Történetek

Ismeretlen látogatóim kitessékeltek a lakásomból. Mintha még kulcszörgést is hallottam volna. Ezt jobb, ha megjegyzem és később szólok Dorine-nak, hogy le kell cserélni a zárat, mielőtt további hívatlan vendégeim érkeznek. Erről jut eszembe...
- Szólnom kéne a barátnőmnek, hogy elmegyek. Nem szeretném, hogy aggódjon értem. - mondtam, miközben tapogatózva a lépcső szegélyéhez értünk. Tényleg nem értettem mi szükség van a kendőre, hisz a vaksötét lépcsőházban amúgy sem látok semmit. Látogatóimat azonban nem hiszem, hogy zavarta volna a dolog, mert teljesen nyugodtan mozogtak. Nem kapcsoltak villanyt - már amennyire a rongyon átszűrődő fényt fel bírtam ismerni - semmi tompa puffanást nem hallottam, amit egy esetleges nyaktöréssel egybekötött esés produkált volna.
- Nem fog - nyugtatgatott Zack, miközben a mellettem haladó alak megfogta a karomat, hogy levezessen a lépcsőn. A hirtelen, hideg érintéstől elhúzódtam.
- Miért nem ő vezeti? - morogta a barátságtalanabbik idegen.
- Én nem tudom - motyogta ingerülten Zack, mire az előző fickó újra próbálkozott, én pedig jó kislány módjára hagytam, hogy rámkulcsolja a kezét. A bőre hideg volt és kemény, de mégsem kellemetlen. Csak szokatlan.
- Legalább egy levelet kéne hagynom - folytattam előző gondolatmenetemet aggodalmaskodva.
- Már hagytál - nevetett Zack. Én pedig majdnem kitörtem a bokámat, ahogy egy fok mellé léptem. Még szerencse, hogy tartottak.
- Ezt meg hogy érted? - értetlenkedtem, majd örömmel tapasztaltam, hogy nincs több lépcsőfok. Egy fél szint megvolt.
- Már hagytál levelet.
- Én nem... - bizonygattam. Nem lehetnek ilyen szintű emlékezet kieséseim. A csendben úgy tűnt, mintha csak Zack és én botorkáltunk volna lefelé. A másik két alak egyáltalán nem csapott zajt. Ha nem fogja egyikük a kezem azt hittem volna, hogy ott maradtak a lakásban.
- Én viszont igen - még a kendőn keresztül is el tudtam képzelni, ahogy büszkén kihúzza magát, hogy ő mennyire körültekintő.
- Meg fog ijedni, ha egy levelet talál, amit nem az én kézírássommal írtak, azzal az üzenettel, hogy leléptem - kötözködtem.
- Nyugi, mesterien tudom utánozni az írásodat. - nevetett.

- Ez meg mit jelentsen? - követeltem, mire a hadonászásomtól egyensúlyomat vesztettem és megcsúsztam. Még nappal, kiváló fényviszonyok mellett is képes vagyok orra esni a saját lábamban, ezzel együtt pedig pár fokot gurulni. A kendő csak arra jó, hogy még pluszban fel is idegesítsen. Segítő jobbom ellenére - aki kivédte, hogy eltörjem a lábamat és tovább csússzak - rosszul léptem le és így megfájdult a bokám. Már csak ez kellett, hogy pont most bénázzak és járassam le magamat.
- Annyit szerencsétlenkedik, hogy eltöri a lábát. - idegeskedett a mogorva alak.
- Deron, fejezd be! - szólt rá a mellettem álló halkan. Hangjából nem érződött fenyegetés, mégis, ahogy végigkúszott rajtam, kirázott tőle a hideg. Lehet, hogy ő a főnök, mert a Deronnak nevezett férfi nem szólt vissza.
- Talán vinni kéne - folytatta eltűnődve.
- Rám ne nézz! - motyogta Deron, majd egy fuvallattal éreztem, ahogy elhaladt mellettünk, nyomatékot adva szavainak.
- Ne is törődj vele - súgta a másik. - Ugye nem bánod, hogyha felveszlek? Ezzel a sebességgel sosem érünk le, és ne vedd sértésnek, de ha így folytatod komolyan kitöröd a nyakad.

