Útravaló

Mostanában egyre több mindenen jár az agyam. Mint minden fiatal és tinédzser, én is sokat gondolkozok olyan dolgokról, melyek zárva vannak előttem. Mégis úgy érzem, hogy van pár dolog, amit érdemesnek tartok arra, hogy megosszam a velem együtt Utazókkal.

Arra jöttem rá, hogy minden emberben van valami különleges. Mindannyian halandók vagyunk, de nem mindennapiak. Bennünk összpontosul a legtöbb féle tulajdonság, érték, érzés, szellemiség vagy csak éppen leleményesség. Nehéz megfogalmazni, de megpróbálom. Úgy hiszem, oka van annak, hogy létezünk. Vitathatatlan, hogy nincs még egy ilyen – már elnézést ezért a morbid kifejezésért – faj, mint mi. Része vagyunk ugyan egy nagy egésznek, de sok mindent mi ötvözünk össze. A szépséget, a csúnyát, a jót, a rosszat, a békét, a harcot, a szeretetet, a gyűlöletet, a nevetést, a sírást, a mélységet, a sivárságot, az örömet, a fájdalmat, a megnyugvást, az örökös keresést, a túlélést, a halált. Mindent megkaptunk, amit csak egy „lény” kívánhat. Talán szerencsésebbek vagyunk, mint gondolnánk.

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol minden Tökéletes. Kezdve a természettel. Nincs ősz, se tél. A fák soha nem hullatják el leveleiket, nem csavarja ki a szél a védtelen, öreg egyedeket; a csendesen zubogó folyók vize kristálytiszta, a fényesen ragyogó nap mindig cirógatja még a legapróbb vadvirág szirmait is. A hatalmas testű oroszlánnak nem tápláléka az egyébként védtelen, vadon élő zebra. Vannak sivatagok és őserdők is, hiszen ott is élnek szebbnél szebb, életre vágyó élőlények. Ők is magukban hordozzák az élet értékét.

A mélykék óceánok nem nyelnek el hajókat, nincsenek környezeti katasztrófák, se emberi tragédiák. Az emberek megtanultak együtt élni a természet adta lehetőségekkel, de úgy, hogy nem használják ki. Tiszteletben tartják az élet felsőbbrendűségét.

Nincsenek magányos szívek, hiszen semmi és senki nem marad egyedül. Az emberek szeretettel gondolnak egymásra; ha valaki rászorulna, egymással versenyeznének, hogy ki tud többet adni. Nincsenek hazugságok, se fájdalmak, vagy gyötrő, kínzó és hosszú betegségek, nem ismerik az árva szót, nincsenek szerencsétlen, a társadalom által magára hagyott hajlék nélkül élők. Mindenki előtt ott az élet.

Ugye milyen szép?

...

Nem hiszem. Utálnám ezt a világot. Szívből. És nem éreznék egy csepp örömet sem. Sivár, kockázatmentes élet. Ha nem ismerem a másik oldalt, hogy dönthetném el, mi a jó nekem?


A kétségbeesett, magányos Föld a sötét, hideg Halál martalékává válik. A mindent magába olvasztó folyamat megállíthatatlannak tűnik. A természet erői mindent, és mindenkit elpusztítanak. Csak hideg, fájdalmas tél és rideg, komor ősz létezik. Nincsenek zöld, virágos, édes gyümölcsöt hozó fák, se pajkosságra, vidámságra hívogató, réten nyíló vadvirágok. A máskor talán ezerfelé fényt ontó nap majdnem meghalt. Az állatok egymást pusztítják el, a sivatag és az őserdő egyre több teret nyer. A vizek önálló életet élnek, bárki, aki a közelébe merészkedik, a halál mélykék szárnyainak halk susogását érzi cserzett bőrén.

Mindez azonban senkit nem érdekel. Ami a magányos szíveknek oly csillapító lenne, nem kell senkinek, hiszen az általános életcél: pusztíts, amíg csak teheted. Nincs lelkiismeret-furdalás, se öröm, mindenki úgy érzi jól magát, ha mást bánthat. Nincs nemesség, elvégre kitiltották, mert megmételyezheti a szívet. Aki megéri a harmincat, kitaszított lesz. Meg kell halni. Kötelező. Méghozzá nagyon gyorsan.


…


Úgy tűnik, mi emberek nem tudunk dönteni. Soha nem leszünk teljesen jók, se teljesen rosszak. Ez a Mi végzetünk. Elvégre tisztában vagyunk azzal, hogy van egy sokkal kerekebb világ, ahol szabad a választás, ahol megélhetjük a kínzó örömet és a megnyugvást hozó fájdalmat is. Egészében véve olyan káosz uralkodik mindenfelé, ami lehetetlenné teszi a világos fejjel való választást. Az érzelmeink, a pillanatnyi benyomások döntenek el helyettünk dolgokat, melyeket sokszor jobb lenne, ha végig gondolnánk.

Talán egy változást hozó napon megtanuljuk igazán értékelni azt, ami most természetesnek tűnik. A halál nem is olyan rossz. E nélkül nem lenne értelme az életnek. Úgy gondolom.

És nem hinném, hogy egyedül vagyok.

…

Olyan dolgokról írtam, melyekre eddig – a történelem során – senki nem tudott választ adni. Keressük a helyünk a világban, de közben elfeledkezünk a legfontosabbról: ha élni akarsz, élj most. Ne máskor. Azért kaptuk ezt a kevés időt, hogy kihasználjuk. Nem akarok prédikálni és hosszú monológot adni, csak felhívom a figyelmed: lehet, hogy csak egyszer élsz.

Vigyázz magadra, kedves olvasóm.