Történelmi szeretkezések – a Beatlemania csúcsán

- John… Paul…
A sikolyok olyan magas decibelen hasítanak a fülekbe, hogy még a fogtömések is belefájdulnak. Az újságírók már nem is próbálnak kommunikálni egymással, ez teljességgel lehetetlen. Különben is, mindegyikük azon van, hogy egymaga adhassa le mielőbb a híreket e történelmi eseményről. Mert azt mindenki érzi, hogy itt történelem születik.
- George… Ringo…
Lányok sikolyai. Ezer meg ezer lányé. Mindez a New York-i Shea Stadionban, 1965 augusztusában, a The Beatles együttes fellépésén.

A négy angol fiú vigyorogva játszik a színpadon, valami megfoghatatlan, magnetikus erőteret hozva létre maga körül. Ők maguk alig hallanak valamit abból, amit zenélnek, és a közönség is alig hall valamit belőlük, de ez szinte senkit sem érdekel. Az emberek verejtékezve, hipnotizáltan figyelik őket. Egyesek irigyen. De a legtöbben hisztériáig fajuló elérzékenyüléssel, vagy teljes önkívületben.

A nézőtéren gombahajat növesztett amerikai ficsúrok rázzák magukat, hogy ők is ugyanúgy felkeltsék a lányok figyelmét, mint a liverpooliak. Ez később sikerülni is fog, a koncert után, amikor sorra megdugják a bezsongott lányokat – egyelőre azonban a négy angol süvölvény áll a figyelem központjában. A tribünökön ülő idősebb hölgyek éppúgy eltelnek szexuális izgalommal, mint a tapasztalatlan szűzlányok. Lennon szenvedélyes, rekedtes hangja süvit át a sikolyok hangorkánján, és Paul McCartney babamosolyával együtt frenetikus a hatás: keményednek a mellek, átizzanak a bugyik. A levegő megtelik izgalommal és erotikával.
- When I home… everything seems to be right… - énekli Lennon, szélesen vigyorogva, haját rázva. A csitrik sikolyai egybeolvadnak, egyetlen hangfallá, mintha farkasok vonyítanának a teliholdra. Az egyik lány remegő kezekkel benyúl a mellette ülő fiú nadrágjának hasítékán, és előcsomagolja annak farkát. A fiú meglepett, verejtékben fürdő arccal néz rá, aztán hátradől. A lány verni kezdi neki, és mire a Mesés Négyek befejezik a dalt, ragacsos lesz a keze a spermától.
- Köszönjük a jelenlévőknek… well…well.. hogy eljöttek erre a koncertre… - lihegi a mikrofonba John a színpadon, és elneveti magát, amikor a mellette álló Harrison vadul köhögni kezd. – Szóval… well well… nekünk is nagy élmény volt… lassan megyünk, de előtte még… yeah… Paul elénekli nekünk új dalát.

A visítás ereje lassan túllép abba a tartományba, amikor fül már nem is érzékeli – csak a fékevesztett, zsigeri lüktetés zsibbasztja az agyat és az érzékeket. Itt és Most – ezer szív egyszerre dobban, ezer nemiszerv egyszerre mered és pulzál.
- A dal címe… yeah… Yesterday. Szerezte és előadja… Paul McCartney Liverpoolból!
Paul lép a mikrofonhoz, álmodozó arccal, és amint a sikolyok kicsit elhalkulnak, énekelni kezd. A visítás persze azon nyomban újrakezdődik, a zenéből csak hangfoszlányok szűrödnek át a több ezer torok termelte hangorkánon.
- Yesterday… love was such an easy game to play…

A dal mindössze néhány percig tart, de alatta a közönség soraiban többen is elájulnak. A fiúk rávetik magukat az önkívületbe esett lányokra, simogatják, tapogatják őket, sok közülük így tér magához. A kéjvágy nehéz, buja párája üli meg a nézőteret.
Paul megpendíti az utolsó akkordot, és befejezi a dalt.
- Köszönjük hogy eljöttetek.. köszönjük… lédik és dzsentlömenek, ez volt a Beatles! – hadarja John a mikrofonba, utána nevetve meghajolnak, és futólépésben elhagyják a színpadot. A közönség teljes eksztázisban, még percekig őrjöng, sikoltozik. Aztán a rendőrök kezdik kiterelni a hallgatóságot a stadionból, székek törnek, parancsok harsognak. Több órába telik, mire helyreáll a rend, éjszaka pedig Queens köztereit, a Forest Parkot, a Flushing Bay partját fiatalok százai lepik el, és gitároznak, énekelnek, szeretkeznek hajnalig…

