokott meleg üdvözlés helyett, ki sem jött a konyhából, ahol melegszendvicseket készített. Köszönésemre ugyan válaszolt, de pillantásában semmi vidámság nem volt. Érdeklődésemre Gábor adott magyarázatot a helyzetre:
- Néhány napja szakított vele István – mondta szomorúan. – Vagy talán van már egy hete is. Nem tudom a részleteket, és nem is voltam itthon pár napot, így nem tudom, hogy pontosan mióta tart. Nem beszél róla, hangját is alig hallani. Fegyelmezi magát, azt hiszem.

Nem ismertem Istvánt. Azt sem tudtam, hogy létezik. Nem találkoztam azért annyira gyakran Szilvivel, és nem is beszélgettem vele ilyesmiről. Gábor elmesélte, hogy már másfél éve voltak együtt, és hogy Szilvi nagyon szeretette, házasságot, gyereket tervezett vele. De nemrég kiderült, hogy István cseppet sem a hűséges típus: nemegyszer megcsalta. Szilvi hajlandó lett volna megbocsátani ezért, de erre furcsa mód István nem tartott igényt, és szakított vele. Leginkább azért furcsa, mert ez egy őszinte és tisztességes lépésnek tűnt: nem hitegetni tovább a szegény szerelmes lányt.

Hamarosan azonban bizalmas beszélgetésünknek a többi vendég érkezése vetett véget. Még hatan érkeztek, és hamarosan bor került az asztalra, majd francia kártya, zsetonok: megkezdődött a pókerjátszma. Nem vagyok nagy kártyás, és a társaságnak azon kisebbségébe tartoztam, akik csak Korda közvetítéseiből ismerik ezt a fajtáját. De persze hamar beletanultam, és hoztam is a formámat: kisebb nyereségek, és nagy bukások. Közben persze egyre-másra nyíltak a borospalackok, és a kilenc ember hamar végigkóstolhatta Magyarország nagyobb borvidékeinek terméseit. Szilvi egy darabig velünk játszott, de talán egy órányi figyelmetlen kártyázás után visszavonult a szobájába, a társaság részben értetlen, részben sajnálkozó pillantásainak kíséretében.

Nem mintha éjszakába nyúló kártyázás következett volna utána. Alig múlt kilenc, mikor ismét hármasban maradtunk. Csodálkoztam is, és félig-meddig komolyan gondolva betudtam annak, hogy 27 évesen megöregedtünk. Gábor, mint a borok egyik legszorgalmasabb fogyasztója már meglehetősen elgyengült. Próbált segíteni a pakolásban, de maga is hamar belátta, hogy nincs abban az állapotban, hogy üvegpoharak közelébe engedjük. Így elvonult zuhanyozni, amíg mi Szilvivel pakoltunk. Egy darabig csendben raktuk helyére a dolgokat, szedtük össze a rágcsálnivalók, és a szendvicsek morzsáit. Elnéztem, ahogy a számára cseppet sem előnyös nagyméretű pólóban, és az alóla csak combközéptől kilátszó bővebb szabású farmerben, szinte félálomban járja az útját a nappali és a konyha között. Egyszer sem nézett rám. Egész lénye szomorúságot sugározott, és fájt őt így látnom. Nagyon megsajnáltam. Vigasztalni szerettem volna, de ha valamiben nem vagyok jó, az a nők felvidítása. Ex-barátnőim ebben valószínűleg tökéletes egyetértésben lennének. De azért megpróbáltam.

Amikor átadtam neki a következő adag használt borospoharat, kezeimbe fogtam a kezeit. Először talán észre sem vette, csak amikor megpróbált elfordulni a konyha irányába, és nem sikerült neki. Lenézett a kezeimre, amik nem engedték, majd pedig lassan az arcomra emelte a tekintetét. Húsz centivel magasabb vagyok nála, így egészen felfele kellett néznie, és a lámpa fénye talán először érte a teljes arcát az este folyamán. Halovány volt, és ezt sminkkel sem próbálta elrejteni. Hiába a nagy barna szemek, semmi melegséget nem éreztem bennük. Pár pillanatig csak így néztünk egymásra.

