Valamikor

Suttogó árnyként sétáltunk haza egy késői órán. Szürke, barátságtalan tömbházak meredeztek az égnek körülöttünk. Nem vettük észre. Turbékoló galamb pár módjára a halvány, néhol villódzó lámpafényben, nem láttunk, nem hallottunk, nem éreztünk semmit, csak egymást. Megérkeztünk. Bizonytalan búcsúzásunk inkább jelentett maradj még-et, mint viszlátot...
Megcsókolt. Nem bírtam tovább. Vágytól remegő kézzel vezettem szobámba. Mindenki aludt. A telihold világította meg a Földet. Csak mi voltunk. Ő és Én. Szerelmünk árja tetőzni készült. Csókoltuk egymást vad hévvel, mintha minden perc az utolsó volna. A két test szinte egybeforrt. Ruháink fölös kolossá váltak. Érezni akartuk egymás bőrét, ajkát, testét, minden porcikáját. Suttogtunk édes, szerelmes szavakat, forró leheletünk egymás arcát érte... megtörtént... Kéjes sikoly rázta meg vágytól ziláló egymáshoz simult testünket. Végtelen, boldog, zsibbadás fogott el. Repülni tudtam volna. Átkarolt. Így aludtunk el.
Reggel lágy csók ébresztett. Menni kell. Egész nap Ő járt a fejemben. Róla álmodoztam. Alig vártam a délutánt, hogy újra beszélhessünk...
Szerettem, szeretem, szeretni fogom...