Szelíd, egyszerű és csodálatos…

A hajnal fényei már sejtelmesen megfestették az ég alját, gyönyörű látvány volt a kertvárosi ház emeleti ablakából végigpásztázni a még alvó város apró mozdulatait, amint nyújtózkodva elterül az anyaföld által vetett ágyon… Nem aludtam semmit, emlékek szállták meg minden gondolatom, lebilincselték elmém. Már órák óta álltam az ablaknál és mélán fürkésztem az éj fényeit, míg a hajnal pírja ki nem zökkentett hallgatag merengésemből. Az órára néztem. Lassan fél négy lesz. Lehunytam a szemem. Nem tudtam mozdulni, még gondolataim hatása alatt voltam. Majd egy hirtelen, de erőtlen mozdulattal eldőltem az ágyon. A puha szivacs mélyen besüppedt alattam, az ágytakaró simogatta az arcom. Halk zene szólt, a kedvencünk. Emlékszel még? A szoba légtere már megtelítődött a kókuszos füstölő bódító illatával, de én mégsem azt éreztem.

Minden pórusom a Te illatodat szívta magába, egész lényem Rád szomjazott. Magányosnak éreztem magam. Teljesen beletemetkeztem a takarómba, így nem tudott arcomon legördülni az a milliónyi könnycsepp, mely csillogva hagyta el a fájdalomtól csukva tartott szemeimet. Fájsz, Kedves… Miért? Miért nem vagy itt velem? Már arra sem emlékszem, mikor jártál nálam utoljára… Hiányzol. Most az is elég lenne, ha csak itt lennél, ha átkarolnál, és szorosan magadhoz ölelnél. Egymás karjaiban aludnánk el, és együtt álmodnánk. A kettőnk álmát, mely szívünkben él és uralkodik a gondolataink felett is miközben fogva tartja a testünket… Egy tűzoltóautó szirénájára riadtam fel. Az órámra néztem! 17:47 . Úristen! Átaludtam volna az egész napot?

Már sötétedett. Az ablakhoz léptem. A környékbeli emberek lassan szivárogtak hazafelé. Férjek, feleségek, barátok barátnők, élettársak sietnek haza kedvesükhöz… Csak én vagyok egyedül... Lenéztem a ház előtti kicsiny kertre, és elmosolyodva néztem a hóvirágokra… Lementem a konyhába, az asztali naptárt áthajtottam szombatra, aznap még nem voltam a konyhában. Összeütöttem valami gyors vacsit, egy tálat megpakoltam gyümölcsökkel, és átmentem a nappaliba. Kényelmesen befészkeltem magam az egyik óriási fotelba, és elkezdtem vacsorázni. Nyújtózkodva elértem a távirányítót és bekapcsoltam a tvt. Valami talkshow ment, a másik csatornán egy idétlen sorozat, a harmadikon rajzolt figurák püfölték egymást… Ölembe vettem a gyümölcsös tálat, és tovább váltogattam a csatornákat.

Természetfilm. Nem szokásom nonstop természetfilmeket nézni, de nem tudtam továbbkapcsolni. A pompázó virágok varázsa magával ragadott. Ismerős és ismeretlen növények, egyik szebb, mint a másik, színeik, formáik elkápráztatják az emberi szemet. Csodálatosak. Hóvirág… A kedvenc virágom… Milyen egyszerű; csak zöld és fehér, pár szirom bódító illat nélkül, mégis milyen magávalragadó kis virág… Nem hallottam már a narrátor hangját, gondolataim messze szálltak… Veled… Már a tv-t sem néztem, csukott szemmel átadtam magam a képzelet világának, de egy ajtócsapódás hangja visszarángatott a valóságba. Már reklám volt, lekapcsoltam a hát tv-t, elmosogattam, majd elindultam az emeletre. A fürdőszoba felé vettem az irányt. Forró fürdő mellett döntöttem; habfürdő, tele a kád hívogatóan gőzölgő illatos vízzel…

