Végzetes találkozás

Zimankós, viharos idő volt. Egy sötét utcán futottam végig. Szinte nem láttam semmit a hatalmas eső függönytől. A fagyos szél simogatta bőröm. Villámok cikáztak az égen, néha fehér fénnyel riasztva fel a sötétség nyugalmát. De, ahogy jöttek, úgy nyelte is el a fényeket magába a feketeség. Eleinte nem is értettem, hogy miért futok, még nem fogtam fel teljesen, annyira felkavartak az események. Csak futottam és sírtam. Üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Az idő tökéletesen fedte a bennem rejlő kaotikus érzelmeket. Abban a pillanatban, hogy újra megláttam az arcát magam előtt, mintha egy darabot szakítottak volna ki a szívemből…

3 órával ezelőtt…

Éppen készülődök, barátnőmmel megyünk bulizni a szokásos helyünkre. Ma Lamour parti lesz. Remélem jól fog sikerülni, mert eddig minden egyes alkalommal jókat buliztunk. Nem is értem, hogy most miért is vagyok izgatott. Talán, mert félek, hogy olyan emberrel fogok találkozni, akivel nem szeretnék? Nem is tudom. Próbálok nem rá gondolni, de nem megy. Annyira biztos vagyok benne, mint abban, hogy a tükör előtt sminkelem magam. Szemhéjamra feketét és szürkét raktam, számat vérvörösre rúzsoztam. „Hátha összeszedek ma egy pasit, mert már egy éve nincs senkim. Ideje lenne már!” Na, igen, egyedül vagyok már egy éve, de annyira nem is érdekel. Mintha egész eddigi életemben egyedül lettem volna. Nem hiányzik a pasi mellőlem, mert csak a gond van velük. De azért mégis. Szépen felöltöztem. Egy farmer és egy fekete felső, aztán már indulhattam is. Barátnőmmel a benzinkútnál találkozom. „Persze, hogy mindig én menjek ki oda, pedig nekem a kereszt közelebb van. Nem baj addig sem fázom.” Eléggé rossz időnek nézek elébe. Hideg van és fúj a szél. Bár reggel hidegebb volt, de szerintem még csak most jön a java majd este.

A talaj csúszott, én pedig nehézkesen sétáltam. Kiértem a kereszthez, belegondoltam, hogy akár meg is várhatnám inkább ott, de nem volt kedvem egy helyben álldogálni. Így tovább mentem. Mire kiértem a benzinkúthoz, barátnőm már várt rám. Amúgy Erakának hívják. Ahogy megláttuk egymást, már mindketten vigyorogtunk. Mi minden pénteken együtt megyünk bulizni, bár remélem nem csak péntekenként fogunk. Nagyon jó barátnőm. Ő is nagyon szépen ki volt festve. Mindketten csinosak voltunk. Nagyon hasonlítunk egymásra szerintem. Csak ő magasabb, mint én vagyok. Nem értettem, hogy min vigyorog annyira, de miután jobban megnéztem már tudtam. Majdnem egyformában voltunk. Még a sminkünk is majdnem meg egyezett. Köszöntünk egymásnak és már el is indultunk a buli helyre. Útközben még elszívtunk egy-egy szál cigit és elbeszélgettünk az aznapi suliban töltött időnkről. Nem volt túl izgalmas, de azért beszéltünk tovább. Aztán bementünk egyik barátnőnkhöz, mert ő is jönni akart velünk. Megvártuk, míg felöltözik. Közben megjött hozzá egy másik barátunk, Axel. Miközben Biát vártuk elbeszélgettük vele is. Ő egy magas, barna hajú és szemű, nem túl vékony alkatú fiú. Általában retro-s cuccokban mászkál.
Beértünk a kocsmába, és elfoglaltuk helyünket. Persze közben fizettünk egy-egy piát. Beültünk egy bokszba és szokás szerint megint csak beszélgetni kezdtünk. Mint mindig most is a legtöbb téma a szex, a pia, a drog, és persze a csajok, pasik volt.

