Szilánkos nyár, Királyföld

2007 augusztus 3.
Nagyszebeni meteorológiai intézet


Andreas Armbrust feszülten tanulmányozta az ábrát, amit a számítógép kinyomtatott. Szemét végigfuttatta azon a területen, amely az alacsony,- és magasnyomású légrétegek találkozási pontját jelezte. Nyúlós, ideges bizonytalanság öntötte el. Ez nem lehet…
Ellökte magát az asztalától, és egy másik helységbe ment át, ahol az utóbbi napok mérési adatait tárolták. Elővett egy főkönyvet, amely tele volt ábrákkal és grafikonokkal, és a hozzájuk fűzött szöveges magyarázattal. András röviden átfutotta.
„… július 31…a Maros völgyében változó időjárás várható…a Küküllő folyók mentén élők ügyeljenek arra, hogy a folyók áradnak… a havasokban szélsőséges az időjárás tapasztalható…”
Ez utóbbi szöget ütött Andreas fejébe. Már tárcsázott is egy számot.
- Haló? Dezső? Mi a helyzet a Bilea-tónál?

Először nem kapott választ, csak statikus recsegést. Aztán mégis meghallotta Dezső hangját, de az szaggatott volt, és nagyon távolinak tűnt.
- Haló… Andreas… nem túl fényes. El kell hagynom a megfigyelőpontot… le fogják zárni a transzfogarast.
- Augusztusban?? Mi történik most?
- Kurva nagy… szar van itt. Előbb felkapaszkodtam a tó fölé… tört fel a köd a Bilea-völgyben… de olyan köd… még nem láttam ilyet… nekicsapódott a hegygerincnek, és visszafordult…
- Ott mindig ilyen az időjárás!
- De ez más… az oláhok is figyelmeztettek a regátból…iszonyú viharok dúlnak… sok hegyipásztor meghalt, és ezernyi birka… ó cseszd meg… még a cigimet sem tudom meggyújtani!

Andreas lassan kifújta a levegőt, és mobiljával kisétált az intézet teraszára, hogy ellenőrizze a széljárásmérőt. Pokoli volt a hőség idekinn, el sem hitte, hogy nem is olyan messze ítéletidő tombol. Bár az is igaz, hogy a barométer ijesztő adatokat mutat, és a páratartalom is rendkívül magas. A férfi letekintett Hermannstadt nyüzsgő városára, és hirtelen aggodalom fogta el iránta.
- Figyelj Dezső! Adatokra van szükségem!
Megint csak a statikus recsegés, aztán kétségbeesett hangok.
- Késő… elindulok… jézusom omlik a gerinc… az alagút beomlott… az út…
Egy sikoly. Aztán vége. Semmi több.
Andreas hitetlenkedve nézte a kezében tartott néma készüléket. Aztán lassan letette.
- Andreas? – szólalt meg egy hang mögötte.

A férfi hátrafordult, és megpillantotta az asszisztensét, Imolát. Imola fiatal kolozsvári lány volt, gyönyörű, hosszú combokkal és bájos arccal. Andreas nagyon kedvelte, sőt… de hát neki felesége volt és gyerekei. Ráadásul a Mutter annak idején belénevelte, hogy egy szász fiú csak szász leánnyal állhat össze. Magyarral, székellyel nem keveredünk. Vlachokkal meg pláne nem.
Azért kívánta. Mein Gott, de még hogy!
- Baj van Imola! – vette hivatalosra a hangot Andreas. – Előbb hívtam fel Dezsőt a Bilea-állomáson. Valami nagy baj történt.
- Micsoda? – kérdezte a lány.
- Nem tudom. De…
Ekkor egy mély, tompa dörrenést hallottak a távolból. Megkerülték a meteorológiai tornyot a körbefutó tornácán, hogy délkelet felé kémlelhessenek, az Olt folyása, a vöröstoronyonyi szoros és Fogarasföld felé. Azonban attól, amit láttak, a lélegzetük is elállt.
Néma csendben álltak, s csak bámultak tátott szájjal.
Andreasnak hirtelen az jutott eszébe, milyen különös pózban szeretkezett előző este a feleségével.
Imola arra gondolt, hogy elemet kell cserélnie a vibrátorában.
Előttük az égen pokolherceg hajtotta hatcsődörös fogatát.
A rádió hangosan szólt ki odabentről, a toronyból.
„…Budapesten tárgyalások folynak Erdély föderalista átalakításáról… Balázsfalva és Medgyes között félpályás útlezárás várható…az Árva megyei tótok tiltakoznak a… szeszélyes időjárás várható a Királyhágón túli területeken…”
Szeszélyes. Igen.
A havasok üstöke felett olyan sötét feketeség ömlött el, amilyet Andreas még sosem látott. Árnyékba vonta egész Fogarasföldet, mint egy boszorkány leple, lerontott a lejtőkön, és Andreas közelről látta, hogyan falja fel az ottani településeket: Viktóriavárost, Karcisorát, Felsőporumbákot, Feleket…
„…A Barcaságban kihirdették a katasztrófahegyzetet. A Cenk-hegyről Brassóra zúduló vihar lerombolta a Fekete-templom tornyát…”

