Szombat délelőtt

Szívem a torkomban dobog. Lépteim koppanását elnyomja a fülemben Niagaraként dübörgő vér. Megpillantom őt, az ablak mellett ül, reggelizik. Naná, hogy megbotlom… Még csak az hiányzik, hogy elhasaljak.

Nézem őt, az ismerős vonásokat, a virtuális világból előlépett, immár kézzelfogható személyt. Újból rám törnek félelmeim. Mi van ha mást várt, ha csalódik bennem. Ismeretlenül is ismeri gondolataim, sok örömöm és bánatom megosztottam már vele leveleimben. Győzködöm magam: hisz tudja, kit kap, látott már… De a fotó mégiscsak egy kiragadott pillanat, nem az ember maga. Tanácstalanul körbenézek, az emberek körülöttem mind saját útjukat járják, senki nem figyel rám. Húzom az időt, sokadszor is megigazítom a ruhám, beletúrok hajamba. Még furcsa érzés az új fizura, említette, kedveli a rövid hajat, én pedig részben miatta szabadultam meg hosszú hajamtól.

Annyira vágyom rá, mégis félek ettől a találkozástól. Hónapokig beszélgettünk semleges témákról, amikor egy este kitárgyaltuk, mi lenne, ha egyszer, mi ketten… Innentől kezdve leveleinkben mindvégig jelen volt az erotika. Szerettük egymást betűkkel izgatni, végletekig szítva a feszültséget. Helyszínek, lehetőségek, érintések kitárgyalása, elvi szinten. Sokszor gondoltam rá, tényleg olyan jó lenne vele az együttlét? Világ életemben az érzelmeim vezéreltek, sose bújtam ágyba szerelem nélkül. Meg tudom tenni? Meg akarom tenni? Most fogom megtenni? Itt van hát a nagy pillanat. Ma kiderül, sok kérdésre megkapom a választ. Veszek egy mély levegőt, idegességem és kételyeim legyűrve belépek a McDonald’s ajtaján.

Tekintete felém villan, szeme elkerekedik, teáját félrenyeli, diszkréten fuldoklik. Úristen, ennyire rémisztő vagyok??? Agyamban az elsősegélynyújtás lehetőségei cikáznak… Noszogatom magam: én már döntöttem, megteremtettem a feltételeket, csak rajta áll, él-e a kapott lehetőséggel. Határozottan megindulok asztala felé, a belsőmben a kavargó indulatok lecsendesednek, innen nincs visszaút, életem legnagyobb vakrepülése kezdetét vette. Felállva fogad, szeme már mosolyog, látszik rajta: hezitál, mozdulata tétova, sután arcon puszil. Egy gondolatnyi idővel később húzódik el tőlem, mint az illem diktálná, s én tudom, az első kis csatám megnyertem. Tekintetünk összekapcsolódik, elszakadni képtelen, állunk ott, fogva tart és megbabonáz mindkettőnket a pillanat varázsa.

- Éhes vagyok – töröm meg a csendet egy örökkévalóságnyi ácsorgás után. – Fér még beléd valami?
- Egy fagyi még lecsúszik – elindulunk a pult felé, rendelek, pénztárcám kapom elő. Határozottan elém lép, apró kis műanyaglapocskával próbál meggyőzni, mindenképp neki kell fizetnie.
- Kellenek a pontok. – próbálkozik kedvesen. Mosolygok, természetesen csakis a Smart pontok miatt… hagyom, fizessen ő. Majszolom a csirkefalatkákat, szórakozottan mártom a majonézbe, öntudatlanul eszem. Nem érzek ízeket, csak valami eszeveszett, tébolyítóan bizsergető érzést. Most itt ül velem szemben, lopva nézeget, pillantásaiban vágy és éjszakai chat-eléseink ígérete. Érzem, ettől a perctől kezdve bármi megtörténhet….

Elmerengek… majd’ infarktust kaptam, mikor monitoromon megjelent a következő üzenete: „A szombat délelőttöm szabaddá tudom tenni.”. Tervezgettük, álmodoztunk róla, s most itt lenne az idő, valósággá válhat minden kimondott és le nem írt gondolat. Most lenne itt a pillanat, hogy bevalljam az igazat? Annyiszor el akartam pedig mondani, de mindig visszatartott valami. Félek, megharagszik rám, ha kiderül, nem mondtam igazat. A tudat, hogy elveszíthetem, megbénít. Végül bepötyögöm a választ: „Rendben, reggelizzünk együtt. Egy reggeli, semmi más.:))” Kezem az Enter billentyűn, de nem tudom rászánni magam, hogy megérintsem. Győzködöm magam, sorai derengenek fel előttem, mit is tenne velem, ha karjai közt lennék. A vágy és a kíváncsiság pedig dönt helyettem. Enter…

Eszegeti fagyiját. Igen nagy gonddal kavargatja a csokiöntetet, mintha ez oldaná zavarunkat, elleplezné, mire áhítozunk mindketten. Próbára teszem.
- Kérek abból a fagyiból. – szemvillantás alatt kanálra varázsol egy nyeletnyi édességet. Bekapom, érzem ahogy a hűs krém szétolvad a számban. Jólesik. Látom, tetszik neki, kedvtelve nézegeti kanáltisztogatási akcióm.
- Még! Kérek szépen! – máris nyújtja a következő adagot, nyitom ajkaim. A kanál széle már a nyelvem, egy csepp vanília a számban. Ekkor elkapja kezét, vele együtt a falatot is, eltünteti szájában. Elnevetem magam, majd körbenyalom a szám szélét, az ottmaradt fagyit eltüntetendő. Mozdulatom felhívás, ha kellek, ha úgy kellek neki, mint azt mailjaiban írta, visszajelez. Látszólag könnyedén megszólalok, pedig belül minden idegszálam pattanásig feszülve várja a jeleit:
- Ebédre az én vendégem vagy. – Megáll a kanál a szájában. A vágy fellobban szemében, nem leplezi tovább érzéseit, megfogja kezem, cinkos mosollyal válaszol:
- Nem eszem ám akármit.- mondja, hatalmasat nyel, miközben tekintete végigpásztázza melleim, sejtem, gondolatban vetkőztet. Bimbóim meredeznek, nekifeszülnek a blúznak.
- Tudom mit szeretsz, meg leszel elégedve, nyugodj meg! – kacsintok rá.