*****

- Gyerekek… miénk a világ basszameg! – kurjantja John, s nyoma sincs rajta a hűvös flegmaságnak, amit az akkoriban róla készült képek sugallnak. Arca tüzel, szeme pedig őrült fényben ragyog. Az együttes tagjai az öltöző felé rohannak, a stadion művészbejáróit összekötő végeláthatatlan folyósokon. John évek óta most először nem érzi a fáradságot, ami állandó társukká szegődött, amióta vagy ezer éve egy hamburgi hajó fedélzetén elhagyták a liverpooli kikötőt… szilaj jókedvében pedig osztoznak társai is.
- Bizony boy. Nagyok vagyunk. És kérem tisztelettel, kurvajók – nevet Ringo, és hátba veregeti John-t. Paul és George csak vigyorognak, mint a bolhás kutyák. Néhány technikus odajön gratulálni, de a banda sleppje és Brian Epstein – furcsa módon – még nem került elő. John ködösen sejti is ennek az okát
(Ne gondolj arra, ami előző este történt, hagyd, nem számít) de most nem törődik vele, valóban.

- Mal! Hé öreg! – üvölti a Beatles vezér, amikor megpillantja az együttes úti menedzserét közeledni. Mal Evans nem lepődik meg. Üvöltenek mindannyian, annyira megszokták az állandó lármát, sikoltozást, hisztériát… Üvöltenek üres, csöndes szobáikban is. Evans, ahogyan a többi fiú is, tudja, az idegrendszer túlérzékennyé válásának nagy szerepe van abban, hogy sokat isznak, sok kábítószert szednek, John házassága pedig omladozik.
A menedzser tudja, mit akarnak tőle a Beatle-k. Szó nélkül nyújtja át nekik az előre megtekert spanglit, John vigyorogva meggyújtja, és már megy is körbe a fű.
- Áá… - ez már nagyon kellett – sóhajtja Paul, mélyen letüdőzi, majd továbbadja George-nak. Pár percig csöndben szívnak. Élvezik a marihuána kesernyés illatát, alig hallják már a közönség tombolását, a vijjogó női sikolyokat.
Mal is kér egy slukkot, aztán töprengve maga elé mered.
- Fiúk, nem fogok gratulálni, nincs rá szükségetek. Csak annyit mondok, még nincs vége a shownak. Murray the K, a Times, Dylan, mindenki odakinn toporog, és mintha mindenkinek merev lenne a farka. Életemben nem láttam még ilyet, pedig nem most kezdtem a szakmát.
Elhallgat.
- Most kimentek interjúkat adni. Addig én valahogy beállíttatom Alfival limót a bejárat elé, és igyekszek nyerni nektek pár százalék esélyt, hogy élve kijussatok innen. Nem viccelek. Odakinn elszabadult a pokol.

John száraz mosollyal néz Malra. A menedzser pedig látja rajta, hogy nem fél.
Ezeknek a süvölvényeknek fogalmuk sincs róla, kicsodák ők, gondolja Mal. Nem tudják, hova tartanak, nem érzik a felelősségük, és nem érdekli őket, mi fog történni velük holnap, vagy akár öt perc múlva. A pillanat bajnokai, félelmetes a karizmájuk, hihetetlenül zseniálisak… de soha nem fogják megérteni, mi is az, amit mások hosszú távnak hívnak.
(Ne törődj vele – nem a te dolgod. A te feladatod, hogy túléljék ezt a turnét, és visszajussanak Angliába)

Mal fürkészi a fiúk arcát, aztán bólint. Igen. Ez a helyes megközelítés.
- Nem tudni mit hoz a holnap – csuklik fel Ringo bódult nevetése. Ha szív, mindig ezt mondogatja – a kiszólást John egy év múlva egy dalának címéül választja.
Mal is röhögni kezd. – Jól van fiúk, egy-kettő. Irány a riportersereg.
Paul, George és Ringo nevetgélve elindulnak, John azonban még marad egy pillanatra Mal mellett. Jelentőségteljesen vigyorog a menedzserre.
- Rosszat sejtek – sóhajt fel Mal.
- Ugyan, öreg. Ha már Epstein nem hagy békén bennünket ezekkel a kurva turnékkal, ennyi igazán jár nekünk. – John fejével a stadion küzdőtere felé biccent – a sikoltozás még mindig hallatszik.
- Cynthia nem…
- Cynthia millió mérföldre van innen Weybridge-ben, Juliannal játszik, esetleg épp kefél a komornyikommal – vág közbe a Beatle, és a menedszert megdöbbenti John fűtől üveges szeme, hangjának keserű cinizmusa. Evans tudja, John már nem szereti a feleségét.

