Új barátságok, új kihívások 2. rész

– Még egyet! – tettem, szinte már csaptam le az üres söröspoharat a pultra.
– Nem ittál még eleget?
Szikrázó szemekkel pillantottam fel Pultoskára, de aztán, a mindig mosolygó arcra és az őszintén csillogó szemekbe nézve, meggondoltam magam és csak morogva elfordultam.
– Valami baj van? – lépett oda hozzám, és újratöltötte a poharamat.
Annyira jellemző volt ez rá. Alig pár napja ismertem még csak, de már szinte szokásommá vált, hogy, akárcsak egy fél órácskára beüljek hozzá abba a hangulatos kis kocsmába. Nem is mindig ittam valamit, vagy csak egy kávét, amíg kedélyesen elbeszélgettünk. Kiváló hallgatóság volt, és, bár gyanítottam, akkor is mosolyogna, ha teljesen hidegen hagyná az, amit mondok, vagy akár egy mukkot se értene belőle, mégis őszinte érdeklődést láttam csillogni a szemében.
Akár egy igazi, profi pultos. Nem erőltetett semmit. Nem akart minden áron beszélgetni, de valahogy mégis elérte, hogy az emberek megnyíljanak neki. Valami olyasfajta bájt sugárzott magából, amitől szinte lehetetlenség lett volna nem megbízni benne. Jó, persze, a bankkártyám kódját, vagy a legféltettebb titkaimat nem árultam volna el neki, de mégis, olyan ember volt, akinek aggályok nélkül el tudja mondani az ember a problémáit.
Hangosan sóhajtottam, és a kezeim közé vettem a poharamat, de nem ittam bele, csak bámultam az aranyló folyadékot.
– Csak a húgom – jelentettem ki tömören.
– Elmondod?
Nem tudom igazán, mi volt a varázsa. Nem mondott, vagy kérdezett semmi extrát, de talán mindig csak azt, amire épp az embernek szüksége van. Nem vagyok az a típus, aki rohanna bárkihez is, hogy kisírja magát a vállán és elmondja minden problémáját, most viszont teljesen természetesnek tűnt, ahogy jöttek ki a szavak a számon.
– Csak ő mindig megkap mindenkit. A kisujját se kell mozdítania, de mégis vonzza a lányokat, mint a mágnes. Én meg akár meztelenül is táncolhatnék az orruk előtt, az se számítana.
– Féltékeny vagy?
– Nem – ráztam meg hevesen a fejem. Magam sem tudom, miért tiltakoztam ennyire. – Ez nem olyan. Csak…
– Csak?
– Nem tudom. Szomszédlánytól nem ezt vártam.
– Szomszédlány? – mosolyodott el Pultoska.
– Igen. Nomen est omen. Tudod, hogy szeretem a beceneveket.
Nem mondott semmit, de mégis úgy éreztem, el kell neki mondanom. Nem volt ez kényszer, de jól esett kibeszélni magamból, és tudtam, benne megbízhatok. Olyan ez, mint amikor az ember pszichológushoz megy. Sosem tartottam sokra az ilyen elvont lélektani dumákat. Szerintem a jó pszichológus csak annyi, hogy értőn képes figyelni, olyan légkört teremteni, amiben a páciens bizalommal képes bármit elmondani, tudva, hogy a másik nem adja azt tovább, és képes a megfelelő kérdéseket feltenni. Legtöbbször már maga az a tény, hogy beszélünk egy problémáról, megfogalmazzuk úgy, hogy el lehessen mondani, segít megoldani azt, vagy legalábbis túllépni rajta. Minderre pedig egy jó pultos is képes, ha rájön arra, ha az emberek egy pofa sör mellett nyugodtan kibeszélhetik azt, ami nyomasztja őket, mindezt ráadásul egy csinos lánynak, anélkül, hogy az egy rossz szót is szólna rá, vagy rossz véleménnyel lenne miatta róluk, és elmondaná bárkinek is, szívesebben járnak vissza.
Nem tudom, Pultoska is ilyen számító, anyagias indokból érte-e el, hogy elmeséljem neki az életem, vagy őszintén érdeklődött, de akkor épp nem is érdekelt. Jól esett, hogy elmesélhetem ezt valakinek. A kalandjaim történetét, ha fogalmazhatok ilyen nagyképűen. Azt, ahogy megismerkedtem Szomszédlánnyal, amikor odaköltözött a házba, én meg napokig szenvedtem, mert meg akartam kapni őt, de mocskosnak éreztem magam, amiért egy ilyen fiatal lányra hajtok. A kapcsolatunkat, ahogy a testi gyönyörök mellett lassan kialakult közöttünk egy szoros barátság. Aztán azt a napot, amikor a húgom betoppant a lakásomba, végül pedig az alig egy-két órával ezelőtti eseményeket, amikor egy vizsgaidőszak utáni, feszültség-levezető szeretkezés reményében felvittem barátnőmet a lakásomra, hogy ő végül ott kössön ki, a húgomon csüngő tekintettel.