- Nagyon sajnálom, ami Veled történt – mondtam halkan.
Nem szólt semmit. Talán először fel sem fogta. Pislogott néhányat, és láttam, hogy szemei megtelnek könnyel.
- Köszönöm – suttogta lágyan, talán csak azért, hogy ne vegyem észre megtört hangját.
Lehorgasztotta a fejét, és a konyha felé indult, ezúttal engedtem. Nem beszéltünk többet a pakolás során. Hamarosan Gábor befejezte a zuhanyzást, és azonnal a szobája felé indult, hogy kipihenje magát. Megnyugtattam, hogy elboldogulok magam is kanapéval, és hogy nem tartom rossz házigazdának emiatt. Fura, hogy milyen dolgok miatt tudnak aggódni emberek ittasan. Mikor a nappaliból eltűnt az utolsó kártyaest-nyom is, Szilvi is a fürdőszobába vonult, én pedig kihúztam az ágyat, felhúztam rá az tartóban talált ágyneműt, és szépen elrendezgettem a dolgaimat. Kényelmes, megfelelő méretű ágynak tűnt. Még arra is volt időm, hogy előkészítsem a másnap reggeli ruhámat, a pizsamámmal együtt, mert Szilvi igen sokáig fürdött.

Az első gyanús jelet a hálóruhája szolgáltatta. Hideg este volt, és a lakás nem volt különösebben túlfűtve. De ő egy rövid pólóban és szintén rövid nadrágocskában jött ki a fürdőszobából. Nem tudom, hogy ki állta volna meg a helyemben, hogy alaposan végigmérjem formás, csinos lábait, ahogy a comb eltűnik a könnyű szövet alatt, ahogy a póló alól kivillan a köldök, ahogy az arányosan kicsi mellek kidomborítják a ruhadarabot. Észrevette, hogy nézem, és talán valami mosolyfélét is láttam az arcán, de ezt lehet, hogy csak odaképzelem. Mindenesetre nem sietett be a nappaliból nyíló szobájába, kellemes pillanatokban részesítve engem ezzel.

Gondolatban vállat vontam, és eldöntöttem, hogy nem tulajdonítok a dolognak különösebb jelentőséget. Magam is fürdőszobába mentem, és lemostam magamról az est szennyét. Pizsamámba átöltözve jöttem ki, és lepakoltam a nappaliban az ágyam mellé a koszos ruháimat. Szilvi szobájának ajtaja nyitva volt, ráláttam az ágyának végére, meztelen lábaira. Láttam a TV-t is, ahol valami ezerszer sugárzott romantikus film ment. Nem túlzottan érdekelt a dolog, és azt sem értettem pontosan, hogy miért kell neki ezzel kínoznia magát. Gondoltam, azért jó éjszakát kívánok neki, mielőtt lefekszem aludni. Mikor beléptem hozzá, felém fordult, és mielőtt megszólalhattam volna, ő kérdezett:
- Nem akarod velem nézni ezt?

Jól ki lehetett hallani, hogy milyen választ szeretne. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Nem vagyok hülye, fejemben megszólaltak a vészharangok, hogy ennek az estének bizony nem várt kimenetele lesz, ha igent mondok. Szilvi nem szóbeli vigasztalást szeretne. Beletelt pár másodpercbe, amíg döntöttem. Ha nem nézem őt közben, talán másképp döntök. De olyan apró volt ott azon a nagy franciaágyon. Védtelen, gyámoltalan, és nekem kötelességem segíteni úgy, ahogy tudok. Azt hiszem, még ez volt a legracionálisabb érvem az igen mellett. Olyan szinteken hatott rám, amit képtelen voltam ellenőrzésem alatt tartani. Mosolyogva odaültem az ágyra mellé, és ő rögtön hozzám bújt. A film már több mint a kétharmadánál járt, így hamarosan a szerelmesek egymásáéi lettek. A végefőcímzene alatt az ölelése még szorosabb lett, és én sem voltam rest visszaölelni.
- Nem akarok egyedül lenni ma este – mondta egyszerűen és nagyon halkan.
Nem válaszoltam azonnal, és ő pedig felnézett rám.
- Ugye itt maradsz? – kérdezte. Ismét az a helyet állt elő, hogy tudtam, hogy mit lett volna helyes mondani erre, de a szám más szavakat formált:
- Természetesen – mosolyogtam rá bátorítóan. – Nem kell egyedül lenned.