Mal egy pillanatig kifejezéstelenül bámul a Beatles vezérre.
- Hányat? – kérdezi aztán fanyarul.
- Egyet-egyet, micsoda kérdés – viháncol Lennon, elég örömtelenül. – Meg esetleg egyet magadnak.
- Kösz, kihagyom – húzza el a száját Evans. – A többi meglesz. De most nyomás, és ne engedd, hogy Murray megszívasson.
- Minket senki nem tud megszívatni – John komoly arccal átöleli a menedzser vállát. Evans figyelmét nem kerüli el, hogy a fiú többes számot használ.
Négy test, egy szív – egy lélek. Egy különleges, egyesült tudat. Ha ezek valaha szétválnak, hát véget ér a világ – gondolja a menedzser, némileg következetlenül.
- Nem?
- Nem. Jobbak vagyunk, mint Beethoven, és népszerűbbek, mint Jézus – mondja összeszorított ajkakkal Lennon, aztán leveszi kezét Evans válláról, és nevetve a többiek után szalad. Az útimarsall elgondolkodva néz utána, a folyosóra borult csendben újra hangosnak tűnik a kinti sikoltozás, a rendőrök parancsainak harsogása.
Igazad lehet, John. Ti vagytok a legjobbak. És megszerzem, amit kértél.
Aztán eszébe jut, hogy figyelmeztetnie kellett volna a fiút, hogy a riporterek előtt most se, és később se hangoztassa ezt a Jézusos dolgot. Végül vállat von. John annyira csaknem hülye.

*****

Johnnak fogalma sincs róla, hogy hívják a fekete hajú lányt, aki rajta lovagol, és időnként ráborulva, mély torokhangon a fülébe nyöszörög – csak azt tudja, hogy ennél szűkebb punciban nemigen járt még életében. John mindig nagyra értékelte az amerikai lányokat, akik szerinte szebbek és tüzesebbek is, mint az albioniak - bár pár év alatt Angliában is nagyot változott a világ. John arra gondol, ez az ő érdemük – de legalább annyira Mary Quanté és Twiggyé, Harold Wilsoné és a Nyugatra Szült Buddháé. Akárhogy is, az amerikai pinák még őrzik az elsőbbségük. Mint ez is. Feszes, selymes combok, kemény mellek… és még a csiklóját sem kell keresgélni a burjánzó bozótban, mint annál a londoni lánynál legutóbb…
- …Ah… John… imádlak… imádlak….

A lány a fiú mellkasát karmolja, csípője vadul himbál. Arca átszellemült, melle akkora, betölthetné a Hollywood Bowlt. Te jó ég, gondolja John és elvigyorodik. Mostanában sokat vigyorog, és valahogy kívül is van ezen az egészen – erekcióra telik tőle, de másra nemigen. Vagy öt spanglit elszívott a koncert óta, egy kis kokainnal vegyítve – alighanem ennek köszönheti, hogy még képes férfiként viselkedni.
- Paul… - a fojtott sikoly balról jön, és ahogy John elfordítja a fejét, látja, hogy barátja sem tétlenkedik: keményen kefél egy belevaló kis barnát. Valamivel odább George és Ringo dolgozik két szőkén: olyan az egész, mint egy Fellini-látomás. John visszakapja tekintetét a fölébe hajoló lányra, akinek a testét, érzi, megrázza az első orgazmus.