Illata betöltötte az orromat, ahogy közelebbről éreztem a bőrét. Nem voltam biztos benne, hogy képes leszek ezt a kérdést átgondolni következetesen, így hagytam neki, hogy felnyaláboljon a karjaiba. Úgy állapítottam meg, hogy cseppet sem erőltette meg magát a mozdulattól. Könnyedén tartott és hangtalanul siklott le velem a lépcsőházban. Egy kicsit azért erőlködhetett volna... Legalább a látszat kedvéért. Vagy talán leadtam pár kilót?
Mögöttünk halkan hallatszottak Zack ruganyos léptei. Kicsit elgondolkoztam azon, vajon mit fognak szólni az emberek az utcán, ha megpillantanak három magas férfit a háztömbből kilépve, gyűrűjükben egy karban cipelt, bekötözött szemű lánnyal. És vajon meddig akarnak velem így utazni? Ha azt tervezik, hogy végigsétálnak velem az utcán, mint valami csomaggal akkor az osztatlan sikert fog aratni a járókelők körében.

Közben hallottam, ahogy valaki kinyitotta az ajtót, az arcomat pedig megcsapta a friss levegő. Már nem volt olyan fülledt meleg kint, mint korábban. Kicsit lehűlt az idő.
Levittek a lépcsőn, majd cipelőm óvatosan letett a földre. Ezzel egy időben pedig egy autó ajtajának csapódását hallottam. Szóval kocsikázni fogunk... De snassz. Ilyen felvezető után minimum azt képzeltem, hogy nyitnak nekem egy párhuzamos világba vezető portált és belelöknek.
- Segítek beszállni - terelt a járműhöz közelebb, majd nagy nehezen betuszkolt az autóba, de előtte még azért stílusosan lefejeltem a tetejét.
Lehet tényleg megőrültem. Hagyom, hogy vadidegenek elvigyenek valahová, amiről semmit sem tudok. Gyakorlatilag elraboltatom magamat. És a legbetegesebb az egészben az, hogy egyáltalán nem félek... és még élvezem is.
- Zack, felfelé húzd a zárat! - mondta segítőm, majd rám csukta az ajtót.
- Ja, oké - helyeselt vidoran Zack, majd éreztem, ahogy bepattan mellém. Meleg áradt felőle és az ismert mézes, citrus illat.
- Igazán nem akarok kötözködni... - kezdtem - de a kendőt nem lett volna elég most felvennem?
A pár perces kínos csöndet az állandóan elégedetlenkedő Deron hangja törte meg, miközben felpörgette a motort.
- Én megmondtam.
- Ugyan már - csitította a másik.
- Állandóan csak a baj van a fajtájával. - köpte a szavakat. Figyelmemet nem kerülte el, ahogy a fajtája szót mintha kicsit megnyomta volna. Személyes sérelmekre gyanakszom.
- Talán rossz tapasztalataid voltak a nőkkel, Deron? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
- Csak az olyanokkal, mint te - felelte undorral, majd rátaposott a gázra. Legalábbis az autó mozgásba lendült és a hangjának irányából őt tippeltem a kormány mögé. Nem értettem, hogy mivel érdemeltem ki ezt az ellenszenvet, így egy kicsit ledöbbentem a szavainak súlya alatt. Tapinthatóak voltak az érzelmei. Még sosem tapasztaltam ilyet.
- Legyél egy kicsit kedvesebb vele! - kezdett rá megint a másik. Az ő hangja viszont simogatott, ahogy beszélt. Mintha a szavai mögött rejlő szelídség fizikai formában is meg akarna nyilvánulni. Hatására Deron nem szólalt meg újra. Inkább a némaságot választotta, mint a kedvességet. Újabb kínos csönd.
- Stílusosan akartam - magyarázott Zack. Jelenlétéről majdnem megfeledkeztem. Hirtelen nem is értettem miről beszél, aztán rájöttem, hogy a korábbi kérdésemre reagált - Láttam valami hasonlót egy filmben ma és ki akartam próbálni.
- Remélem, élvezed - nyögtem. Utáltam, hogy nem támaszkodhattam a látásomra és a kíváncsiság fúrta az oldalamat, hogy mégis merrefelé haladunk. Annyit tudtam csak megállapítani, hogy hihetetlenül gyorsan mentünk, mert belelapultam a bőrülésbe.
- Annyira nem szórakoztató, mint képzeltem, de nem rossz - ismerte be. - Csak irritál, hogy nem látom a szemeidet. Ez tudod eléggé frusztráló.
- El nem tudom képzelni, milyen rosszul érezheted most magad. Engem inkább az irritál, hogy semmit sem látok. És ha már a szemeknél tartunk - tettem hozzá - az normális, hogy az embernek nincsen szembogara?
- Rám gondolsz? - nevetett.
- Mást nem nagyon ismerek, akinek a szeme helyett valami folyó, világító izé van.
- Ez esetben nem normális. De egálban vagyunk. Neked ez a nem normális, nekem meg a tiéd.
- Ezt hogy érted? - értetlenkedtem és kicsit felé fordultam a törzsemmel. Legalább a módját adjuk meg, ha már egyszer nem látok semmit.
- Ne legyél ennyire kíváncsi. Majd megtudsz mindent a maga idejében. - felelte, majd kicsit elcsendesedett. Hallottam, ahogy mocorog, és azt hiszem, az autó belsejét tapogatta.
- Ez egy elég furcsa módja a közlekedésnek - jegyezte meg tűnődve. - Nem zavar, hogy nem érzed a szelet és a sebességet? Ez a bezártság kicsit nyomasztó.
- Nálad furcsább emberrel még sosem találkoztam - motyogtam.
- Reméltem, hogy tetszeni fogok. Más nem is igazán éltet - nevetett. Ő és a furcsa megjegyzései. Hátradőltem, hogy kényelembe helyezzem magam, mert egy belső kis hang azt súgta, hogy sokat fogunk utazni. Talán meg kéne ismerkednem velük, attól talán kicsit oldódna a hangulat.
- Szóval... Zack – haboztam. - Mi is az igazi neved?
- Hát... Zack. Egyszerűen csak ennyi. - Vágta rá nemes egyszerűséggel.
- Ne haragudj, hogy belekötök, de ahogy előadtad... Nekem nem úgy tűnt, hogy tényleg így hívnak.
Kis ideig csendben ült, majd újra megszólalt.
- Már így hívnak. Te is kimondtad, szóval ez a nevem.

