Szürke Egér és a Nagymenő VII.

A percek összefolynak. A konyhában ülök és kinézek az ablakon. Visszatértek az emlékeim. Bár jobb lett volna, ha nem így történik. Az a görcsös fájdalom, az a torokszorító félelem... Fel is jelenthetném őket, de nem akarom. Túl - ahogy nagybátyám mondaná- "tiszta" vagyok, túl jószívű. Hamar megbocsájtok. Kivéve most. A harag elönti a testemet. Nem a hidegtől remegek, és nem attól izzik a bőröm, mert melegem van. Az egyik felem lenyugodott, megbocsájtott. Míg a másik harcban áll a "jóval", kitörni készül, és bosszút akar.

"Azt csodálom benned, hogy ilyen melegszívű vagy. Emlékszel, mikor az utcaszélén találtál egy széttört házú csigát, és bár tudtad, meg fog halni, mégis hazahoztad? Azt mondtad, azért, mert attól még, hogy meg fog halni, kijár neki a békességben elhalás. Én meg csak néztem rád értetlenül. De már értelek."

Könnyek torlódnak a szememben. Anya hangja édesen cseng a fülemben. Igaza volt. Akár az egész világ terhét átvállalnám, ha ezzel jót tehetek. Lenyelem az érzések savanyú megtestesítőjét. Már unom ezt a jóságot! Dühít! Tiszta bolond vagyok... Elmúlt a remegés és a forróság. Semmi nem maradt. A percek összefolynak. Elmémben kutatok emlékek után, vagy csak bámulok. Kint nyoma sincs a tegnapi hónak. Na jó, persze foltokban még találni egy kicsit. Egyetlen bárány sem táncol az égen, így a nap nyugodtan simogathatja a földet. Az elszáradt fűszilánkok megbabonázva meredeznek a vakító korong felé. Még madárcsicsergést is felfedezek. Abszurd ez az időjárás. Fáj is tőle a fejem. Tehát két okból várom Matt-et. Őt magát, hogy láthassam, hogy szemébe nézhessek, és a bogyókat, amik lenyugtathatják lüktető agysejtjeimet. Stepheni azt mondta, itt maradhatok. Vagyis inkább parancsolta ezt. A hétvégét itt töltöm. Igazából nincs is idegzetem mama értelmetlen kérdéseihez.
- Ha van kedved, elmehetsz zuhanyozni, aztán átöltözhetsz. - Nem is hallottam Stephet bejönni. Beleborzongok a kellemes és lágy hangjába.
- Igen van. Köszönöm.
- Haha! Nem kell minden egyes percben hálálkodnod. Az egyik tanárom régen azt mondta, "Semmi sem történik véletlenül! Véletlenek nincsenek..."
-"Ami megtörténik, akkor és amikor, annak meg kell, hogy történjen, mert ez a Sors" - fejezem be a mondatot.
- Tehát ismerted Mulant. – Bólintok, és még egy mosolyt is érzek a szám szegletében. Rég hallottam ezt a nevet. Mulan, -vagyis Mrs. Druming, csak mi hívtuk Mulannak, mert teljes hasonmása volt - egy éve ment el a suliból, de rengeteg okosságot mondott. Szerettem.

Felállok és kinyújtóztatom végtagjaimat. Az ütések és rúgások helye még mindig sajog. Az óra pont tízet mutat. Összekészítem a ruhát, amit fel akarok venni, a fogkefémet és bezárom a fürdő ajtaját. Az égető víz lemossa rólam a terheket. Legalábbis így érzem. Ezért fürdök mindig forró vízben. A tusfürdő kellemes, cseresznyés illata megtölti a légutamat. A tükörben látom a testemet. Zöld, kék, lila foltok tarkítják sápadt bőrömet.
Az arcomon nincs semmi. Az orrom belül persze sebes, de szerencsére ez nem látszik. A fájdalom enyhült, de nem múlt el. Eddig nem is vettem róla tudomást, ezért továbbra sem fogok.