Nem lehet, gondolta elkeseredetten Andreas. Mint szászt, teljesen elkeserítette a nagyszerű épület pusztulása. Megmerevedett a farka a nadrágjában. Már emlékezett, hogy előző este kutyapózban csinálták, és asszony hangos nyögésekkel ment el, miután kéjes hangon követelte hogy dugja, dugja meg őt, egyre mélyebben, még, még.
A meteorológus Imolára nézett. Látta, hogy a lányt teljesen megbabonázta a közeledő szörnyűség, és azt is, hogy a feltámadó szél hátrafújja a haját – látta a karcsú, ívelt nyakat, és érezte a parfümje illatát, amely keveredett a havasi szél tiszta szagával.
Hirtelen elhatározással a lányhoz lépett, és megcsókolta. Imola csak egy picit habozott, aztán átkarolta a nyakát, és visszacsókolta. A vágy parancsa nem tűr halasztást, gondolta.
- Kívánlak… suttogta a férfi a lány fülébe. – Le akarok veled feküdni. Most.
- Ó, én is veled – pihegte Imola, és végsimított a férfi ágyékán, miközben a csókjuk egyre hevesebb és forróbb lett. A lány érezte, hogy a férfi megkeményedik, és boldog volt. Miközben kioldotta Andreas övét, és letérdelt elé, élete első szerelmeslevele jutott eszébe, amit egy székely fiúnak írt:

„Soha! Soha! Soha! Soha nem tudnálak elhagyni!
A szívem szakadna meg, ha el kellene felejtenem téged!
Pisti tényleg rendes pasi, de nem tudnám magam elképzelni vele.
Én meg akarok maradni neked!
Túl sok dolgot tettem miattad, neked, ami hozzád láncol és nem is bánom.
Kimondhatatlanul szeretlek! Csók neked drága!
A tartozásodat nem fogom elfelejteni nyugi!
Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!”

Lefeküdt végül Pistivel? Úgy rémlett, hogy igen. De azt tudta, mi volt az a sok dolog, amit megtett, és arra is emlékezett, hogy a tartozás egy alapos nyalás volt az ő akkor tizenhat éves puncijának.
Andreasnak csinos szász farka volt, és a lány nem habozott a szájába venni. Mohón kezdte el szívni a vöröslő kupakot, érezte a sikamlós keménységet a nyelvénél, és élvezte a cseppek ízét. Lehunyta a szemét, s nap vele együtt hunyta a havasok felett.
Andreas még vetett az íróasztalfiókjára, amelyben a naplója pihent, aztán ő is megadta magát a gyönyörteljes homálynak.
A sötétség leszállt Nagyszebenre.

___________________________

„…szóval azon a nyáron sok időt töltöttünk együtt: a szabad nyári ég alatt, a fövenyen, a Küküllő partján a langyos alkonyatban…beszélgettünk, játszottunk, ahogy a gyerekek szoktak. Már serdültünk akkor, kívántam is őt (később szép nő lett belőle), de ebben az életkorban még máson volt a hangsúly. Egyszerűen szerettük egymást, szabadok voltunk, nem nyomasztott semmi gond… olyan világban volna jó élni, amilyennek mi éltünk meg akkor. Szüleink sem nagyon féltettek minket – az ottani románoknak semmi bajuk nem volt a szászokkal, de még a magyarokkal sem. Átmeneti, aranyló idők voltak egy hanyatló korban…

Egy alkalommal sétálni indultunk a folyóparton… a legragyogóbb nyári nap volt, amit ember elképzelhet. Van Segesvár határában a Küküllő mentén egy hosszú, érintetlen partszakasz… a folyó épp áradás után volt, és fantasztikusra formálta a partvonalat. Szigetek, öblök alakultak itt ki, szemet gyönyörködtetőek. Kristálytiszta ragyogásra emlékszem és meleg illatokra… és a mellettem lépdelő lány közelségére. Gázoltunk a vízben, rejtett tisztásokra bukkantunk kis szigeteken, a fű zöld volt és sűrű a levegő illata. Homok, kavicsok, bőrünkön a napmeleg.