Ráhagytam a dolgot. Lehet, hogy valami nehezen kiejthető, kacifántos neve volt eredetileg, ezért egy névváltoztatáson esett át az elmúlt időszakban. Valamint tervemről, hogy barátságosabb környezetet teremtek továbbra sem tettem le, így előre fordultam, ahol a két másik alakot sejtettem. Csak most hogyan tovább? Esetleg megkérdezhetném mi a kedvenc színük, vagy a kedvenc viráguk, milyen háziállatot tartanának szívesen... Nyakamat teszem rá, hogy a mogorvábbiknak kész nyúlfarmja van otthon.
- Izgulsz? - kérdezte a barátságosabbik. Lehet, hogy ő is ilyesmiken gondolkodott, hogy hogyan oldhatná a hangulatot. A kérdést kicsit ostobának éreztem, de a mögöttes szándék mindenképp pozitív értékelésért kiáltott.
- Igen, kíváncsi vagyok már. Ez azért egy eléggé szokatlan és bizarr helyzet - mosolyogtam, hogy még jobban érezhesse, mennyire örülök a próbálkozásának.
- Nem lesz egyszerű, az egyszer biztos - fűzte tovább, mire Zack szólt közbe.
- Nem fél. Kicsit sem.
Hangjából mintha sütött volna a büszkeség.
- Persze, mert mindketten úgy puncsoltok neki, mint a kutyák - dörmögte Deron. Nem valami kedves alak, de legnagyobb felháborodásomra sem tudtam rá haragudni. A hangja miatt... Annyira igéző volt. Talán még jobban, mint a másik férfié, aki most figyelmeztetően megköszörülte a torkát, mire Deron sóhajtott egyet. - Nem kell, hogy kedveljen minket. Elég, ha csak azt teszi, amit mondunk.
- Téged nem is fog megkedvelni, ezt garantálhatom - ugratta Zack, majd komolyabbá vált a hangja - Engem viszont biztos, hogy már most kedvel. Engem mindenki szeret.
- Hatalmas tévedésben élsz - suttogta vissza Deron. Szavai semmi jót nem ígértek. A karom is libabőrös lett tőle. De Zack csak nevetett. Az autó teljesen megtelt mézszerű illatával. Most már biztos voltam benne, hogy felőle éreztem. Elgondolkodtam, hogy vajon mennyi figyelmet kéne szentelnem erre az információra. Hiszen olyan sokat éreztem már régebben, hogy most is megnyugtatott, szinte otthonossá téve a légteret megszokottságával. Egy csipetnyi hazai.
Viszont az ki van zárva, hogy mindig ő lett volna, elvégre mikor teljesen egyedül voltam - például a fürdőszobában - akkor is éreztem. Levonva a tanulságot arra jutottam, hogy az illat csupán hasonló, de nem ugyanaz. Legalábbis ezt bizonygattam magamnak.
Hosszú ideig csendben utaztunk. Csak Zack tett fel néhányszor kérdéseket teljesen hétköznapi dolgokról, amiket a barátságos idegen türelmesen megválaszolgatott. Nem úgy tűnt, hogy fárasztaná, vagy bármivel is ki tudná hozni a sodrából. Csodáltam az ilyen embereket. Én mindenen fél perc alatt felkaptam a vizet, ha rossz passzban kaptak el. De ő állta a sarat és ráadásul ilyen alakokkal barátkozik, mint Deron. A következtetésem egyszerű logikán alapult: az idegei minden bizonnyal kötélből vannak. Kezdett zavarni, hogy semmit nem tudtam róla, pedig úgy tűnt tényleg szívén viseli a sorsomat, mikor megkérdezte nem vagyok-e szomjas. Ezt én egy könnyed nemmel és egy kérdéssel reagáltam le.
- Mi a neved? Kezd kicsit zavaró lenni, hogy fogalmam sincs kivel beszélek.
Nevetett kicsit, majd válaszolt.
- A nevem Quilan Laranid. Ez a kedvességtől sugárzó öregember pedig Deron Gerimas.

