Tekintet

Gyufájának forró lángja világította meg arcát, majd csak egy parázsló pont – cigarettájának vége – égett tovább az éjszakában. Meleg nyáréjszaka volt, szemerkélő esővel, a gázlámpák távoli világosságának emlékével a szemén. Egyedül volt a parkban. Tudta, talán érezte, hogy valahol különleges ez az este, mintha hó esne, nem is eső. Lágyan olvadtak varázsporrá arcán a cseppek.

Elindult. Harmatosan csillogó cilinderével a fején, a víztől elnehezült köpenyével a vállán, sétabotjára támaszkodva. Kiért a parkból. Az utcai gázlángok gyér fénye glóriás ragyogással ölelte körül a gondolataiba merült férfit. Tudta, hogy feladat vár rá valahol a világban, tudta, hogy emigrációja a magányba nem tarthat örökké, bármennyire is szeretné. Mégis, ez volt az az éjszaka, ahol meg kell valaminek változnia, valaminek – önmagában. Emlékezett; mennyiszer indult neki a városnak ilyen nyáréjszakákon, ugyanezzel a gondolattal, remélve, hogy hazatérhet valahová. Emlékezett, ahogy belépett az oszlopos, verandás házú arisztokraták kapuin, zeneszó és parfümorkán rohanta meg, ő mégis mindenkinél méltóságteljesebb és tisztább volt a táncoló, üvöltő, kacagó kavalkádban. Bármelyik nőt megszerezhette magának, gróf volt – mindenesetre így tudták, a valóságra már talán ő sem emlékezett.

Barátait elmarta mellőle az idő és a háború, nevek, illatok, halálhörgések maradtak csak meg az emlékezetében. Néha pedig semmi. Egyre többször csak az üresség tátongó mélysége várta, ha gondolataiba merült. Emlékezett egy asszonyra, akinek tiszta kék tekintetének könnyű fátylát, már gyakran vélte magán érezni, de soha, soha az életben nem kapta el a pillantását. Azt mondták, senki nem állhatja a lassan emésztő tekintetet. Felnézett és ott találta magát az ismerős ház előtt. A kapus tisztelettel szólította nevén – elmosolyodott – majd fehér kesztyűs kezével a bejárat felé mutatott. Belülről emberi hangok hallatszottak és vidám zeneszó, tompa, disszonáns zörejt keltve a házon kívül álló fülében. A férfi elmosolyodott és lassú, kimért léptekkel indult az ajtó felé – ha a végzete erre a helyre vezette, akkor semmit sem tehet - gondolta. Most már emlékezett; az őrgróf – a király jobb kezének – rezidenciája a csodálatos ház, a felesége, pedig a kékszemű asszony, kinek tekintetére mindennél jobban vágyakozott.

Magával ragadta táncoló örvény odabent, úgy érezte magával ragadja, alkoholt és mélységes mély szomorúságot döngölve testébe. Nem emlékezett, hogy ki mindenkivel beszélt, a királyfőtanácsos államtitkokat súgott a fülébe, asszonyok kapaszkodtak belé, majd hulltak el csókjától, párbajban szíven szúrta az őrgróf unokaöccsét, de nem érzékelt semmit, mígnem éjféltájban megjelent a lépcső tetején az őrgróf – karján asszonyával. Hirtelen torpant meg minden, hirtelen szakadt félbe a tánclépés, hirtelen állt meg a levegőben terjengő illatörvény, hirtelen hallgatott el egy úrilány sikolya. Torz szoborcsoportra tekinthetett volna az őrgrófné tiszta kék tekintete, de az nem volt érdemes rá, hogy szeme erre a látványra tévedjen – a távolba meredt, keresztül a falon, az éjszakán, felhők távoli tükörképét kutatva.

Százszoros erővel ragadta magával az őrület a férfit és mindenki mást is a teremben. Még hangosabb volt a zene, a pokol legmélyebb hörgéseitől a legmagasabb sikításáig hallható volt minden hang a hatalmas bálteremben. A férfi most tudta mit csinál, látni akarta a szemeket, a következő pillanatban érezte forró ajkait az őrgrófné jéghideg kezén, majd imbolygott vele az éjsötét folyosókon. Egymás szájában elmerülve zuhantak be egy szobába, a padló is izzadt testük forróságától. Az ágy mélysége húzta őket egymásba egyre erősebben, a baldachinon talán lángra kaptak az orchideák. A férfi minden végtagjával végig kutatta az őrgrófné testét, hogy megtalálja rajta a tekintetet. Forróság tört fel a nőből kezének nyomán, a bőrét érezte sóhajtozni, a férfi testének minden egyes ina és idege csak egy pillantást kért, és kapott is, tapintással együtt, csak a szeme, csak az nem találkozhatott a kék tekintettel. Ágyékuk tánca lassú rondótól hevesedett egy vad fantáziáig, úgy érezték mindenük összeolvad a forróságban, hogy már nem külön testek, nem is külön lelkek, viszont soha, soha sem egy közös tekintet. De férfi csalódása mégis a beteljesülés pillanatában volt a legkeserűbb; még ekkor sem kaphatta meg az örökké áhított pillantást az őrgrófné jéghideg szemgödréből.

Könnyek fénylettek mindkettőjük arcán, de a férfi útra kelt, utolsó pillantásával búcsúzva az őrgrófné testétől, amibe saját lelkét is bebörtönözte, majd eltűnt a langymeleg nyáréjszakában. A hullámzó folyó partján virrasztott, de hűlt helyét találta csak a hajnal, testét elvitte az örvénylő fájdalom, lelke, pedig egy tekintet rabságát kereste örökké.