Tudom

De mégis ott a de. De minden meg történt. Más lettem. Talán fel nőttem én is. És ma új ember vagyok.  Más ember. Vissza akarom kapni a lányom. És ezért tűzön vízen át harcolni fogok. A bosszú sosem késik. Csak vár. Vár arra, hogy beteljesedjék.
Csendes eseménytelen napok.  Ben házában. A házban melyet egykor velem osztott meg.  Az otthonom.  Az egyetlen.  Ben elég jól tartja magát. Ana egyre borúsabb velem.  Most először nem látom derűsen a jövőt.
Kinn ültem a hintaágyon.  És Ana ekkor jött oda hozzám először.  Leült mellém. És halkan szólalt meg.
-Apa elmesélt mindent. Tudom, hogy mi történt.
-nem kell hogy haragudj rá.  Bennem van elég gyűlölet számára.
-Nem tudom gyűlölni.  És téged sem. De téged, nem ismerlek.
- Akkoriban egy hisztis lány voltál - elmosolyodtam az emlékére - mindent akartál, de legfőképpen engem.  Nem hagytad, hogy ott hagylak anyámmal,  vagy senkivel. Az árnyékom voltál.
-Nem emlékszem semmire
-Három éves voltál... Amikor elmentem.
-Nem lett volna szabad ennek lennie
-A múlt a múlt. Azon már nem lehet változtatni.
-igazad van.
Odajött hozzám és meg ölelt. Boldog voltam. A legboldogabb.


Kettesben Bennel. A vacsora csendes, a ház kihalt. Sehol egy szó. Ana a szomszéd faluban, a barátnőjénél. Ülünk a szoba két felén csendben. Nem nézünk egymásra. Lassan állt fel. Aztán bekapcsolta a rádiót. AMIKOR meghallottuk, hogy milyen zene szól felkaptam a fejem,  és rá néztem. A közös dalunk. Nem kérdezett. Csak a kezét nyújtotta. Én pedig el fogadtam. Hozzá bújtam,  és beszívtam magba az illatát. Hogy sohase felejtsem el. Abban a percben nem akartam, hogy meghaljon. Úgy éreztem össze tartozunk.
Ahogy felemeltem a fejem tudtam mi lesz. A csók melyről ösztönösen jött. Karjai a hátamon csúsztak fel,  és a pólóm alá csúszott. Végig izmos hátamon, karjaimon.  Végig az évek alatt kemény edzések következményein. A golyó ütötte sebeken. Nem tudom, hogyan kerültünk az ágyba. Csak azt, hogy azt a napot sosem felejtem el. Azon a napon újra egymásra találásunk napján fogant meg a fiunk. Az ifjabb Benjamin.

Amikor világra jött Beni,  Ben még egész jól volt. Aztán Beni ötödik születésnapja után napról napra rosszabbul lett. Először csak nehezebben lélegzett, aztán sokkal rosszabb lett. Nem akart kórházba menni. Velem akart maradni.
Július 13.a volt. A nap melyet gyűlöltem. És a nap semmi jót nem ígért. Tudtam, hogy Ben meg fog halni. És én nem tehettem semmit. Semmit.
Meg akartam ölni, ehelyett újra a felesége lettem.
Ültem az ágya szélén. És fogtam a kezét.
-Hazudj most kérlek, - súgta.
Megtettem amit kért. - Minden rendben lesz. Nem lesz semmi baj.
-Nem vagyok büszke a múltra. Ezt mind megérdemeltem.
-Tudom.
Ráhagytam. Lehajoltam egy csókra. Az utolsóra. Egy utolsó levegő vétel - szeretlek titeket.
-tudom. És ez sosem múlik el.
Egyetlen mosoly. Becsukta a szemét. És soha többet nem nyitotta ki.

A bosszú sosem késik.  Csak várat magára. Várja a pillanatot. A percet, hogy beteljesedjék.
Ben ötvenhat évnyi szenvedés, mámor, és bűn után szenderült örök nyugalomra.
Egy dolgot tanultam meg kemény, sivár, de mégis boldog életem alatt.
Hogy sose adjam fel.  Mert mindig van remény. Meg akartam ölni. És mégis az utolsó perceiben a kezét fogtam,  és egy dolgot adtam neki. A szerelmemet.

A minap a temetőben jártam. A sírján ragyognak a piros tulipánok. És tudom, hogy tudja, hogy szeretem.  Soha nem szerettem senki mást. Nekem ő volt az első az egyetlen.  Ma két felnőtt gyermekkel a hátam mögött várom az utolsó perceimet. Várom életem véget, és várom, hogy újra lássam, hogy újra vele lehessek. Hisz csak ezután jön a nagy kaland. Nemsokára újra vele lehetek. És soha többé nem hagyom el. Nem hagyom, hogy magamra hagyjon. Nem eresztem el.
Várom azt a percet. Hogy. Ott lehessek. De még várnom kell. De az időm mint minden más véges. És sosem tudom, hogy holnap mi lesz.  De azt tudom,  hogy vár rám. És ennél is biztosabban, hogy szeret.

Helder Benjamin emlékére