Vérkígyó

Puhán fekszik fészkében a kígyó, álmosan elnyújtózva heverész. Teste lágy, bőre petyhüdt és ráncos, mégsem öregszik soha meg. Büszkén rejtőzik, mert tudja, ha bőréből kibújik, újra fiatal lesz, ráncai kisimulnak majd, teste megfeszül, és az erőtől megduzzad.
De még vár. Hallgat és figyel. A vér szava nem hívja, s a vágy lustán csörgedezik ereiben. A fejét is elbujtatja, csendesen szuszog, egyetlen szemét lehunyja, egyedül bőre fülel. Nem türelmetlen, hiszen ismeri az életet. Ő maga az eredet – gondolja gőggel telve. Eljön majd az ő ideje, csak várnia kell. Mert fel akar ébredni, újjá akar születni, hogy életet adjon, meg akarja látni a napvilágot, hogy ismét utat törjön. Megint fel akarja fedezni a titkos bölcsőt, amelybe örökké vágyik. Nyugodtan fekszik tehát, ám bőre minden pórusa éhesen figyel, s a leghalványabb érintésre is felel.
Lágy, kíváncsi cirógatás az első, amely éleszti vérét. Lassan halad végig rajta, állhatatosan szítva tüzét, majd puhán dédelgeti, ráérősen csúszik előre és hátra bőrén, s mikor felébreszti szunnyadó erejét, izgatottan várja, hogy kényeztessék. Tudja: ez jár neki, hiszen csak így kelhet önálló életre. És mikor gyengéden felemelik fejét, hátrahúzzák bőrét, a fény végre eléri.
Mégsem nyitja ki egyetlen szemét, hiszen a sötétben van otthon. Csak kissé nyújtózik, de nem mutatja még meg igazi alakját, csupán élénken tekergőzik. Ám mikor a nedves nyelv eléri, teste mélyén új utak nyílnak, ereje gyorsan növekszik.
Elégedetten fekszik, de feszülten várja a pillanatot, amikor saját erejéből felágaskodhat. Érzékien lágy az alakját változtató nyelv, ami a bőrén játszadozik, hol szétterülő testtel rátapadva, hol hegyes végével szántva, de ez a lágyság forróvá tüzeli kígyótestét, s vérét még gyorsabb áramlásra bírja. A nyalakodás nem gyengíti, inkább egyre súlyosabbra növeszti, és amikor meglátja a felé közeledő szájat, mégsem fél, inkább heves izgalommal várja az elnyelő sötétséget.
Forró és szoros az ölelés, de ő nem bánja, ha nem engedik el. Érzékenyen tapadnak rá az ajkak, majd mikor a bőre alatt áramló vér csupasz fejébe tolul, vörösen mered a sötétbe, és megadóan tűri, hogy ujjak markolják meg testét.
Már nem menekülhet, de hát nem is akar. Bár szorosan fogják, a bőrét húzgálják, a fejét fogak karcolják, ő hetykén felágaskodik, sziklakeménnyé duzzad, hogy végre megmutathassa igazi nagyságát, és elindulhasson a maga útján. Régi ereje elönti újra, fiatalon feszül a bőre a nedves ölelésben, hevesen robog a vére, és már érzi, ebben a barlangban is boldog lehetne.
Mégis mást akar. Itt nincs egyedül, puha nyelv tekergőzik körülötte, csúszómászó testét nedvesíti, ő azonban már nem az a hajlékony kígyó, aki volt. Keményen égbe törő teste átváltozott, élettől lüktető feszességét nem hajlítja derékba semmi, és a célja csak egy: megtalálni a vágyott odút, ahol egyedül lehet.
Természetesen így is jólesik neki a forró ölelés, ő azonban másik fészket keres. Megkeményedett teste fékezhetetlen vággyal szeretne bejutni abba a rejtett bölcsőbe, amelyet pontosan az alakjára formáltak.
Igaz, az esze rövid, de erre az egyre valahogy emlékszik.
A kígyó tudja, hogy csak a vér ereje segítheti hozzá, másként nem hatolhat be, nem foglalhatja el megérdemelt alagútját. Vöröslik a feje, ahogy előbukkan az ajkak közül, de nem a düh teszi vele. Elemében van, heves izgalom járja át, és amikor végre az áhított fészek közelébe jut, egyetlen szeméből átlátszó könnycsepp tolakodik elő.
