Színek

Színeket látok magam előtt, magam körül. Körbevesznek, elnyelnek, kavarognak körülöttem, velem. Megkapaszkodnék egyben, de nem sikerül. Akárhányszor próbálom változik a szín és elvesztem. Aztán hirtelen sötétség vesz körül. Kellemetlen? Nem mondanám... Meleg simogató fekete szín, amit szemeim felfognak a külvilágból. Nem látok semmit csak az átkozott de mégis jól eső feketeséget. Mindenhol. Neszek hallatszanak át a sűrű sötét szín ködén. Képzeletem nem bírja megalkotni a hangokhoz tartozó képeket. Képtelen vagyok tisztán gondolkozni. Gondolataim szertefutnak a feketeségben és hiába kapok utánuk, kicsúsznak kezeim közül. Nem értem miért, azt sem értem miért van rájuk szükségem. Miért küzdök szüntelen a birtoklásukért, miért nem engedem szabadjára őket? Hadd vegyenek körül, hadd oldódjanak fel a feketeségben és váljanak egyetlen megfoghatatlan, örök létezéssé velem együtt. De nem, én látni akarok. Többet a világból. Ki akarok szakadni az engem elnyelő legsötétebb színből.

Világosodik. Bár csak halványan, de változnak az árnyalatok. Körvonalak rajzolódnak ki szemeim előtt és égnek elmémbe, hogy képzeletem építkezhessen az apró részletekből, amíg át nem formálják vagy feledésbe nem taszítják őket újabb és újabb darabjai a körülöttem létező világnak. Erősödnek a hangok is. Már nem csak neszekért küzd fülem. Víz csobog a lábaimnál. Letekintek... Folyópartra ismerek a vörösben pompázó világban. Jobban körültekintek. Harcmező az, minek a közepébe csöppentem. Már mindenki halott. Vértől vörös a világ. Képzeletemben megelevenednek az elmúlt események. Kardok csattogása, emberek üvöltése. A halállal vívott küzdelem hangjai csengenek fülemben. Kinyújtom kezem egy kardért. Az ég felé emelem. Ki akarom vágni magam ebből a világból. Új színeket akarok. A kard nyomán végighasad az ég vöröse.

Új szín szivárog a világba. Lilává válik az ég, majd villámgyorsan tovább világosodik míg kék nem lesz belőle. Mennyivel árnyaltabbá válik a világ... A harc nyomai észrevétlenül szertefoszlanak körülöttem. Csak a táj marad a régi. Az ég kitisztul a vörös felhőktől. Nézem szüntelen a szikrázó kék színben pompázó égboltot. Szinte már bántja szememet. Felgyorsulni érzem az időt.

A fák levelei mozdulatlanok, de lassanként feltámad a szél és ahogy hozzájuk ér, változni kezd a kékség. Türkiz szín csillan a szél nyomán majd szétterjed a zöld e fura világban. A szél simogatja bőrömet. Kellemes érzés. Megnyugtató. Lehunyom szemem és látom magam előtt a zöldellő leveleket. Elengedem magam, hogy hanyatt dőlhessek a nemrég magasra nőtt, sűrű fűben. Érzem, ahogy felfogja esésemet.

Kinyitom a szemem és újból az égre tekintek. Elvakít a Nap erős fénye. Visszacsukom szemem és hagyom, hogy bőrömön játszanak a langyos napsugarak. A kellemes meleg szinte álomba ringat...

Újból kinyitom szemem. Ahogy körbetekintek nem látok mást, csak sötétséget. Kellemesen meleg a levegő, de újból minden sötét körülöttem és nem látok semmit, csak a fekete színt. A hangok is csak halk neszekként érnek el fülembe. Érzem újból a nehéz fekete ködöt, de elmémben már ott vannak az emlékek. Mindenről. A színekről. A világról. Felidézem őket újra és újra, nehogy elveszítsem őket. De az idő múltával halványodnak elmémben a képek. Pánikszerűen kapkodok egyiktől a másikig. Próbálom megőrizni, amit egyszer már megszereztem. Minden hiába. Gondolataim kiszabadulnak elmémből és újra kicsúsznak utánuk kapó kezeim közül. Kavarognak körülöttem, szinte elnyelnek. Feladom... Tehetetlenül hagyom, hogy feloldódjak a sötétségben, a gondolataim szőtte fekete felhőben.