…Evans betartotta az ígéretét – kiszemezgette a Shea közönségből az együttes legcsinosabb rajongóit. Az igényességet kívánó művelet eltartott néhány óráig – addigra a Beatles leadta az interjúkat, elhajtott a Warwick szállóba, és jointolt egy sort Bob Dylannal. Mire Dylan elhúzta a belét, befutott Neill Aspinall, a z együttes mindenese, és sugárzó arccal közölte a fiúkkal:
- Van egy egész tűrhető hírem – mondta, de vigyora elárulta, nagyobb dologról van szó, mint amit földi halandó egyáltalán elképzelhet.
- Mi az? – kérdezte Paul, de oda se figyelt igazából. A fű alaposan fejbe kólintotta.
John azonban leolvasott valamit Neill arcáról, és nagyot dobbantott a lábával.
- Na ne – suttogta. Ugye nem? Csak nem arról van szó, amiről a múltkor beszélgettünk?
- Hét szint létezik… hét szint… - motyogta Paul.
Neill csak vigyorgott.
- De. Mielőtt a turné véget ér, Ő akar találkozni veletek – mindezt Aspinall úgy adta elő, mintha Dracula valamelyik szolgálójának szerepét játszaná: „Mr. Harker, sötétedés után a Mester várja önt”.

Erre már Paul is felkapta a fejét, akárcsak a George és Ringo, és boldogan felkiáltottak. John csak állt lehajtott fejjel, és Neill most valahogy nagyon nagynak látta. Nagyobbnak, mint Dylant, és… és igen, nagyobbnak, mint Jézust.
- Juj… nagyon finom… John…
…Aspinall híre után a fiúk hét mérfölddel jártak a föld felett. Aztán Evans hívta őket, hogy érkezik a lányokkal, akiket több száz közül választott ki, reméli, a fiúk megelégedésére. Johnt már nem igazán kötötte le a kefélés gondolata, de vállat vont: jobb dolguk most nincs, és jót fog tenni egy kis lazítás. Azt válaszolta Evansnak, küldje fel őket a lakosztályukba.
- Istenem! – hörög a lány, ahogy John belelövelli testébe a spermáját. Nem tudja még, de kilenc hónap múlva megszületik egy fia, aki apja szemét és száját örökli – és aki a kilencvenes évek elején gitáros lesz egy feltörekvő grungezenekarban, és aki közvetlenül a Nagy Ugrás Lehetősége előtt hal meg herointúladagolásban.

…Amikor a lányok beállítanak hozzájuk, láthatóan zavarban vannak, pirulnak, mint kacsa a roston. Valóban csinosak – és a koncerten érzett elragadtatásuk még ott ül az arcukon.
- Hello – vigyorog rájuk John, elsősorban egyikükre, egy bájos arcú feketére. Egyből kinézte magának. Nagyon kívánta a sötét szépségeket. Elege volt már felesége szőkeségéből, titokban mindig egy éjhajú, titokzatos lányról fantáziált, aki elhalmozza őt gyönyörökkel. Jó, ez itt csak egy lotyó, de egyelőre… egyelőre ez is megteszi.
- Szia John… - köszön a lány elfúlt hangon, szeme összekapcsolódik Johnnéval. A fiú ruganyos léptekkel lép oda hozza, ajka máris lecsap a lány ajkára, keze pedig a mereven álló mellekre tapad. A lány felnyög, és őrülten csókolja a fiút, aki már dönti is le őt a földre. A többiek hasonlóképpen cselekszenek: öt perc sem telik belé, s már meztelen az egész galeri. A fiúk a Kaiserskellerben eltöltött idő óta megszokták, hogy egymás előtt szeretkezzenek – ebből nem csinálnak gondot. A csajok percek alatt változnak át félénk kislányokból vágytól remegő nőkké – más férfiak talán képtelenek lennének kiváltani belőlük ezt a hatást, de a Beatle-k mások… mintha elektromosságot gerjesztő burok venné körül őket, amelyből a mágneses vonalak egyenesen az ő nemiszerveikre mutatnak…

- Johnny… - sóhajtja a fekete, lecsusszan a péniszéről, aztán csókolgatni kezdi a fiú testét. John szórakozottan becézgeti a sűrű, sötét hajkoronát, és felszisszen, amikor tulajdonosa lágyan ajkai közé kapja meggyötört farkát.
- John… akarod? – néz föl rá a lány, és most úgy 16 évesnek látszik, bár John úgy gondolja, több - és több valóban, 19 éves, eladó egy Rexall üzletben. Munkahelyén napi nyolc óra unalom, otthon pedig agresszív apa várja… és most a sors kegyeltjének érzi magát, mert összeolvadhat valakivel, akit évek óta félistenként tisztel.
- Igen, szopj csak bébi, jól csinálod – gügyögi John, de képzeletben messze jár. Arra gondol, ezekben a percekben ezer és ezer lemezüket préselik a hanglemezgyárakat, ezer és ezer újságíró cikkezik a koncertjükről… ezer és ezer lány maszturbál, fejében az ő képével. A fiú beleszédül a hihetetlenül éles, valósnak tetsző látomásba.
Persze hogy valósnak tetsző. Hiszen ez nem látomás – ez a valóság.