Nem lepődik meg ezen, hiszen erre várt már régtől fogva. Azért támadt fel újra, mert be akar törni a számára készített titkos résbe. Fel szeretné fedezni legmélyebb rejtekét, és érezni körbeölelő védelmét.
A fészek nyílása rózsaszín csoda. Két domb közé rejtett völgye kissé megnyílik közeledtére, mégis hihetetlennek tűnik, hogy az ő hatalmas feje teljes szélességében beférhet. A vérkígyó azonban nem aggódik. Bár emlékezete rövid, mégis rémlik neki: az előző feltámadásakor is így kezdődött. Tudja jól, ha vértől duzzadó keménységgel ágaskodik, nem állhat elé semmi.
Fejét a nyíláshoz támasztja, majd lassan köröz, mire a két domb között ajtók nyílnak. A rés azonban így is zártnak tűnik, és a vérkígyó nem érti, miért vannak ott a semmire való ajtók, hiszen lenge hajladozásukkal nem gördítenek akadályt elé. Talán a fészek bejáratát díszítik? Vagy élénk színükkel csábítva akarják mutatni, hol az alagút bejárata? Számára haszontalannak tűnnek, mégis játszadozik velük, mert bár emlékezete rövid, mégis megsejti, a fészek rejteke hamarabb feltárul, ha enyelegve hízeleg nekik.
Ahogy fejével dörgölőzik az ide-oda lengő ajtókhoz, úgy érzi, figyelik. Meglepve látja, hogy a kis nyílás felett vöröslő szem emelkedik ki redős rejtekéből. Rokon talán. Mint a hüllők szeme, úgy dülled rá. Megböki fejével, mire az hetykén kiemelkedik. Nem is szem az, talán a bejárat őre lehet, aki őt fürkészi. Hirtelen ötlettől vezérelve, egész testével végigdörzsöli. Merevvé vált kígyóalakja a puha dombok közé illik. Lassan kúszik a völgyben, mozgásával egyre duzzasztja a vöröslő ajtók rejtekét, olyannyira, hogy fehér nedvek fakadnak nyomán.
Most már megnézheti a bejáratot közelről. Egyetlen szemét illeszti a kis nyílásba, amely csábító és titokzatos. Ám a mélyben a sötét uralkodik, és az ismeretlen delejes vonzása befelé húzza. A vérkígyó azonban nem fél a sötéttől, nekifeszíti hát fejét, amíg kemény teste faltörő kosként pendül, és a redős alagút könnyen enged nyomásának, kitágulva magába fogadja.
Először csak a fejét nyeli el, aztán gyorsan belecsusszan teljes hosszában a résbe. Vígan siklik előre-hátra, fészkelődik az alagút szorításában, és úgy érzi otthonra lelt, a lágy forróságban örökre megpihenhet. A sötétben halványan derengenek a bíbor redők, és bár emlékezete rövid, felrémlik neki: célját elérte.
Ficánkolva terpeszkedik, de bármennyire is jól érzi magát, ennyi csoda mellett nem tud elaludni. Ráadásul a vére zubogása sem engedi pihenni, mélyről jövő ősi ritmus hajtja, míg bőre az alagút puha falát szuszakolja. Dobol a vér, a ritmus gyorsul, de mikor beleremeg a szenvedély, és az élet kitörne, a vérkígyó érzi, hogy kíméletlenül kihúzzák alagútjából.
Egyetlen szeme még csukva mindig, de mikor résre nyitja, látja már: nem a maga ura. Testét ujjak markolják, fejét máshová irányítják. Eltűnt a pazar völgy a szelíd dombokkal, csak egy aprócska lyukat lát maga előtt. Körülötte semmi cicoma, semmi ékesség, még a lágyan libegő ajtóknak sincs nyoma, csupán dísztelen kis vágatok mutatnak egy irányba, egy hunyorgó kis nyílás felé.
Most már körül kell néznie! És lám, a szűkös lyuk felett meglátja az áhított bölcső bejáratát. Milyen királyian néz vissza rá bíbor ajtajával, buja mélységével! Erre a kígyót újra elönti a vágy, de még visszatekint a dísztelen kis nyílás felé.
