Vámpírok bálja - 5. rész - Hit, remény, szeretet

Amikor Natasha felébredt, nem tudta mozgatni a karjait. Rémültem pillantott körbe és még rémültebben konstantálta, hogy egy barlangszerű gyéren berendezett helységben van. Kétségbeesetten próbált megszabadulni a kezeit fogvatartó béklyóktól.
- Kár próbálkoznod! - harsant fel a közelében egy erős hang. Meglátta a vámpírt, aki elrabolta és idehozta őt. - Erősebb, fejlettebb vámpírok sem tudták elszakítani!
A lány szemét lassan elborították a könnyek. Bár mindig is szeretett pimaszkodni, ebben a helyzetben egy hang sem jött ki a torkán.
- És… mégis mit akartok velem csinálni? - kérdezte remegve.
- Fiúk.. Elmondjuk neki? - vigyorgott még mindig a férfi. A többi vámpír, akik a koncert óta jóval többen lettek, vigyorogva bólogattak.
- Mi vagyunk a Kitaszítottak. Mind valami megbocsáthatatlan bűnt követtünk el a fajtánk ellen. Büntetésül nem tartozunk sehova. Csak mi vagyunk magunknak, a saját kis klánunk. Te pedig tökéletes anya leszel, hogy még több tagot számlálhassunk, és egy nap legyőzhessük a többi vámpírt!
- De… én nem akarok közétek tartozni... - suttogta a rémült fiatal lány.
- Már megint feleselsz, mikor nem kérdeztünk? - ordított a főnök és egy nagy pofont adott Natashának. - Nincs választásod! Ha ellenszegülsz, úgy fogsz járni, mint az ott! - bökött undorral az egyik sarok felé.
Egy fiú feküdt ott, teste mindenhol összeverve.
- Matthew… - sírt fel Natasha. Ám rövidesen rájött, hogy ez nem vezet eredményre, így taktikát váltott.
- Rendben… Itt maradok veletek, amennyiben elengedtek és nem bántjátok többé őt sem...
- Nézz már rá kicsilány! Lehet, hogy a holnapot sem éli már meg! Ahogy a fiúk elrendezték.. - hallatott ismét velőtrázó kacajt. - Téged viszont elengedünk, mert kiszökni nem tudsz.

A vámpírlány örömmel nyugtázta, hogy ismét tudja mozgatni a kezeit. Félelemmel tekintett a sarokba, ahol társa néha aprókat nyögött. Közelebb hajolt hozzá, mert úgy hangzott, mintha a nyögéseknek értelmük, jelentésük lenne.
- Natasha.. Ne bántsátok Natashát! Engem vigyetek ne őt...
Amint meghallotta ezeket a szavakat, arcán ismét csorogni kezdtek a könnyek és egy új, eddig ismeretlen érzés támadt fel a szívében.

Eljött az este. Hiába engedték el a férfiak, úgy bántak vele, mit egy alantas szolgával. Még ágyat sem kapott, azt mondták neki, hogy ne aludjon, vadászni pedig nem mehetett velük.
- Mi most elmegyünk élelmet szerezni! Ha jól viselkedsz, neked is hozunk valamit! - mennydörögte a vezér. Azzal elmentek megtölteni vérre kiéhezett gyomrukat.
- Na végre, hogy elmentek... - sóhajtott Natasha. Amint látótávolságon kívülre kerültek, gyorsan odafutott a fiúhoz, kioldozta a kezeit, és szólongatni kezdte:
- Matthew! Kérlek, felelj! Csak annyit jelezz, hogy tudjam, élsz! - sírt.
- Natasha? Hát te élsz? Ugye nincs semmi bajod? - nyögte az áldozat miközben megpróbált felülni. Karjait mindenütt horzsolások és ütések nyomai borították, arcán pedig egy hosszanti irányú vágás húzódott.
- Én jól vagyok, és megígérem, nem hagyom, hogy meghalj! - azzal tiszta vizet hozott és egyenként, gyengéden lemosta a sebeket.
- Így. Sajnos nem köthetem be őket, mert feltűnne nekik, hogy mennyire ápolgatlak.
- Ameddig te itt vagy, addig nem lesz semmi bajom… - mondta hálásan Matthew.
- Viszont enned is kéne valamit. Nekem hoznak ételt, de mire elkotródnak innen, az áldozat meghal és a halott vértől te is... - kezdett ismét sírni a lány.
Egy darabig egymás karjaiban pihentek, míg egyszer csak Natasha megszólalt:
- Hát persze! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! - azzal már tekerte is le a kezéről a fáslit. A démontól kapott sebe mély volt, így még nem hegedt be.
- Ha vámpírvért iszol, gyorsan felépülsz! - tolta oda karját társának. - Igyál egy kicsit a kedvemért!
- De… mi lesz veled? - nézett rá aggodalmasan.
- Én minden nap kapok utánpótlást, úgyhogy semmi gond! - hunyta le a szemét a lány, félve a közelgő fájdalomtól. Ám Matthew harapása olyan gyengéd volt, mintha csókolta volna a karját.
- Így… Most már sokkal jobban nézel ki! - mondta miközben visszatekerte karjára a gézt.

Ekkor azonban meglátta a közeledő férfiak sziluettjét.
- Tegyél úgy, mintha nem történt volna köztünk semmi! - utasította a fiút, aki engedelmesen visszakuporodott a sarokba, de még előtte egy puszit helyezett Natasha arcára és azt suttogta: Köszönöm!
A Kitaszítottak ledobtak lábai elé egy idős asszonyt, aki remegett a félelemtől. Ám ő most sem érzett szánalmat, bár általában sem szokott és a vérveszteségtől kiéhezetten vetette rá magát a testre.

Ez így ment napokig. A vámpírlány remegve várta, mikor érkezik el az idő hogy "felavassák" és mindenféle trükkel próbálta ezt az időpontot minél későbbre tolni.
Közben Matthewt ápolgatta minden éjjel, aki hála a gondoskodásnak hamar felépült. Már csak a testén lévő sebek emlékeztették arra a szörnyű estére, amikor idekerült.
Natasha szívét valami eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába, főleg mikor a fiú karjaiban nézte esténként a csillagokat, és a szökést tervezgették.
Egyik este azonban történt valami:
- Tudod, én először el sem akartam jönni erre a bálra... Az eddigieken mindig csak idősebbek voltak és nem lehetett mást csinálni, mint táncolni... De mikor idejöttünk és megláttalak téged... És megismertelek… Tetszett az elutasításod, nem szeretem a könnyű prédát - nézett a mellkasán pihenő, félálomban fekvő lányra.
- Tudod, én sem voltam túl lelkes, mikor idén mi kaptuk a szervezés jogát. Lestat folyton a nyakunkra járkált ellenőrizni, meg ugye ott voltak a turisták is akiket ki kellett iktatni.. És főleg ti... Gondoltam megint ránk aggatnak két bájgúnárt... Jártunk már így… A nővérem is teljesen be volt zsongva és az idegeimre ment vele… Ezért voltam veled a szokásosnál is bunkóbb... - mondta szemlesütve.

Pillanatnyi csend állt be, majd mindketten egyszerre szólaltak meg:
- De azért azt tudnod kell, hogy szeretlek!
Egymásra néztek, mosolyogtak, majd Matthew megfogta Natasha állát és elcsattant kettejük első gyengéd, közös csókja.