Néha leültünk, virágokkal csikiztük egymást, simogattuk egymás kezét. Emlékszem, arról
Beszélgettünk, hogy egy szigetre költözünk, és ott élünk majd… úristen, milyen fiatalok voltunk! Emlékszem, ültünk egy keskeny, hosszú földnyelven, mellettünk egy tiszta vizű lagúna terült el, csak úgy csillogott a felszín. A lány is mogyoróbarna szemére is emlékszem, meg a mosolyára… nem csináltunk gyereket tizennégy évesen, de lehet hogy nem sokon múlott. Jó pár órát töltöttünk ebben a csodálatos világban, de az idő, amit ennek a felidézésére fordítottam az évek alatt, heteket tenne ki. Nem mintha később nem sétáltam volna senkivel kézenfogva senkivel a Küküllőnél… de ezzel az élménnyel később semmi nem ért fel.
Mint ahogy azzal sem, amikor az ember gyerekként ballag hazafelé a strandról, vagy bárhonnan a nyárban, bőrét kiégette a nap, fáradt, de könnyű a szíve… s nem gondol arra, mennyit fog még emlékezni később ezekre a pillanatokra.”

…Andreas testén egyszerre futott végig a gyönyör remegése és a mennydörgés iszonyú moraja. A férfi kezei görcsösen markolták a lány haját, aki ütemesen verte a szájába a farkát, mohó, cuppogó hangokat adva. A térdei megroggyantak. Az égre pillantott, amely fekete volt, és a koromsötét úgy kúszott Nagyszeben fölé, mint egy óriási, idegen űrhajó. A meterológus kirántotta magát a gyönyörből és emlékei áradásából, és felhúzta magához a lányt.
- Gyere… menjünk be.
Kézenfogva siettek be az épületbe, s közben látták, hogy a városban a viharfelhők árnyéka végkúszik a Hanteneckerstrassén a Grosser Ring és a Bruckenthall-palota felé… elnyeli a díszes polgárházakat és a szökőkútat…mígnem bekebelezi a Huet-téren álló templom hatalmas tornyát is.
Imola megtorpant, és döbbenten bámult le a városra. Szája sarkában még ott csilogott Andreas ondója. Még öle kielégítetlen lüktetéséről is megfeledkezett.
A férfi azonban karonragadta.
- Gyere… veszélyes itt kinn…
Bevonszolta a meteorológiai szobába, s már menet közben húzta le a búzát, és simogatta feszes fenekét a fehér forrónadrágon keresztül.
Akarlak, gondolta. Nagyon akarlak. Azt akarom, hogy tudd, hogy…

„… hogy minden évben visszajárok... Próbálom újraélni a csodát. Legutóbb az elmúlt nyár végén jártam arra… a nap ugyanúgy sütött, de a part vonala egyenes volt: és egyedül voltam. Én csak mentem, mentem, hátha ráakadok egy titkos szigetre, öbölre, de semmi…csak egyre szomorúbb lettem. Közben a nap is lement az Oltmellék hegyei fölött. Úgyhogy visszafordultam, és időnként megálltam, köveket dobálva a pocsolyákba, mint régen… de a végén már szinte futottam, hogy visszaérjek Dávonba, a szülőfalumba és bedobjak egy sört. De előtte visszanéztem: ahol álltam, és a falu felé árnyék volt, de hátam mögött ismét felragyogott a nap. Csak álltam és néztem: fájt az emlékezés, az elveszett ártatlanság, aminek felnőtt ember már semmi hasznát nem veszi. És akkor újra kezdett beborulni.. én pedig elfordultam: a nap emlékét akartam megőrizni, és elhatároztam nem megyek arra többet.
Egyedül nem.”

…A dörgések egyre erősödtek, de ők ketten már alig hallották. Andreas felemelte Imola lemeztelenített, karcsú testét, és feltette az íróasztalára. Széttárta a lábait, és egy rövid – a lánynak nagy kéjt okozó – csiklónyalogatás után beléhatolt. Imola szuszogva emelgette a csípőjét, mígnem az újra kőkemény szász dárda tövig elmerült benne. Élvezettől kábán nézett a férfi szemébe, és könnyű kezeivel a hajába túrt.
- Annyira kívánlak…

Andreasból azonban nem volt gyengédség. Azt elhasználta az emlékezéséhez. Rájött, hogy sosem fogja tudni elmesélni ennek a lánynak a gyermekkorát. Ez elkeserítette… de azért elhatározta, hogy megbassza. Megbassza jó keményen.
Méretes farka egyre vadabbul siklott a síkos vulvában. Imola szuszogása nyögdécseléssé, végül szapora lihegéssé változott, amelyet apró sikkantások és staccatós sóhajok tagoltak . Ismét lehunyta a szemét, hogy átadja magát a férfinak.