– Ó! – húzta el a száját Pultoska. – Nem lehetett kellemes érzés.
– Az nem kifejezés – ittam bele végül a sörömbe.
– Szóval féltékeny vagy. – Most már nem kérdezte.
– Nem. Én… Nem tudom.
– Miért nem beszéled meg a húgoddal?
Egy kis kortynyi italt vettem a számba, és megcsóváltam a fejem, mielőtt lenyeltem volna.
– Nem. Nem lenne sok haszna. Különben is, mit mondanék neki? Mondjam azt, hogy Szomszédlány a barátnőm? Erre elpirulna és elkezdene szabadkozni, hogy ő nem akarta elcsábítani, utána meg messziről kerülné őt. Ezzel mit érnék el? Amellett meg, hazudnék is… Ha meg Szomszédlányt csak a barátomnak tartom, mit mondhatnék?
– Akkor vele akarsz beszélni?
– Szomszédlánnyal? – emeltem fel a tekintetem. – Nem. Annak se lenne sok teteje. Elvégre szabad ember. Nem vagyok se az anyja, se a barátnője, hogy megszabjam, mit csinálhat.
– Akkor, annyiban hagyod? – Nem volt megvetés, vagy rosszallás a hangjában. Kezdtem egyre jobban azt hinni, tényleg csak érdeklődik, és azt szeretné, hogy én jobban érezzem magam.
– Valószínűleg az lenne a legjobb – kortyoltam ismét a sörömbe.
– Tudod, mit mondok? Bárhogy is döntesz, azért jó lenne beszélni velük. Még ha nem is változik semmi, azért tisztázzátok, hogy mi a helyzet!
– Majd meglátjuk. – Megint nem néztem rá, csak a poharam alján maradt néhány kortynyi sört bámultam.
– Tudod, mi kéne neked? – mosolygott rám. – Egy lány, akivel hentereghetsz egy jót, hogy elfelejtsd ezt az egész szitut.
Szárazon felnevettem.
– Van ajánlatod?
Egy pillanatra mintha huncut csillogást láttam volna a szemében, de aztán teljesen természetes hangon folytatta.
– Ugyan! Ne mondd már, hogy egy csinos lány sincs, akit el tudnál csábítani egy kellemes kis pásztorórára!
– Az egyetemi ismerőseim még mind vizsgáznak – vágtam rá, de talán túl feltűnően is kerültem a tekintetét.
– És ez indok? – kacagott.
– Jól van! – pillantottam rá szikrázó szemekkel. – Nyuszi vagyok, oké? Most elégedett vagy?
Igazából nem rá voltam dühös. Csak a tehetetlenség beszélt belőlem, és ezt ő is érezte, ezért a legkevésbé sem sértődött meg.
– Dehogy vagy te nyuszi – mosolygott rám melegen.
– Úgy gondolod? Körül vagyok véve csinos lányokkal, akik közül nem egy látványosan örül, ha lát, bármilyen hihetetlen is ez nekem, én pedig mégsem vagyok képes elcsábítani őket. Ott van Szomszédlány is. Végül már, kis túlzással, ő dugta a kezem a bugyijába, látva, mennyire akarom őt.
– Csak félsz a visszautasítástól – mutatott rá Pultoska.
– Pontosan. Ezért vagyok nyuszi.
– Ettől nem vagy nyuszi – kacagott. – De ha akarod, szerzek én neked valakit.
Megrökönyödve pillantottam fel rá, de, a huncut csillogásból a szemében, láttam, csak viccel.
– Ó, nem, köszi! – legyintettem. – Azért annyira még nem vagyok elfuserált, hogy ne találjak magamnak egy lányt, ha arról van szó.
– Ahogy gondolod – mosolygott barátságosan.
Egy pillanatig csendben ültem ott, amíg ő törölgette az elmosott poharakat. Ekkor pedig, szinte végszóra, mintha csak azt várta volna, hogy befejezzük a beszélgetést, egy fiatal srác lépett oda a pulthoz. Magas, széles vállú fiú volt, talán úgy velem egy korú. Esetleg kicsit idősebb. Áthajolt a pulton, és váltott pár szót a barátnőmmel.