Szegényes járat lehet – gondolja a vérkígyó a bejárat alapján, és ingerülten próbál visszakúszni a vágyott réshez, de már nyomják is befelé kemény testét, gyömöszölik a kellemetlenül pici lyuk kellős közepébe. Hiába tiltakozik, nem tehet semmit, és mikor a feje félig belemerül, a járat nem akar megnyílni.
A kígyó emlékezete rövid. Talán ezért nem jut eszébe egyetlen eset sem, amikor nem tudott behatolni. De az állhatatosság viszi tovább, büszkeségén csorbát nem ejthet semmi. Őt nem tudják legyőzni, áttör mindenhol! Még jobban nekifeszül a lyuknak, gondolván, ez a hátsó bejárat, és errefelé is abba a jól ismert és kényelmesen pazar barlangba jut majd. Meg is jelenik képzeletében a bíbor alagút tüneménye, ahova az előbb már befészkelt, és mert emlékezete rövid, kitartása legyőzi az izmok erejét, keménysége szétfeszíti az ismeretlen lyukat.
Meg is bánja hamar meggondolatlanságát, mert fejét keservesen szorítja a bejárat. Aztán mikor bejut végre, nyoma sincs a pompának, a sikamlós boltíveknek és az őt körülölelő csodáknak, helyette sivár szorítás köszön vissza rá, és kétségbeesetten tapasztalja, hogy gyűrűs bilincsek közé került. Meg is ijed, mert felrémlik előtte, hogy egy másik kígyó nyelte el. A döbbenet rémületté válik fogsága láttán, de aztán megérti, ez a szűk lyuk is ki akarja facsarni belőle az életet.
Kényelmetlen a járat, nehezen tud fészkelődni benne, kihátrálni pedig nem engedik, ezért hát megadóan mozogni kezd, mert tudja, másképp nem menekülhet. Már megértette: becsapták, és a vágyott bölcsőt innen nem érheti el.
A bejárat keményen szorítja, de közben érzékeit tüzesre is ajzza. Izgalma így hamar a tetőfokára hág, vad ritmus kapja el, és áradó folyóként sodorja. Remeg hosszúkás teste a szenvedélytől, azt képzeli, vízben lubickol. Vadul törtet a lüktető árban, amely már nem engedi visszafordulni. Makacsul tolakodik előre, és dühösen elhatározza, hogy végigcsinálja így is. A nagy bizsergést el fogja érni!
A vérkígyónak nincs füle, mégis érzi teste lüktetésén, ahogy dübörög a vére. Ha folyóban van, egyáltalán nem akar partot érni, egyetlen vágya az marad, hogy mozgása eggyé váljon vére ritmusával, csak akkor indulhat el a csodás érzés.
Tudjuk, hogy emlékezete hiányos, ezért el is felejti, hol van, csak a nagy bizsergés rémlik neki, ami el fog jönni. Egyre gyorsabban mozog hát, de a vére is hajtja, és ahogy előre-hátra ficánkol, duzzadó testén remegés fut keresztül. Végre! – sóhajtaná mámorosan, ha lenne hangja, amikor valahonnan a mélyből mégis berobban a nagy bizsergés varázslata.
Szédítő sebességgel rohan végig egész testén a forróság. Úgy érzi, az egész világ lebeg, eltűnt a barlang, és robbanásig feszült keménységén túl nem maradt más. Minden pórusa forr. Egyetlen szeme szájjá válik, hogy kiengedhesse a forró bizsergésfolyamot, amely belül egyre kéjesebb érzésekkel ajándékozza meg. Ki is tátja kicsi száját, amekkorára csak tudja, mert érzi, a forróság elemészti, ha nem teszi meg.
Végre kirobbanhat az élet. Fehér folyamokban önti az alagútba eleven áradatát, hogy aztán a vérkígyó elégedett remegéssel nyúljon el tüzes fészkében, a bíbor redőboltívek között élvezve rejtett bölcsőjének boldogító lüktetését. De amikor kinyitja egyetlen szemét, mégsem látja az áhított falakat. A szűk alagút vadul összeszorítja. Nem öleli át kígyótestét, hanem szabadulni próbál tőle, inkább kifelé tolja.
És amikor a kígyó elernyedve kicsusszan az alagútból - bár emlékezete hiányos és rövid - azt mégis tudja, hogy ez nem a megszokott bölcsője volt. Egyáltalán nem az, amelyet az ő számára formáltak.