Tündérmese 2.

2. Visszatérés

Álomtündér ismét nagyon lassan érkezik. Agyamban keringenek a gondolatok és figyelem görbülnek-e. Mikor néha elgörbülnek, tudom, hogy ez az Álomtündér vékony fátylától van.
Ahogy egyre több a görbe gondolat, egyszer csak fényt látok. Ott állsz az ajtóban.
– Visszajöttél? – kérdezem kicsit értelmetlenül, hiszen látom, hogy itt vagy.
– Igen, de most csak nagyon rövid időre tudtam jönni.
– Jaj de jó! Jaj de kár! Hogy tudtad újra megtenni.
– Elmondtam, hogy szeretnék valamit visszakérni.
– Itt felejtettél valamit?
– Nem. De legutóbb, mielőtt mély álomba zuhantál, én csókoltalak meg utoljára. Azt szeretném visszakérni. Visszaadod?
…………….
Felébredek. Visszaadtam? Nem tudom. Bizonyára visszaadtam, mert nem hagyhattam, hogy dolgodvégezetlenül menj el. És egy ilyen kérésnek nagyon nehéz ellenállni.
Visszaadtam? Akkor legközelebb, hogy tudsz eljönni hozzám?
Bízom benned, hogy megtalálod a módját.

3. Találékonyság

Este a hegyekben. Gyönyörű csillagos az ég, a tábortűz már csak parázslik. Mehetünk aludni.
A turistaházban sokan vagyunk egy szobában, már mindenki mélyen alszik, én csak forgolódom. Álomtündér – szokásának megfelelően – megint csak kacérkodik velem. De nem is baj, így legalább azonnal észreveszem a halkan nyíló ajtót. Szám is tátva marad: ott állsz a holdfényben, szinte dicsfény ragyog körülötted. Alig tudok megszólalni:
– Hogy sikerült ismét … hogy kaptál újra engedélyt?
– Nem kaptam. A tűz fölött folyosó nyílik a tér- és időrétegek között, De a láng miatt nem lehet átjönni rajta. De amikor már csak parázslik…
– Nagyon örülök, hogy látlak…
– Nincs sok időm, mert ha teljesen elhamvad a parázs, bezárul a folyosó. Csak egy röpke csókra jöttem.
Még ma is szinte érzem, ahogy ágyam fölé hajolsz, ajkad számhoz ér. Ekkor már tudom, a röpke csók nem járhat egyedül. Mellém bújsz és érzem testemen tested melegét. Melled hozzám simul, pihegő hullámzása felizgat. Combjaidat lábam köré fonod és egyre jobban érezzük egymás minden porcikáját. Nem zavarnak minket a körülöttünk alvók: ők alszanak, mi pedig élvezzük a pillanatot (carpe diem). Behunyt szemmel magamhoz ölellek. Bal vállamon nyugtatod a fejed, jobb kezem lassan siklik lejjebb, hátadra, derekadra, egy lágy domborulathoz ér…
---------
Hirtelen a kezem valami hideget érez. A vaságy széle. Kinyitom a szemem, látom a másik karom a levegőben kapálózni, markolja a levegőt. Mi volt ez? Sokat ittam?
Nem hiszem, inkább pont eleget. Legközelebb is ezt az állapotot kell elérnem.


4. Búcsú
(vagy valami hasonló)

Ezúttal hirtelen alszom el. Az álmom azonban nem nyugodt. Éjszaka, az eső zuhog, autót vezetek egy háromsávos autópályán és nem tudom megelőzni a legbelső sávban füstölgő teherautót. Az út hirtelen romlani kezd, gödrössé válik. A szélét már alámosta az eső, leszakadt, beljebb kell húzódni. Majd a bozótos elválasztó sávba. Már csak sáros gödrök és sűrű bokrok vannak. Megállok. Félek.
Előlépsz az esőfüggöny mögül és intesz. Visszaintek, jelezve, hogy szállj be. Határozottan mutatod, hogy én menjek ki. Kiszállok az esőbe..
– De örülök, hogy…
– Hagyjuk a szabvány-dumát, elköszönni jöttem. Többet nem jöhetek. Azt mondták, nem jöhetek, mert nem akarod eléggé.
– Hogy-hogy? De hát én…
– Igen, te. Nem teszel semmit az együttlétünk érdekében, csak passzívan várod az eseményeket, mint a sült galambot. Csak eltűröd az eseményeket, de nem teszel semmit azért, hogy megtörténjenek. Sodródsz. Ha igazán, szívből akartad volna, akkor nem sajnáltál volna egy kis aktív erőfeszítést. Kevesebbet törődtél volna más ügyekkel és többet velem. Kettőnkkel.
– De talán, ha megpróbálnám…
– Hidd el, én is nagyon sajnálom, de betekintést engedtek egy csomó dologba és megváltozott a véleményem. De te már nem változol meg. A nappali életedben is ilyen voltál, ilyen vagy. Láttam, hogy mindig csak sodródtál az eseményekkel. Hiába kívántál bármit vagy bárkit, nem tettél egy lépést sem, hogy megszerezd. Téged meg lehetett szerezni, de ez csak az erőszakos – finomabban szólva: nagyon céltudatos – nőknek sikerült, te meg eltűrted. Persze az erőszakos nőket soha nem szeretted, de akit szerettél volna, azt nem kaptad meg. Mert cselekedni kellett volna, nem várni.
– Elkeserít a diagnózisod.
– Elhiszem, de ha nem mondom el, az nem segít. Sajnállak, de a sajnálat már nem ugyanaz, mint amit eddig éreztem.
– De én szeretlek.
– Tudom. De nem tudok úgy szárnyalni, hogy csak én repülök, te meg ballaszt vagy. El kell búcsúznunk. Mindig szeretettel fogok emlékezni rád. De a búcsú elkerülhetetlen.
Sírás fojtogatja a torkom. Csak egy bizonytalan intésre telik az erőmből.
Arcod kezd homályossá válni, körvonalad az esőben halványodik.
…………..
Amilyen hirtelen volt az elalvás, olyan gyors és keserű az ébredés. Eltűntél, eltűnt a bozót, a sár. Csak a víz maradt meg. A homlokomról csorog. Hang és könny nélkül sírdogálok. Nem tudom eldönteni, sajnálom vagy utálom magamat. Eljátszottam életem valószínűleg utolsó lehetőségét. Hang nélkül szakad ki belőlem a segélykiáltás:
ÉS MOST MI LESZ?