Istenem, de jó, gondolta… Élvezte ezt mindig. Élvezte kamaszkorában a szalma közt, a fenyveserdők szélén a réteken… élvezte később a városszéli fogadókban… és élvezi most is Andreassal. Baszni jó, ahogyan egy székely bácsi mondta neki egyszer, miután megujjazta őt. Ő akkor tizennyolc volt, a bácsi hatvankettő, és már nem nagyon állt fel neki. De a mosolya, a beszéde – no és az ujjai -, azok bizony delejesek voltak. Imola fáradt, kielégült mosollyal pihegett az öreg karjában, aki a fiatalkori kalandjairól mesélt neki még órákat, amitől ő újra meg újra benedvesedett. Végül az idős férfi újra kielégítette, aztán egy foghíjas, de kedves mosollyal elbúcsúztatta.

- Aztán iparkodjál, leányom. És szülj sok gyermeket a magyarnak.
Imola azóta sem szült gyermeket, de iparkodni, azt bizony iparkodott.
Könnyű orgazmus futott át a testén, amikor Andreas makkja megérintette, és ingerelni kezdte a méhszáját.
- Jaj…jaj… - Imola dobálta magát a szinte elviselhetetlen kéjtől.
Andreas végül egy végső, iszonyú döféssel tövig nyomta magát a lány testébe, és makkja bevastagodott, majd szinte felrobbant. Hangosan felüvöltött.
- EZ AZ, BASSZÁL! – sikoltotta Imola, és rázni kezdte a fejét, verejtékes haja hínárként folyta körül csinos arcát, aztán érezte, hogy elönti hüvelyét az ondó, és boldogan felnyögött a kielégüléstől.
Amikor a férfi rároskadt, a tomboló vihar homályában a lány egy álmot látott kiszivárogni a szeméből, mely végül elröppent a csapzott hajkorona fölött, ki, az ajtón át.

___________________


2007. augusztus 4, a kolozsvári hírügynökség jelentéséből:

„…A nagyszebeni temlom nem állta a szél ostromát. A vihar végül is elvonult, de sok áldozatot hagyott hátra. A Bruckenthall-palota homlokzata megrongálódott, de a műkincseknek nem esett bajuk. A Bürgermeister közlése szerint…”

2007. augusztus 7., a nagyváradi hírügynökség jelentéséből:

„…A helyzet egész Dél-Erdélyben válságos. Brassó, Fogaras és Szeben megyék a Milícia irányítása alá kerültek. Egyes vélemények szerint a szörnyű vihart egy balul sikerült román meteorológiai kísérlet okozta, amely katonai jellegi volt, és amelynek az lehetett a célja, hogy…”

2007. augusztus 17., a gyulafehérvári Blikk cikkéből:

„…A rendőrség két héttel a pusztító vihar, és egy héttel a magyar-román hadiállapot beállta után újabb halottat talált Segesvártól nem messze, Nagy-Küküllő megyében, a Kis Küküllő folyó partján. Az áldozat egy fiatal lány, és egészen biztosan a vihar következtében veszítette életét. A lány személyazonossága nem hozható nyilvánosságra, de megható vonatkozása az esetnek, hogy zsebében egy naplót találtak, amelyben leírta, hogy azért jött le a folyópartra, hogy emlékezzen egykori kedvesére, akit gyermekkora óta nem látott…”


----------------------------------------------
SÜRGÖNY

A vezérkar részére
Budapest
Kelt: 2007. augusztus 29.
-----------------------------------------------

A ROMÁN HADAK ÁTTÖRTEK A TÖRCSVÁRI ÉS VÖRÖSTORONYI SZOROSON STOP ELFOGALALTÁK FOGARASFÖLDET ÉS BRASSÓT STOP A SZÁSZOK MENEKÜLNEK NAGYSZEBENBŐL ÉS A KÜKÜLLŐ-VIDÉKRŐL STOP ALIGHA TUDJUK TARTANI MAGUNKAT EGYSZERŰEN GYÁVÁK A KATONÁINK STOP AZT HISZEM BEKÖVETKEZIK AMINEK NYOLCVANVALAHÁNY ÉVE KELLETT VOLNA STOP DE NE HAGYD ELVESZNI ERDÉLYT ISTENÜNK STOP MOST MEG A LAPTOPOMAT HOL FELEJTETTEM STOP ELTŰNÜNK INNEN A PICSÁBA VISZLÁT HEGYEINK VISZLÁT VÉGE