Levetkőztem, és átadtam magam a kádban bársonyosan simogató gyönyörnek. Forró bizsergés járta át a testem, majdnem olyan jó, mint amikor a nyakamat csókolod… A forróság álmosítóan hatott, magamra kaptam a köntösömet, és átlibbentem a szobámba. Kinéztem az ablakon; már sötét volt. A várost felöltöztették az éjszakára készülő fények, már csak néhány autó száguldozott hazafelé. Ráhúztam az éjkék sötétítőfüggönyt az ablakra, köntösömet ledobtam a fésülködőasztal előtti székre, majd meggyújtottam az illatgyertyákat. A szoba szinte minden bútordarabján volt egy; fényárjukkal és illatukkal megtöltötték a levegőt és varázslatos félhomályba öltöztették a nem túl nagy szobát. A fiókból előkerestem a kedvenc tangámat, a szekrényből a hálóruhámat, amit olyan szívesen viseltem. Pillekönnyű volt, szinte simogatta a bőröm. Elnyúltam az ágyon, mint egy fáradt macska…

Megint rámtörtek az emlékek, újra eltöltött hiányod fájó érzése, újra sírni tudtam volna. A hasamra fordultam, a párnámba temettem az arcomat és elaludtam. Testemen végigfutó édes borzongás ébresztett. Kinyitottam a szemem, de a gyönyörtől akaratlanul lecsukódtak pilláim, újabb isteni csókot kaptam a nyakamra… Megfordultam, hogy megnézzem, kinek köszönhetem meg, de pontosan tudtam, hogy Te vagy az, éreztem az illatod… A sejtelmes félhomályban kedves arcodat láttam, óvatos mosoly szökött szád sarkába, majd lehajoltál, puha ajkaddal az enyémet kerested. Érzéki csókban forrtunk össze. Teljes lényemet átadtam Neked, nem tudtam tiltakozni édes nyelved követelőzésének, de nem is akartam. Milyen régen csókoltál utoljára…

Akaratlanul legördült arcomon egy könnycsepp. Lecsókoltad. Rámnéztél, talán kicsit kérdőn, de megfogalmazhatatlan nyugalom és kedvesség áradta a tekintetedből.
- Hiányoztál – mondtam, és kezemmel átkulcsoltam a nyakad, hogy közelebb húzzalak, hogy érezzelek, hogy elhiggyem, hogy nem álmodom, hogy tényleg Te vagy az, hogy itt vagy velem… És Te nem tűntél el, nem párologtál el szorításomból… Meg sem fordult a fejemben, hogy hogy kerültél ide, hogy jutottál be (persze nyitva felejtettem a bejárati ajtót)… De nem is érdekelt. Csak arra koncentráltam, hogy velem vagy, lényed minden rezdülését érezni akartam. Kezed bársonyosan simogatott, felfedezőútra indult testemen miközben óvatos, apró és érzéki csókokkal halmoztál el… Szinte észrevétlenül szabadultál meg a fölöslegesnek ítélt ruhadaraboktól, úgy a tiédtől, mint az enyémtől, s nem hagytad abba a kényeztetést egy pillanatra sem.

Nem kíméltél, élvezted, ahogy megrándul a testem, amikor végigfut a gerincemben az édes bizsergés. Gyengéden harapdáltad a fülemet, érzékien bársonyos csókocskákkal halmoztad el a nyakam, a vállam, végigpásztáztad csókjaiddal a kezem, majd egy óvatos mozdulttal áttértél a hasamra… Tudtad jól, hogy milyen csikis az oldalam, de nem tűrtél semmilyen ellenkezést. Szinte láttam a kéjesen elégedett mosolyt az arcodon, pedig csukva volt a szemem. Imádtál a nyelveddel csiklandozni. És én még élveztem is… Aztán valami hideget éreztem a hasamon, amit nem kis élvezettel nyalogattál le az utolsó cseppig, gondoskodva arról, hogy nyelved minden érintésére átható bizsergéssel válaszoljon a testem.
- Édes vagy – mondtam, mire Te megcsókoltál.
- Hmm, tényleg édes! Kérek még! – Krémlikőr. Így még finomabb! Minek a pohár, ha közben a nyelved is ízlelhetem?!