Nem fordult el, továbbra is a szemembe nézett. Néhány pillanattal később nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát. Ezzel meghúzta a ravaszt: megcsókoltam. Gyengéd, óvatos csók volt. Ajkai puhák és aprók voltak. Csókra csókkal válaszolt, és hamarosan belefeledkeztünk egymás kóstolgatásába. Lejjebb csúsztunk az ágyon, ő a hátára fordult, én pedig félig fölé. Nagyjából kétszer olyan nehéz vagyok, így nem mertem ránehezedni. Még sohasem voltam intim viszonyban ennyire kicsi nővel, és kicsit tanácstalan voltam, hogy mit szabad tennem, és mit nem. Ajkaink nem nagyon akartak szétválni, mindkettőnk szeme csukva, így kezeink kezdtél el felfedezni a másikat.

Visszafogottan kezdtünk hozzá. Az ő tőlem távolabbi keze a hajamat túrta, én pedig az arcát simogattam. Rövidesen viszont éreztem, ahogy a félig-meddig alattam lévő keze az ágyékomat érinti. Először csak a pizsamanadrágon keresztül tapintotta ki férfiasságomat, ami már igencsak felkészült arra, hogy „komolyabban” folytassuk az estét. Egy kis bizonytalanság után benyúlt a nadrágomba, és lágyan simogatni kezdett. Nagyon jól esett. Mivel nekem egy kézre szükségem volt a támaszkodáshoz, a másikkal elkalandoztam az arcától, végig a nyakán, szépen, lassan le a melleihez. A pólón keresztül is könnyen kitapinthatóak voltak a kemény mellbimbói, de ezzel nem voltam megelégedve, így hamarosan már a ruha alatt izgattam őket. Melle könnyen a kezembe fér, én pedig gyengéden masszíroztam és simogattam.

Ő egyre határozottabban mozgatta a kezét a férfiasságomon, lábait pedig összefonta az enyémmel, amennyire csak a testhelyzetünk engedte. A medencéje felém mozdult, ezt pedig invitálásnak fogtam fel, és kezem a mellét otthagyva a hasára húzódott, majd pedig a rövidnadrágba. Ahogy sejtettem, nem viselt alatta semmit. Teljesen sima bőrt tapintottam, ami megmagyarázta, hogy miért tartott annyi ideig a fürdés. Éreztem a teste lüktetését, és a szivárgó nedveit. Óvatosan, érzékenységét próbálva felmérni a csiklóját kezdtem ingerelni. Megborzongott, és medencéjével finoman körözni kezdett. A csókokban pillanatnyi szünetek álltak be, ahogy egyszer-egyszer sóhajtott. Persze ő sem volt rest közben, ügyesen, gyakorlott mozdulatokkal kényeztette a férfiasságomat. Egy kicsit túl jól is: nem voltam benne biztos, hogy meddig fogom ezt bírni.

- Hatolj belém… - suttogta váratlanul, egy sóhajtás után.
Ki akar egy ilyen bensőséges helyzetből kimozdulni, így tudtam, hogy nem fog örülni annak, amit most mondani akarok. Így csókok között mondtam, hátha tompítja a hatást.
- Egy pillanat… de a táskámban… van az óvszer… és be… kell… hoznom…
A hajamat összekócoló kezével megölelt a nyakamnál, mintegy nem engedve el.
- Felső fiók... – suttogta két csók között.

