Történetek

1. fejezet

Eddig nem hittem a babonákban. Szüleim mindig azt mondták, hogy boszorkányok, szellemek és egyéb ijesztő, avagy csodálatosnak tűnő lények nem léteznek. Bennem azonban mindig ott motoszkált a kérdés: Mi van, ha mégis? Tudom, hülyeségnek tűnik, hogy vannak Látók meg Jósok én is ezt hittem mostanáig...

Még mindig esik. Ahhoz képest, hogy május 16-dika van, elég rossz az időjárás, de ez nem is lenne furcsa, hisz az természetes dolog, ha néhanapján esik, viszont itt már vagy 3 napja folyamatosan, és ha eláll is csak úgy 5 percekre, de lehet, hogy kevesebbre. Én nem félek. Sokan mondják mostanában, hogy eljön majd a világvége és mindenki pánikol. Én nem. Hisz minek is, mert hát ha tényleg eljönne a világ vége az valaminek a kezdete is lenne egyben. Mert ha belegondolunk minden az ősrobbanással kezdődött, és most itt vagyunk mi, kitudja mi volt az ősrobbanás előtt… Persze tudósok magyarázzák, hogy dínók meg hasonló lények, de akkor hol volt az ember?
Annyi furcsa dolog van és annyi kérdés, amire senki se tudja a választ, de én úgy tartom, ha eljön a világvége, akkor nem pont ugyanúgy lesz minden, mert semmi, de semmi sem történhet kétszer ugyanúgy!

Anyámnak ma reggel felvetettem, hogy mi van, ha ez a nagy esőzés valamiféle jel vagy valami természetfeletti erő, ő meg azt mondta, hogy 15 éves fejjel már fel kéne fognom, hogy ez csak eső semmi más. Na persze! Van egy barátnőm, úgy hívják Liza. Sokat beszélünk mostanában az álmairól, mert hadd ne mondjam eddig is furákat szokott álmodni, sőt még olyat is álmodott, ami aztán tényleg beteljesült.
Mostanában egy régi rokonáról szokott álmodni. Mindig egy várban látja ezt a rokont, a legutolsó álmában egy fehér ruhában volt, azt mesélte nekem, hogy azt mondta neki, hogy mindig vigyázni fog rá, és hogy ne féljen. Másnap mikor felkelt, az egyik szekrényben talált egy régi fotó albumot, és benne egy képet. Azon a képen egy lány volt. A lány fiatal volt kezében tartott valamit, fehér ruhában volt… Ugyanabban a fehér ruhában, amit Liza megálmodott.. Sokszor felmerül bennem a gondolat, hogy legjobb barátnőm mért álmodik ilyeneket, sőt sajnálom is, mert nem lehet jó mindig ugyanazt az álmot álmodni…

Én nem álmodok, vagyis álmodok, persze mint minden normális ember. Én árnyalakokat látok sokszor, ha ülök kint a kertben, elsurran egy árnyék, amit a kutyák megugatnak, illetve elkezdenek kergetni, pedig nincs is ott senki legalábbis a körülöttem lévők szerint. De én látom, őket igenis látom, ott vannak néha, csak egy pillanatra mutassák meg magukat, hogy elsurrannak előttünk, de néha több percig is csodálhatom őket, ha éppen nem veszik észre, hogy ott vagyok.