A lány ajka igazán kellemesen dolgozik, szája síkos börtönében újra keményre duzzad a pénisze. Úgy is kell neki, gondolja John.
- Úhhh… de jó a segged – ez a kiszólás Ringotól érkezik, aki egy perzsaszőnyegen hátulról dugja a csinos szőkét. Ringo választotta a legfiatalabbat a lányok közül – tizennégynél jó indulattal sem mondható többnek a kicsike.
Miután felállította John péniszét, a fekete újból beleül – úgy tűnik, nem tud betelni vele. John teste ekkor megfeszül, de nem a kéjtől. Agyát egyszeriben régi, fájó emlékek rohanják meg, felszínre buknak a gondolatai közt - akár a rothadó patkánytetemek, amiket gyerekkorában látott a liverpooli csatornákban. John már alig is hallja a lány szapora lihegését, delírium vesz rajta erőt, fűtől bódult tudata pedig csöndben vándorútra indul a múltba.


*****

Képzeletében tizenöt éves megint. Egyedül gubbaszt a szobájában, Mimi néni házában, a szomszéd szobában pedig anyja ölelkezik egy férfival. John már nem tudja követni, hogyan is hívják… ritkán látja anyját, ha mégis, mindig más-más férfivel érkezik. És mindig a mellette lévő szobában alszanak… bár John tisztában van vele, hogy alvással töltik a legkevesebb időt. A hangokat illetően, melyek átszűrődnek hozzá, egy tizenöt éves fiúnak nem lehetnek kétségei. John a zavar és düh gyomorforgató érzésével motyogja maga elé: - A fickó most bassza Júliát. Most bassza meg az anyámat.

És akkor feláll, remegő térdekkel odaoson a kulcslyukhoz, és miután némi bátorságot gyűjt, keresztülles rajta. A következő pillanatban szívébe markol a gyűlölet és a fájdalom – Juliát látja, kutyapózban térdelve, csöpögő vaginával, míg a szőrös testű férfi, aki vele van, épp irdatlan farkát erőlteti a duzzadt szeméremajkak közé. A következő pillanatban anyja kéjesen felsikolt, rángatni kezdi a csípőjét, a fickó fasza pedig becsusszan a testébe…
…John felmordul, és hirtelen mozdulattal, durván lelöki magáról a fekete hajú lányt. A lány meglepetten huppan hátra, combjai úgy maradnak, széttárva, arcán komikus döbbenet. Amikor meglátja John arcát,
(emlékezz Johnny… mennyit sírtál és maszturbáltál utána, tulajdon anyádra, aki egy repedtsarkú… egy ribanc…)
ajka lekonyul, sírni készül. Ekkor Lennont oly mély undor és gyűlölet önti el, hogy ráförmed a lányra:
- Tűnj el te büdös lotyó!
- De John….
(de te szeretted őt… imádtad… sose ismertél szebb nőt, sose kívántál azóta se úgy mást)
- Kussolj. Takarodj el. Elegem van belőletek.

A fekete sírni kezd, és keresni kezdi a ruháit. Mozdulataiban a megalázottak zavart gyötrelme.
A többiek mindebből semmit nem vesznek észre. Paul és George is épp most juttatja a csúcsra a maga nőjét.
John felpattan, és cigaretta után nyúl. Egy türelmetlen mozdulattal rágyújt, és nem törődve sem a fekete hajú lánnyal, sem a többiekkel, meztelenül kisétál a szállodai szoba erkélyére. Izmai megfeszülnek, testét rázza a dühös remegés. Mélyet szív a Camelből, aztán sercint egyet New York milliárd fényben úszó, neonvarázsban izzó sziluettjére. A levegő meleg, meglepően tiszta, és érezni az óceán illatát. John alig veszi észre.