Ajkaid újra felfedezni készültek, testem minden négyzetmilliméterét meg akartad kóstolni… Mélyről jövő, jóleső sóhajomból tudtad, hogy nagyon is jól csinálod… Imádtam, ahogy nyelved a nyakamat lefetyeli, ahogy édesen harapdáltad a kulcscsontomat. Egyre lejjebb haladtál, elidőztél a melleimnél. Mennyire szerettél játszani velük! Isteni, ahogy nem túl erős borostád gyengéden súrolja a bőröm… Újra lefelé indultál, a hasam következett, de már nem csikiztél, ez sokkal több volt annál; minden mozdultodban éreztem, hogy érzékeid csak rám összpontosítanak, minden porcikád engem érez, engem kíván… Egyre lejjebb kalandoztál, játszottál a testemmel, kezed simogatott, ajkaid szeméremajkammal szeretkeztek, nyelved útját a krémlikőr követte, kehelyből ittad az édes nedűt… Felhúztalak magamhoz, vagyis csak egy erőtlen mozdulatot tettem, ami erre utalt, s Te követted a gondolatomat.

Újra összeforrtak ajkaink, szenvedélyes csókcsatába kezdtünk, kezünk a másik testét kényeztette, élveztük egymás közelségét. Időtlen idők óta vártuk ezeket a pillanatokat, hogy beteljesedjen az álom… A kettőnk álma, mely szívünkben él és uralkodik a gondolataink felett is miközben fogva tartja a testünket… Éreztem, hogy ugyanannyira kívánsz engem, mint én Téged, csókod egyre hevesebb és követelőzőbb lett, majd egy pillanatra megálltál. Egymásra néztünk, majd egy szenvedélyes, mégis gyengéd csókkal tudattuk egymással, hogy „eljött a mi időnk”. Óvatosan csúsztál belém, egybeolvadásunk minden pillanatát élveztük. Testem teljesen elernyedt, csókod folyamatosan szívta el az energiámat, szinte mozdulni sem tudtam.

Erőtlenül hagytam, hogy azt tegyél velem, amit csak akarsz, tudtam, hogy pontosan érzed, mi az, amit én is élvezek, és sohasem tennél olyat, ami nekem nem jó. Pillanatról pillanatra fokozódott bennem a készülődő gyönyör, tehetetlenül hagytam, hogy minden mozdulatoddal kiélvezd mindazt, amit testem nyújthat számodra… Lépésről lépésre együtt haladtunk, kézen fogva, eggyé válva másztuk meg a Himaláját, s a csúcsra érve zilálva borultunk egymás nyakába. Mérhetetlen fáradtságot éreztem, másodperceken belül elaludtam a gyönyör könnycseppjeivel az arcomon.

A tűzoltóautó szirénája ébresztett, nem voltál sehol. A párnám nedves volt. Sírtam álmomban?! Az órára néztem; háromnegyed négy múlt. Az ablakhoz léptem, a függöny elhúzva, a város éledezik… Mély fájdalom hasított belém, lerohantam a konyhába, egyenesen az asztalhoz futottam, kezembe kaptam a naptárat… Péntek… Csak álom volt… Önkívületben, szinte másztam fel a lépcsőn… Újra az ablakhoz mentem, kinéztem. Szemem a kis kertet fürkészi… Ott van… A kedvenc virágunk... Szelíd, egyszerű és csodálatos… Mint az álmom… A kettőnk álma, mely szívünkben él és uralkodik a gondolataink felett is miközben fogva tartja a testünket…