Felnéztem, és tényleg, az ágy mellett volt egy kis éjjeli szekrény. Kénytelen voltam a kezeimet elhúzni a csiklójától, hogy átnyúljak a teste felett a fiókhoz. Még szerencse (vagy jó szervezés), hogy az ágynak a megfelelő felén feküdtünk, így gond nélkül elértem. És valóban, a felső fiókban egy dobozra akadtam. Persze az intim varázs eléggé megtört, amíg kivettem. Fél szemmel konstatáltam, hogy az érzéstelenítős, hosszabb aktust biztosító fajta, aminek éppenséggel örültem is abban a pillanatban. Mert Szilvi keze egyszerűen túl ügyes volt. Ha már így pakolásztunk, akkor néhány csók, és simogatás közben megszabadítottam a ruháitól, és ő is engem az enyémtől. Öröm volt nézni a feszes melleket, és az elálló mellbimbókat. Rá kellett jönnöm, hogy csak a tapasztalat hiánya miatt tartottam a nagyobb melleket izgatóbbnak. Órákig el tudtam volna nézegetni ezeket a formás apróságokat. És nem csak néztem, csókoltam is őket. Majd a hasa felé kalandozott a szám, de ő elemelte a fejemet, szájon csókolt.
- Magamban akarlak érezni – mondta, mint egy emlékeztetőül. Mosolyogtam.
- Ahogy akarod.

Mivel közben már felhúzta rám az óvszert, elhárult ez elől minden akadály. Feltérdeltem, az egyik párnáját a csípője alá raktam, és a péniszem hegyét odaérintettem a vaginájához. Finoman köröztem, miközben néztem az arcát a még mindig működő TV fényében. A szeme csukva volt, és várt rám. Már most nagyon mélyeket lélegzett, és ez a felizgatott állapota nagyon jól esett nekem is. Szép lassan, minden millimétert kiélvezve toltam belé magam. Nem voltam elég gyors neki, mert ő is nyomta a medencéjét felém. Nyögött, ahogy a makkom szétfeszítette a bejáratot. Finom, apró lökésekkel küzdöttem magam egyre mélyebbre. Kezeimmel megtámasztottam magam, és fölé hajoltam. Ő a nyakamnál átkarolt, szinte nyújtott karral csimpaszkodott rajtam. Ami nem könnyítette meg az én támasztó kezeim dolgát.

Most már éreztem, hogy nem törik össze alattam, így a medencém az övére nehezedett. Lassan mozogtunk mindketten. Sóhajtásai között egyre hosszabbak lettek a szünetek. Éreztem, ahogy körözni kezd a csípőjével, és ahogy az alsó lábszárát a fenekemnek nyomja. Benyomtam magam, amennyire tudtam, és lökések helyett, én is körkörös mozdulatokat tettem. A lábai még jobban szorítottak le, a karjai egyre jobban szorítottak, és éreztem a feszültséget az egész testében. Gyorsítottam a mozgásomon, és az eredmény nem maradt el: a testén remegés futott végig, a levegővételt abbahagyta, teljesen hangtalan lett. Az lábai feszültek a fenekemen, a karjai meghajoltak, és elemelte magát az ágytól. Néztem az arcát, ahogy hátrafeszült a nyaka. Összeszorultak az ajkai, a szeme csukva – nincs is ennél szebb látvány. De egy pillanatra sem hagytam abba, amit csináltam. Hirtelen nyögött egy nagyot, ahogy újra levegőt vett. A szorítása lazult, és visszafeküdt az ágyra, és bőszen szuszogott.

Ahogy elcsendesedett, valami megcsillant az arcán a TV fényében. Sírt. Nem csak könnyezett a szeme, hanem sírt. Kihúztam magam belőle, és melléfeküdtem, ő pedig zokogott. Átöleltem, és ő is odabújt hozzám. Nem állítom, hogy pontosan értem, hogy mi ment benne végbe. Talán arra volt szüksége, hogy valaki kicsit oldja benne a feszültséget, és nekem ezt sikerült megtennem. Kicsit persze csalódott voltam, hiszen én kielégítetlenül feküdtem ott, de igazából volt bennem valami büszkeség amiatt, hogy le tudtam állni. Nem tudom, hogy meddig feküdtünk így. De sokáig. A zokogás idővel abbamaradt, csendes sírás váltotta fel, majd pedig álom. A TV egy ponton kikapcsolt, biztos valami időzítő volt beállítva. Nem sokkal később én is elaludtam.