Feloldódtunk végre, felszabadultan cseverészünk, miközben a buszmegállóba érünk. Beszélget mindkettőnk teste is. Ujjai érintésétől melegség önt el, apró cirógatásaiba beleborzongok. Ő is szaporábban lélegzik, élvezi, hogy megérinthet, végigsimíthat. A buszon tömeg, nemhiába, szombat van. A forgórésznél találunk helyet magunknak. Kis távolságot tartva szemben állunk. Még mindig van felszálló, az emberek összébb húzódnak. Hátának feszül egy másik ember, ezért közelebb lép hozzám. A busz rakétaként lő ki, karjai közt landolok a heves indulástól. Összenézünk. Féltőn átkarol. Hagyom, hogy karjaiban tartson. Forró leheletét bőrömön érzem, szimatolására elmosolyodom. Arden, 5 the Avenue, az örök kedvenc. Tetszik neki. Nem akaródzik egyikünknek sem a várva várt közelségből kibontakozni, maradunk így, szinte összesimulva. Két ülő nénike végigmér minket, az egyik megszólal: szép pár. Fülig pirulok.

A végállomáson lesegít a buszról Kezem nem engedi el, ujjaink összefonódnak Vezetem a házak között. Néhány percnyi séta után megérkezünk, a bejáratnál kulcsaim után kotorászok a táskámban. Mindketten érezzük, a feszültség egyre nő közöttünk. Keze a derekamra siklik, majd végigsimít popsimon. Izgatott vagyok, kezem remegve illeszti a zárba a kulcsot. A lift hangos csattanással indul útjára valahonnan fentről. Várjuk, hogy megérkezzen. Rám néz. Mosolya a fotóról már ismert kisfiús. Tekintete igéző, elveszek benne. Szemernyi kételyt nem látok bennük, csak mélyen felkavaró vágyat. A nőt látja bennem, vágyai asszonyát. Működik hát a csoda, nemcsak a monitoron keresztül, ma valóra válhatnak álmaink. Szavakkal már szerettük egymást, eljött az érintések ideje. Sokat tépelődtem, képes leszek-e megtenni. Ellenérzéseim szertefoszlottak, már nem félek megtenni az a bizonyos utolsó lépést.

Lassan hozzám hajol, keze közé fogja arcomat, apró csókot nyom szájszegletemre. Mozdulatában benne van valamennyi ígérete. Érintése végtelenül gyengéd, beleborzongok. Felkínált ajkait elfogadom, érzem puhaságukat, nyelve végigtapogat. Indulataink elragadnak, egyre hevesebben csókolózunk. Most ő irányít. Megremegek, mikor tarkómat simítva hajamba túr. Tudja, hogy szeretem, nem véletlen az érintése. Heves csókjától, testének közelségétől, mozdulataitól elerőtlenedem. Megszűnik a külvilág, csak mi ketten létezünk. Kívánom őt, ő is akar, érzem. Átadom magam az érintés misztikumának, levegőt alig kapva, teljes odaadással csókolom. Az éledő vágy kézzelfogható jeleit tapasztalom rajta. Dákója egyre nagyobb teret követel, nadrágon keresztül hasamnak feszül. Mozdulatom ösztönös: csípőmmel ingerlem. Hátamat cirógató kezét lassan csúsztatja lefelé…

A liftajtó nyikorogva tárul ki. A folyosóra lépő néni látja szétrebbenésünk Kipirult arcunk, kapkodó légzésünk szavak nélkül is árulkodik. Cinkosan ránk mosolyogva eltipeg. A rajtakapottságtól megzavarodva lépek a liftbe. Ujjaim tétován nyúlnak a kapcsológombok felé. Tanácstalan vagyok. Hátulról hozzám simul, szorosan átölel. Megfordulnék, de nem enged, határozottan tart karjaiban. Keze a hasamat, ajkai nyakamat, fülcimpámat cirógatják. Érzem ágyékom nedvesedését, felsóhajtok. Belecsókol a fülembe, lehelete perzselő.
- Miért nem indulunk már? – súgja türelmetlenül.
- Nem emlékszem hanyadik emelet, kilencedik vagy nyolcadik. – vallok színt, elképedt arcát látva felnevetek.
- Nem itt laksz. – esik le neki.
- Ühüm. A barátnőm lakása, konspiráció, ne kérdezz többet. – Rábökök a 9. emelet gombjára, s kihasználom szorítása lazulását, hozzáfordulok. Szemeiben kérdéseket látok, de nem engedem őket feltenni. Csókra nyitom számat, amit ő mohón elfogad.

A lift elindul velünk felfelé, vágyaink is repítenek, sokkal magasabbra a kilencediknél. Eldöntöttem, megadom az esélyt neki, bebizonyíthassa szavait.

Rajta áll immár, miképp alakul, felejthetetlen lesz-e a mai szombat délelőtt.