– Na végre – mosolyodott el Pultoska. Nem a sráchoz beszélt, de nem tudtam igazán eldönteni, hozzám szólt, vagy csak úgy magában beszélt. Aztán viszont rám mosolygott, miközben kijött a pult mögül. – Megjött a váltás – intett a fejével a srác felé, aki átvette a helyét. – Épp itt volt már az ideje. Farkaséhes vagyok… Csatlakozol hozzám ebédre?
Gyakran felfigyeltem arra a lágyan csilingelő élre a hangjában. Mintha flörtölni akarna velem. De aztán mindig visszatért a kellemesen baráti tónushoz.
Helyes lány volt, nem arról van szó, de valahogy mindig abban a helyzetben próbálkozott, amikor nem volt különösebben kedvem elvonulni a raktárba huncutkodni egy kicsit.
– Ne haragudj, de én most inkább haza megyek! – fizettem ki a srácnak az elfogyasztott italokat, és felhajtottam a söröm maradékát, mielőtt leugrottam a bárszékről. – Azt hiszem, megfogadom a tanácsodat, és beszélek a húgommal és Szomszédlánnyal.
– Csak aztán ne harapd le a fejüket! – kacagott Pultoska.
– Attól nem kell félned – mosolyodtam el önkéntelenül is.
– De ha mégis ahhoz támadna kedved, valaki mindig vár téged itt, nálam.
Épp kifele indultam volna, de ekkor megtorpantam és visszapillantottam rá. Nem úgy beszélt, mint aki csak szórakozna, de szemében ismét ott csillogott a huncut fény.
– Valóban? – mentem bele a játékba, miközben mosolyogva felé fordultam. – Csak nem tartasz otthon egy háremet, és hordod ide a tagjait, hogy ha esetleg bekukkantanék, legyen itt valaki nekem?
– Még az is lehet – kacagott. – Csak be kell jönnöd, és már viheted is – kacsintott rám.
– Jól hangzik – nyaltam meg az ajkamat, de nem tudtam megállni, hogy fel ne nevessek. – De mégis, hogy ismerném meg? – játszottam tovább. – Csak nem mehetek oda minden lányhoz a helyiségben, hogy, „bocsi, Pultoska nem téged hagyott itt, hogy feküdj le velem?”
– Kapnál egy pár pofont, az biztos – kacagott barátnőm. – De lehet valami egyezményes jeletek is, amiből megismeritek egymást.
– Például? Megigazítom az övem, és úgy mozgatom a csípőm előtte, mintha épp kefélnék valakit?
Erre ismét hangosan felnevetett.
– Vagy belenyúlsz a bugyijába, jelezve, hova kívánkozol.
Nem semmi ez a lány, gondoltam, miközben ismét hangosan felnevettem. Talán még perverzebb is, mint én.
– Tetszik az ötlet – léptem közelebb hozzá. – De hogy gondoltad? Valahogy így?
Azzal a hasára tettem a tenyeremet, ujjaimmal lefelé és óvatosan becsúsztattam a nadrágjába. Az arca megrezzent, de aztán ismét szétterült rajta a széles mosoly, és csillogó szemekkel felnézett rám, ahogy ujjaim behatoltak bugyijába és végigsimították lábai meztelen közét.
– Valahogy így, igen – kuncogott, miközben visszahúztam a kezem, nem kockáztatva, hogy valaki felfigyel arra, mit pusmogunk mi itt, a pult mellett.
Nem mintha nagyon lett volna ki észrevegye. Ebben a korai órában alig lézengett néhány részeges alak a kocsmában, és ők is, jellegükből adódóan, már alaposan az üvegek fenekére néztek.
– De én most tényleg megyek – jelentettem ki, tisztázva, hogy ez a kis évődés nem azt jelenti, hogy mégis utat engedek a csábításának, ha tényleg azt akarná.
– Oké – mosolygott rám. Hangjában nem volt nyoma neheztelésnek. Talán ő is csak poénnak vette az egészet, mint én.
– Akkor majd beszélünk. Jó étvágyat neked, Pultoska.
– Rendben. Szia, B! – lépett utánam, és mielőtt bármit is reagálhattam volna, könnyedén becsúsztatta apró kezét a farmeromba.
Megborzongtam, ahogy ujjai ágyékomhoz értek, és gyengéden végigsimították azt.
– Most ez lesz az egyezményes üdvözlési formánk? – vigyorogtam, mire ő nem válaszolt, csak halkan kuncogott. – Sok sikert otthon!
Remélem, meg tudod beszélni a történteket a húgoddal, és a barátnőddel.
– Azt én is – válaszoltam. – Azt én is.
A gondolataim pedig már egészen máshol jártak, miközben még egyszer búcsút intettem, és kiléptem a Búfelejtőnek nevezett kocsma ajtaján.
Folytatása következik!