- Kurvák… mindenütt kurvák – motyogja maga elé meredve, és nagy erőfeszítéssel igyekszik lecsillapítani magát. Egyre nehezebb ez így, gondolja. De most legalább nem verte meg a lányt, mint a legutóbb. Eszébe jut az egyik alkalom Los Angeles-ben, amikor csak ütött… és ütött.
- Julia – suttogja maga elé, és felnéz az éjszakai égre. Bright are the starts that shine… nem. Ez Paul dala. Paul dala, Paul csillagai.
Visszanéz az üvegajtón a lakosztályba: látja, a kis fekete már eltakarodott. Nem is fog emlékezni, hogyan lett vége, gondolja a fiú. Csak arra fog emlékezni, hogy lefeküdt John Lennonnal.

És akkor John elmosolyodik. Látták már ezt a mosolyt néhányan az évek folyamán. Látta Koshmider, az egykori hamburgi mulató tulaja, amikor John hozzáfordult, hogy emelje meg a bérüket: és ebből a mosolyból kitetszett, hogy ez nem is kérés igazán. Látta Brian Epstein, az előző éjszaka, amikor megpróbált kikezdeni a fiúval: és rögtön letett szándékáról. És látta a felesége is, Cynthia, aki legfőképp e miatt a mosoly miatt fontolgatja egy ideje a válást: mert ez a mosoly csak avatatlan szemlélőt képes becsapni. Aki nem ismeri John Lennont, végtelen magabiztosságot és egészséges önbizalmat olvas le e karakteres arcról: kevés embernek tűnik fel, hogy közben a szeme egyáltalán nem mosolyog. A szempár gúnyosan, kihívóan szegeződik mindenre és mindenkire: képes megérinteni, szeretettel megtölteni a fél világ lelkét, de akik ismerik, látják a fény mélyén a feneketlen sötétséget, a gúny takarta magányt, a társát kereső vágyat.
- Julia – suttogja újra alatta elterülő, szikrázó városnak, ahol majd élete utolsó éveit fogja leélni, a viszonylagos boldogság illuziójában. – Julia, szükségem lenne rád.

Áll ott még néhány percig, és cigarettázik. Aztán visszasétál a szobába, immár szinte teljesen lehiggadva. A Beatle-k a földön fekszenek, karjaikban a lányokkal. Kíváncsian néznek Johnra, de arcukon nem látszik meglepetés. Tudják, a vezér viselkedését előre megjósolni legalább annyira lehetséges, mint hóembert építeni a pokolban.
John a bőrkanapén heverő gitárjáért nyúl, nyakába akasztja, és leül közéjük a földre. Kényelmesen elhelyezkedik, törökülésben, aztán megszólal, immáron egészen kedves hangon.
- Fiúk, lányok. Azt hiszem, születőben egy új dalom. Szeretnétek hallani?

A lányok felsikkantanak örömükben, Paul és a többiek pedig vigyorogva bólintanak. – Rajta John.
- Oké – bólint John megköszörüli a torkát, dünnyögve beszámol, majd énekelni kezd. A lányok, akik már amúgy is aléltak a boldogságtól, megborzongnak az utánozhatatlan, szívbemarkoló hangtól.
- I once had a girl, or should I say, she once had me…

A Paul karjában heverő lány megborzong, és csókra kínálja az ajkát. Paul teljesíti kívánságát, de az odaadó ajkak ízlelgetése nem vonja el figyelmét John daláról.

Igen…- gondolja. John nagyszerű, mint mindig. Úgy sejtem, George tenni akar majd a dalba egy kis szitárt… mostanában mindig ezzel jön, amióta Jimmy Page megmutatta neki, mi fán is terem az a hangszer. De ezúttal, ezúttal azt hiszem menni fog a dolog. Igen. Csinálunk egy újabb égrogyasztó albumot, amint hazavergődtünk az Abbey Roadra.
Paul elkapja John tekintetét, míg a barnát csókolgatja, és összekacsint vele.

Szenvedély – gondolja Paul. Szenvedély és fájdalom, düh és szeretet. Ez munkál Johnban, és mindannyiunkban. Egy nap talán szétfeszít… de most még kedvünkre dolgoztatjuk, formáljuk vele magunkat és a világot. És általuk kerekítjük ki hangszereinkből a világ legjobb zenéjét. Ez számít, ez a fontos. Egyelőre.
John befejezi a dalt, aztán közös megegyezéssel átveszi Paultól a kis barnát. A többiek is cserélgetni kezdik a lányokat, egészen hajnalig, amikor Mal Evans tapintatosan benyit, és rájuk szól, hogy ideje lenne már aludniuk is néhány órát.
Elvégre, még aznap este, négy állammal odébb Elvis Presley várja őket gracelandi villájában.