Már vagy 1 órán keresztül bent ültünk, mikor megjött a zenekar, de meghibásodott a hangcuccuk, így el kellett menniük és hozni egy másikat. Persze már volt vagy 10 óra. Nem is számítottunk másra. Már megszoktuk, hogy mindig van, valami, ami miatt késik a buli. Már lassan fogyott a pénzünk is. Igaz, ez nekünk sosem volt akadály, mivel szinte mindig meghívott valaki egy piára minket. Még mindig csak ültünk és beszélgettünk. Egy idő után viszont már halál unalmas volt. Végül, mikor már teljesen a plafonon voltam, meghallottam, hogy kezdenek a fiúk. Eraka és Bia, elmentek táncolni én meg ott maradtam Axellel. Én nem szeretek annyira táncolni, csak, ha már kellő mennyiségű ital van bennem. Pá perccel később bekövetkezett, amitől annyira rettegtem. Megjött Ő és a barátai. Eleinte rám sem nézett, azután már egyre jobban figyelt a lenéző tekintetével. Még mindig nagyon rosszban vagyunk, múltkor volt egy kis balhénk. Azóta semmi, egy szó se történt köztünk. Én nem is bánom, elegem volt már a játszadozásaiból. Elegem volt abból, hogy csak egy játékszernek, egy babának nézett, amivel azt csinálhat, amit akar, ha kedve szottyan hozzá. Chris és Frei, vagyis a haverjai kihívtak engem, hogy megkérdezzék, mi van. Eleinte persze csak azt hittem, hogy csak úgy beszélgetni, de persze egyből a lényegre tértek.

- Mi történt köztetek? – kérdezte Chris.
- Nem érdekes, nem akarok róla beszélni. – mondtam neki, fejemet lehorgasztva. Persze mi más is történhetett volna, kijött Ő is.
- Ez meg mi a francot keres itt? – kérdezte.
- Ja, neked is szia, Géb. – mondtam flegmán. Ha ő így, akkor én sem hagyom magam.
- Kurvára nem kérdeztelek! – vágta hozzám.
- Én se téged. – vontam meg a vállam.
- Akkor takarodj innét, hord el azt a hájas seggedet és meg ne lássalak még egyszer!
- Hú, azt hiszed, hogy olyan kemény vagy mi? Mert egy lánynak bemersz szólni? Szánalmas vagy… - mondtam, ezt már a szemébe. Köpni-nyelni nem tudott. Magamban jókat röhögtem rajta. „Szánalmas seggfej vagy, pedig olyan jó volt…”
- Na, jó, én nem vitatkozom egy senkiházi kis kurvával. – megfordult és elindult befelé.
- Dögölj meg! – üvöltöttem utána. Ő persze ezt meg is hallotta. Visszafordult és azzal a lendülettel vágott pofon. Még fel se eszméltem, hogy mit tett, már én is emeltem a kezem, hogy visszaüssek, de… - Én nem vesztegetem az erőmet egy szemétládára! – visszaejtettem a kezem, fogtam magam és elfutottam. Persze, sírtam, ki ne sírna ilyenkor, mikor egy olyan embertől hall ilyeneket, akivel annyira jóban volt. Futottam, ahogy csak a lában bírta, de az eső mintha nem akarta volna, hogy elmenjek onnan. Elmélyedtem a gondolataimban. Nem éreztem fájdalmat, nem éreztem semmit, csak egy üres testként szaladtam. Egyfolytában elestem az úton. De felkeltem s továbbhaladtam. Amíg ki nem értem a temetőhöz, ami közel van a házunkhoz. Ott leültem arra a padra, ahol először megismertem s majd a későbbiekben nagyon sokat beszélgettünk, nevetgéltünk s jöttünk össze. De abban a pillanatban, hogy újra megláttam az arcát magam előtt, mintha egy darabot szakítottak volna ki a szívemből, lekuporodtam a padra s nem mozdultam onnan többet…

Másnap édesapám talált rám ott. De teljesen ki voltam hűlve. Élni akarásom megszűnt. Bevittek a kórházba, de az orvosok nem szántak nekem hosszú időt. Az utolsó, amit megtehettem, hogy odahívattam Gébet magamhoz. Persze nem jött el. Két nap után, mikor már a szakadék szélén hintáztam élet és halál között, megjelent Ő. Ahogy bejött, az ágyamhoz szaladt s sírva fakadt.
- Sajnálom, az én hibám, nem kellett volna olyanokat mondanom. Csak is én tehetek róla. – suttogta a fülembe.
- Ne-nem a te hi-hibád. Én va-vagyok az, aki el-elrontott mindent. – nyögtem kínkeservesen a szavakat.
- Ne mondj ilyet. Én ütöttelek meg, én hortalak el mindennek.
- É-én már nem-nem haragszom. Meg-megbékéltem vele. E-ez lett az é-én sorsom. I-isten el-elszólít magához. – éreztem, hogy, valami égeti az arcom, egy könnycsepp folyt végig rajta.
- Sajnálom, annyira sajnálom. Soha nem felejtelek el. Sajnálom, hogy nem jelentettél többet, mint barát, de az a barát viszont annál több voltál.
- Már ne-nem számít, én min-mindig is szerettelek é-és ezután is sze-szeretni foglak. Jó éjt kedvesem. Én… - s a szemem elkezdett lecsukódni, az utolsó szófoszlány, amit hallottam:
- Még látjuk egymást – s egy utolsó mosolyt láthattam még az arcán, s végül mindent elnyelt a mély s csendes feketeség.