Vanda

... Péntek volt. Reggel kellemes lágy tavaszi szellő fújt, és sütött a nap. Minden tökéletes volt és szép. Aznap reggel még nem tudtam értékelni az életet...
Bementem a suliba. Akkor még minden rendben volt. A barátnőmmel beszélgettem, Vandával. Hirtelen úgy tűnt, mintha már nem figyelne rám. Egyszerűen nem reagált semmire. A feje már teljesen elfordult tőlem, az arcát akkor még nem láttam. Oda mentem két másik barátnőmhöz, de mikor visszafordultam borzalmas látvány tárult elém. A szemei ugráltak, a szemhéja háromszög alakban fönnakadt, a nyaka teljesen ki volt tekeredve, és pont rám nézett. Még soha nem láttam ilyet, nagyon megijedtem. Hirtelen elkezdett sípolni a fülem, minden más hang megszűnt körülöttem. Azt hittem össze fogok esni, de helyette őrült sebességgel elkezdtem rohanni ki a folyosóra, végig a termek előtt, és kiabáltam. Kiabáltam, hogy jöjjön már valaki, de tanár nem jött, csak a nagy tömeg. A sok kíváncsi gyerek ott állt a termünk előtt, ijedt, megfagyott szemekkel, és így bámultak befelé. Végre jött egy tanár...

A mentők nagyon sokára értek oda. Olyan dühös voltam. Amikor odaértek még akkor se siettek. Szép lassan, kényelmesen, mintha mi sem történt volna úgy sétáltak be a termünkhöz. Minket már nem engedtek vissza. Egész órán fent ültünk néma csendben, a legtávolabbi teremben...
Alig vártam, hogy hazaérjek. A buszon mindenki olyan hidegen nézett rám. Mintha meg akarnának ölni. Féltem. Akkor először úgy éreztem, ÉLNI AKAROK! Egész úton a történteket próbáltam feldolgozni. Rájöttem, hogy az élet sokkal fontosabb, mint eddig gondoltam, és aggódni kezdtem Vandáért.
Este nem tudtam aludni. Az egész szobám idegennek tűnt és sötétnek, és nem tudtam kiverni a fejemből azt a a képet. Bárkire gondoltam, a fejemben mindenkinek fönnakadt a szeme. Aznap éjjel úgy éreztem, MEGÖLTEM MINDENKIT!
Hajnalban hallottam, ahogy a madarak énekelni kezdtek a felkelő napnak, és ez megnyugtatott. Tudtam, hogy már reggel van. Hallgattam őket egy darabig, aztán csendben elaludtam.

Az egész hétvégém így telt. Alig ettem, aludni nem tudtam, csak reggel, akkor is csak pár órát. Fölöslegesnek éreztem magam, tehetetlennek. Azt gondoltam, ha most nem teszek semmit, elpazarlom az időt. Az életemet. Rá kellett ébrednem, hogy csekély kis 15 évem alatt nem tettem semmit. Nem éltem, csak voltam. És akkor eszembe jutott mit mondogatott nekem mindig apám: "Nem fogod semmire se vinni az életben!". Akkor igaznak éreztem ezt a mondatot, és azóta tenni akarok érte, hogy ne így legyen.
Hétfő volt végre hétfő. Jaj de vártam ezt a napot. Végre láttam. Láttam, hogy jól van, úgy örültem neki, odaszaladtam, és a nyakába ugrottam. Nem mertem vele elmenni sétálni, féltem, hogy újra rohama lesz, és egyedül nem tudok rajta segíteni, ezért előjöttem vmi ócska kifogással. Egésznap figyeltem, nehogy valami baja legyen. Ha egy kicsit is elkalandozott mindig megijedtem. Egész héten így ment, és azóta így is van, mindig...

Már eltelt egy pár év, és Vandával minden rendben volt. Nem volt rohama azóta. Egy helyre költöztünk, és együtt jártunk haza. Vanda mindenkinek köszönt, de az emberek ijedten néztek a szemébe, és sosem válaszoltak. Mintha ott se lett volna, levegőnek nézték. Dühített, de sajnos kezdtem úgy érezni, hogy már én sem vagyok mellette. PEDIG OTT VOLTAM! Úgy éreztem elvesztettem, és hogy már nem tudom megvédeni, nem tudok eléggé vigyázni rá...
Hétvégén kirándulni mentünk. Felértünk egy tisztásra. A levegő tiszta volt, a madarak csicseregtek, a nap sütött, és ahogy ott álltunk, a szél simogatta az arcunkat. Gyenge, lágy, kellemes tavaszi szellő. Minden tökéletes volt, szép, csendes, és nyugodt. Vanda hirtelen összeesett mellettem, és elkezdett rángatózni. Gyorsan az oldalára fektettem , ahogy kell, hogy ne nyelje le a nyelvét. Hívtam a mentőket, de nem volt térerő. Elindultam visszafelé, de megálltam. Nem mertem egyedül hagyni, viszont tudtam, hogy segítséget kell hívnom. Gyorsan. Megdermedtem. Sehol sem volt térerő, nem tudtam mitévő legyek. Végül a tisztás másik oldalán kis térerőhöz jutottam. Azonnal hívtam a mentőket. Most is lassan értek oda. Mint mindig. Persze ezért nem hibáztathatom őket, így is elég nagy felelősség nehezedik rájuk. A helikopter leszállt. Vandához szaladtak. Most az egyszer láttam orvosokat sietni. Hiába. A nyelve valahogy lecsúszott a torkán. Túl későn értek oda. Olyan volt mintha én haltam volna meg. Ott hagytak minket csak így az erdő közepén. Ott álltam földbe gyökerezve, és néztem. Egész este ott álltam. Csak reggel tértem magamhoz. Ott álltam előtte, vigyázban. A teste körül szellemek álltak, melyeket senki sem látott...

A temetésről mentem hazafelé. Köszöntem mindenkinek, de senki sem válaszolt, csak ijedten néztek rám, és tovább mentek. Remegni kezdtem, a földre estem, de senki sem látott...