Tömeg.Iszony.

Az ajtó kinyílt.
Orromat a megfáradt emberek bűze csapta meg. Késő délután volt. Egyesek ültek, mások álltak, én pedig nagy levegőt véve tettem egy lépést feléjük. Valami nyomasztó érzés járt át. Nyomasztott a tömeg, és a friss levegő hiánya. Agyamban lüktetett a gondolat, vajon mit gondolnak ezek itt rólam. Miért érzem azt, hogy mindenki engem figyel? Talán azt várják, hogy hibázzak? Hogy aztán rajtam nevetve hasonlóan szánalmas életükbe egy csöppnyi boldogságot csempészhessenek? Őket miért nem zavarja ez a tömeg? Rengeteg ember összezárva, együtt rohan céljai felé. Ez az egy közös van bennünk, a célok különböznek. Abban hasonlítunk, hogy mindannyian különbözőek vagyunk. Talán. Legalábbis abban a pillanatban, amikor kifújtam a levegőt, csak ez járt a fejemben. Újra belélegeztem a bűzt, próbáltam megnyugtatni magam. Ugyanolyan vagyok, mint ők. Biztos nem néznek rám, hiszen én is csak egy vagyok közülük. Egy fogaskerék a nagyvárost működtető gépezetben, semmi több. De ezt mégsem tudom elhinni. Miért vannak ilyen gondolataim? Miért érzem magam másnak? Tisztességes, becsületes fiatalember vagyok, aki előtt még ott az élet. Saját
magamban nem hiszek?

Az ajtó bezárult.
Sok volt már a kérdésekből. Nyugalmat erőltettem magamra. Ha ezt látják, el is kell hinniük. Csak én nem hiszem. Nem vagyok nyugodt. Csöppet sem. Szabályosan lélegzem, testrészeimet próbálom laza helyzetben rögzíteni, már amennyire a tömeg engedi. Izzadok. Egyre gyorsabb ütemben ver a szívem. Észreveszek jópár embert, aki kíváncsian köröz a szemével, mutatva, hogy ők mennyire nyíltak, barátságosak. Van, aki csak néz maga elé, az értelem minden jelét nélkülöző szemekkel és van, aki egyszerűen szemhéjai árnyékában keres menedéket. Mindig is irigyeltem őket. Az embereket, akik vagy ilyenek, vagy olyanok. Nekem miért nem megy? Miért érzem azt, hogy bármelyikük lehetnék, de mégsem vagyok. Nem a feladatok, vagy az előttem álló cél tölti meg gondolataimat, hanem a jelen. Itt állok összezárva 100 másik rohanó lélekkel, akik fejben már rég máshol járnak, amikor elindulunk.

Sziszegés, súrlódás, süvítés.
Lágy szellő simogatja arcomat. Behunyom szemeimet. Egy pillanatra elköszönök mindattól, ami körbevesz. Halkan suhanok a nyugalom szigete felé, lelkem mélyére, ahol nincs sem idő, sem tér, csak a gondolatok. Mintha semmi más nem volna. Gondolatok, emlékek, érzések. Ez vagyok. Plusz egy test, amit céljaim elérése érdekében használok több, mint két évtizede. Épp csak azonosulni nem tudok vele. A mozdulataim nem én vagyok. A gondolataimban élek igazán. Ami érzékszervekkel felfogható, számomra lehet igaz, de lehet hamis ugyanúgy. Hamis? Miért lenne hamis?? Talán olyat feltételezek másokról, amit magamról is el tudok képzelni? Megrémít, hogy mégis egy vagyok közülük? Ez lenne a válasz? Talán.

Mosolygok, de valaki oldalba bök.
Vége a nyugalomnak. Kinyitom a szemem, visszatérek a jelenbe. Vissza a testbe, amit egy életre bérbe vettem. Újra érzem a bűzt, a levegőhiányt, látom a tolakodó embereket. Cserélődnek az arcok. Már nincs sok hátra, kitartás.

Egy megállóval később leszálltam.
Újak jöttek a helyemre és a tömeg tovább rohant anélkül, hogy észre vette volna hiányomat.