Kész vagyok. Szárazra dörzsölöm magam, és felöltözök. A vörös, rövid ujjú V-kivágása jól áll. Imádom ezt a pólót. Nehézkesen megszárítom a hajam. Utálok hajat mosni, az utána következő szárogatás miatt. Derékig érő hajat nehéz egyenletesen szárítani. Néhol már a fejbőröm pattogzik le, máshol még csuromvíz a hajkoronám. Ez is megvan. Megfésülködöm, fogat mosok. Alig húz perc alatt újjá születtem. Ennek ellenére ugyan úgy hófehér maradtam. A szennyest berakom a mosógépbe, ahogy Steph kérte. Kezdek otthonosan mozogni.
A bejárati ajtó nyílik és csukódik. Érzem őt. Nem tudom hogyan, de érzem a közelségét. A folyosón nem látok senkit, viszont a nappaliban beszélgetés folyik. Hallom a lágy női és az erőteljes, egyre inkább férfias hangot. A fogkefét behajítom a táskámba, és hangtalanul lopakodok. Nem akarok hallgatózni, de nem vagyok ura magamnak. Az ösztönöm irányít engem. Az ajtófélfa mellé lapulok.
- Hoztál gyógyszert?
- Aha. Jól van Kate? - Matt ideges. Szokatlanul ideges. Még nem hallottam ilyen... nem is tudom. Aggodalmasnak.
- Nyugi, zuhanyzik, és jól van. - Tehát nem tudják, hogy itt állok.
- És... nem mondott semmit?
- Rólad? - Felszaladt a szemöldököm. Mit érdekli, hogy beszéltem-e róla? Matt biztos bólint, mert nővére folytatja. -Csak annyit kérdezett, hogy hol vagy. De ne aggódj...
- Jó, hagyjuk - szakítja félbe segélykérően.

Vége az érdekfeszítő konzultációnak. Visszasurranok a fürdőbe. Újra kinyitom az ajtót, majd becsukom, hogy halljanak. Stepheni lép ki először. Barátságos mosolyt villant felém, amit viszonzok is. Kijön Matt is, amitől a mosolyom lehervad. Pókerarcot vágok, belül mégis harcolnak az érzelmek, hogy felszínre törjenek. Hülyeség ezt mondani, de mégis hiányzott. Az egyszerű látványa hiányzott. Ő viszont mindent kimutat. Elégedetten mosolyog, ami inkább vigyorra emlékeztet. Megenyhülök. Elmerülök már-már fekete íriszében, és a könnyek újra előjönnek. Utat törnek kötélidegzetemen és kitöltik a látóteremet. Legszívesebben a karjaiba vetném magam, és csak ölelném, amíg karjaim el nem zsibbadnak, de tudom, ezt nem szabad. Nem szabad, mert én neki semmi vagyok. Csak egy betolakodó, aki a tökéletesen felépített életébe csöppen, és mint egy nyavalyás féreg, felforgat mindent. A hétvégéket biztos a haverjaival tölti, és buliból megy buliba. Erre jövök én és felborítom a terveit. Ettől rossz érzés fog el. Senkinek nem akarok a terhére lenni. Steph megfogja a kezem, amitől kiszakadok a gondolatmenet-építésből. Arcomat hideg könny-folyamok díszítik. Nem tudtam parancsolni magamnak. A fenébe!

- Jól vagy? - kérdezi Matt. Úgy néz, mintha legalább a lelkemig akarna ellátni. És ő az egyetlen, akinek hagyom is, hogy elláson odáig.
- Igen. - Meglepődök a hangomon. Alig hallható és tele van keserűséggel, szomorúsággal. Erdőket lehetne vele pusztítani.
- Nekem mennem kell - mondja Stepheni, és kérdő pillantásomra megmagyarázza. - Dolgozni. Hétvégén is munka van.

Eddig észre se vettem, hogy átöltözött. Bőrszerkója csodásan áll vékony testén. Hátizsákja is fekete, jól megrakott. Haját laza copfba kötötte, és kisminkelte magát. A szemceruza megtette a hatását. Ónix szeme - ha lehet - még nagyobbnak tűnik. Az egész nő fekete, amit csak sápadt bőre tör meg. Furcsa. Mi lehet a munkája? Némán szót vált az öccsével, majd bólint, és elmegy. Ketten állunk, egymással szemben, Matt-el. Szemével még mindig engem fürkész. Hagyom, könnyeim had patakzanak. Nem zavar, hogy így lát. Az előbb látott, miközben sírtam, ez már nem változtat semmin. Végül a csöndet a lépteim törik meg. Bemegyek Matt szobájába és leülök az ágy szélére.

Az ajtót nem csukom be, de Matt nem jön utánam. Ott áll, ahol hagytam. Idegesítő ez a csönd. Templomban vagyunk, vagy mi? Elegem van! Mikor anya meghalt, akkor se sírtam. Magamba fojtottam mindent. Azóta is. Mindent. Fél éve, hogy kiszáradtak a könnycsatornáim. Vagyis sírtam, de nem ennyire! Jó, ha egy két csepp jött belőlem.
Pedig annyi minden történt, amitől megáradhatott volna a kimeríthetetlen folyóm. De nem. Pont most kell, hogy megtörjek! Igazából nem csodálom. Arcomat két tenyerembe temetem. Zokogok. A vállamat is rázza. Nem érdekel. Végre megkönnyebbülök. Nagymenő leül mellém, hangtalanul. Érzem a hátamban a pillantását. Nem mond semmit és én sem. Ő csak néz, én pedig csak sírok.