Triangle Tremens – túl a csonkuláson

- Te hülye barom! - mondom magamnak. - Te bő nyállal szopott verbunkosra gerjedő koitált himpellér!
Subadubadumm. Csingcsing.
Egyedül vagyok ebben a retrogád cellában. Előttem egy kétliteres palack Dalfakasztó, egy hamutartó meg három csomag Szofi. Három. Egyszerre kettőt szívok, mint John Cheever. De jó lehet neki most a piások seholországában. Körülveszik a kancsók szélén bagózó kerubok, és a rajtuk fürtökben csüngő, szétmart tüdejű riherongyok.
Egyedül vagyok, leiszom magam és a sajátlábujjaim taposok, mert elküldtem a nőmet. Elküldtem, hogy keféljen félre egy André nevű pasassal, akivel múltkor egy táncteremben futottunk össze. Észrevettem, hogy a nőm, Mony, szemezett vele. André - már kibaszottul nem emlékszem, honnan tudom a nevét - egy igazi elegáns, ragacsos faszszopó volt, és bennem akkor felment a pumpa. Miután hazaértünk, szétvertem Mony képét.

Másnap aztán eltöprengtem. Esélyt kell adni, hogy egy kapcsolat felvillantsa őszinte oldalát! Mondtam hát neki:
- Figyelj te kurva, keresd fel azt a buznyákot, és mondd meg neki, hogy baszni akarsz vele. Keresd fel, de rögtön!
- Jaj, Joachim, hát honnan tudnám én a számát, a címét, és különben sem jelentett semmit, hidd el...
- Ne kamuzz, ribanc. A barátnődnek biztos megvan a száma. Tudod, az Evelinnek, ő is ott volt akkor, együtt ment el a pasassal. Lefogadnám a májamba, hogy alaposan behajolt Andrénak azon az éjszakán.
Mony erre hallgatott. Ezek szerint a barátnője azóta felhívta, hogy micsoda menete volt Andréval, a franciás Bíborfiúval!
Bólintottam.
- Szóval akkor érted az ukázt. Ma este elmész, és dugsz vele. Aztán visszajössz, megszagolom a pinád, és eldöntjük, van-e még tőke a kapcsolatomban.
És Mony elment ma este hatkor, s még csak egy órája volt távol, amikor már elbizonytalanodtam. De rendesen. S annyira irritált ez az állapot, hogy leszaladtam a Matchba, és bevásároltam. A bankkártyám tele volt pénzzel, vehettem volna skót whiskyt akár - de nem. Erősre és olcsóra vágytam, ugyanakkor mégsem töményre. A Dalfakasztó eszményi, bűneinkért vezekelni.

S most felpattanok, szétdobálom a párnákat, a takarókat, a sok szir-szart, amit összevásároltunk az elmúlt fél évben:
- Dugszemá, dugszemá? - üvöltöm. - Dugnakemá, dugnakemá?
Röhögve vágom a tükörbe a cipőit. Tetszik a ritmus. Valami nyugtatóra lenne szükségem. Ambient zenére, akár.
Végül leülök. André farka még csak harckészültségben várakozhat. És ha bevetésre kerül a sor, Mony nem fogja élvezni. Ebben biztos vagyok. De hát nem is ez a lényeg.
Vakon bámul az ablak. Alattam a város. Ráépült a gyökerekre, és megfojtotta azokat. Az utak szaladnak. A világ mégis bezárult. Nincsenek fehér vitorlák messzi tájak felé. A történelem megismétli a gyerekkort. Elidegenedés, a lófaszt. Talán a skorbutban haldokló matróz nem volt elidegenedett? Megélte az egyensúlyt? Görög harMonyák, ah. Ideszarok a szoba közepére.

Guggoltomban a birtoklás vágyán töprengek. Tedd ide, tedd oda, ez légy, haladjunk egyenesen. A keresztutaknál eljátszuk a demokrácia protokolltáncát. A hatalom elég bonyolult. Én nem fogom érteni, mert a nyelvem a megcsaltak értetlen nyögése lesz.
Látom magam előtt Monyt, karcsú testét, feszes melleit, amik a plafonra merednek, míg ő hanyatt fekszik. Látom tejsima combjai között fazonírozott, megnyerő punciját, a rózsaszín ajkakat, amelyek megadóan tárulnak szét. Majd lelki szemeim előtt André is megjelenik, a haloványbarna, szálkás gróf, hosszú, vékony szerszámával. A makk üdén csillog, az ápolt fasz Monyhoz közelít. A nőm szeme felcsillan, megnyalja a francia csődör farkát. Ujjai az ölébe csúsznak. Hallom hüvelyének cuppogását. A nyelv művészi slattyogását a hímvesszőn. Aztán látom, ahogyan a durung behatol a pinába - Mony combjai széttárva, a lábai a levegőben, André tartja őket, had nyíljon még szélesebbre a puncija. Mony nyög - Verd belém, André, igen - a teste nyitva, mint egy urna, a francia faszhuszár a lábujjait szopja, miközben úri fallusza ki-be jár...

Kurvák! Simogatnak, lábkörmüket festik, ők a gyenge nők, az érzékeny lelkűek, az emberi nem szoftverfrissített, kifinomultabb fokozata...
És mily szégyentelenül hemperegnek, seggük alatt tócsába gyűlik a pinalé, és azt szeretik, ha durván, durván kúrják őket, az izmokat szeretik, a dugattyúkat. Ez lesz hát minden majorette-ből!
Felhúzom a nadrágom, orra bukok. Az asztalhoz kúszok. A szék alatt egy kés, az abroszon vérnyomok.

Jó nagy korty következik. Nagy slukkok. A szoba kék ködbe vész, s egy ágy felforr valahol. Nem értem a nőket. Az iskolában olyan aranyosak a lányok. Copfot viselnek, szoknyát, s tiszta szemükben melengető a csillogás. Okosabbnak tűnnek, mint fiúk. Eleinte. Manapság később is. Férfi a tenger, nő a part, s manapság azoké a világ, akik fix helyre építkeznek.
Mitől romlanak el? Nem tőlünk, az biztos. Szerintük el sem romlanak, csupán felfedezik magukat. Lehet. A veszteség nem az övék. A miénk. A nők nem értik, mi az, amit a lányokban láttunk, s bennük nem. Pedig bennük is ott van. Nem értem. Berúgtam. Nagyon.
Elheverek az ágyon. Az alsógatyám a seggemhez tapad. Megizzadtam. Büdös vagyok. Egyedül vagyok.

És a bevetetlen, keskeny ágyat nézve azon töprengek: van egyáltalán nőm?
S ha van is: én küldtem el őt valakihez, akit talán Andrénak hívnak, hogy keféljen vele egy irdatlant?
Vagy ő ment magától?
Női ruhákat mindenesetre nem látok sehol.
Lehúzom az alsónadrágomat, és nemi szervem roncsaira meredek. Hülye egy baleset volt, el se hinnék. Hány éve is történt?
Az álmok zavarosak, ha jönnek, és nagytestű fehér bálnák mérkőznek benne bajszos kis hagymagerezdekkel, és a bujaság zaftos illatai lengik be a hús tengerét, ahol a portok még a természet rendje szerint csatlakozhatnak egymáshoz.
Alvás. Horkhork.
Pihefátyol a szegény öntudatlanra.