Az említett egy halk morgással nyugtázta, hogy róla van szó, nekem pedig leesett az állam. Ennél furcsább neveket még sosem hallottam, de nem akartam megbántani őket úgyhogy próbáltam nem túlzottan tátott szájjal reagálni, vagy kritzálni. Szinte szégyelltem a teljesen hétköznapi, szürke nevemet.
- Hú... - tétováztam - Biztos külföldiek vagytok.
- Olyasmi - hagyta rám Quilan.
- Én Sandra Stringfellow vagyok. Helló! - üdvözöltem, majd előrenyújtottam a kezemet, amit ő készségesen megragadott és megrázott.
- Kicsit sajátos az időrendi sorrend, nem gondolod? - nevetett.
- Hát... Nem volt szokványos a megismerkedésünk az már biztos.
Elgondolkodtam, vajon honnan érkezhettek. Valószínűleg nagyon messziről, ahol egy újfajta névadási hóbort terjed az anyák körében. Ha ez így van, előbb vagy utóbb biztos, hogy hozzánk is elér, mint minden ilyesmi. Divat, divat...

Kicsit rosszul éreztem már magam a rázkódástól. Nem voltam hozzászokva, hogy hátul üljek és a szemem lekötése sem segített sokat a dolgon, úgyhogy kezdett hányingerem lenni. Nem akartam egy elegáns táccsdáunt ereszteni a bőrülésre, így megpróbáltam kitapogatni az ablak gombját, hogy lehúzhassam. Reméltem, hogy a levegőtől majd magamhoz térek, mert nem akaródzott így okozni nekik maradandó élményeket megismerkedésünk éjszakájáról.
- Segítsek lehúzni az ablakot? - kérdezte Zack aggódva, mintha megérezte volna, hogy az állapotom rohamosan romlik.
- Igen, egy kis levegő jól esne - ismertem be, mire rajtam áthajolva lehúzta az ablakot. Éreztem a forróságot áradni belőle. Kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy vajon milyen lenne megérinteni. Megégetné-e a kezemet vagy sem. De mire elemeltem a kezemet az autó oldalától ő már visszacsúszott a helyére, az arcomat pedig fújni kezdte a szél. Ettől nyomban kitisztult a fejem.
Hatalmasakat lélegeztem, és a gyomrom megnyugodott. A levegő illata más volt, mint a városban. Tisztább. Mondjuk körülbelül egy órája jöhettünk már őrült tempóban, szóval nem is igazán lepett meg hogy ennyire magunk mögött hagytuk a szmogot. De azért nem azt vártam, hogy ekkora csend lesz. Valami kisebb várost inkább.
- Messze vagyunk még? - szóltam előre.
- Már csak pár perc - ígérte Quilan.
És valóban, valamivel később lelassítottunk, majd rákanyarodtunk egy útra, amit valószínűleg nem építettek le rendesen, mert a mély gödrökbe belehajtva az autó erősen rázkódni kezdett, én pedig nekiestem a háttámlának. Nem is igazán akaródzott előredőlnöm megint, úgyis csak visszazuhannék.

A hely atmoszférája mintha megváltozott volna, méghozzá negatív irányba. A levegőt egyre hidegebbnek és nedvesebbnek éreztem, ahogy haladtunk előre a hepe-hupás talajon. Kintről semmilyen zajt nem hallottam. Se autó, se semmi. Kicsit összébb húztam magamat, félősen lapulva a bőrülésnek. Zack idegesen fészkelődni kezdett mellettem.
- Nem valami barátságos hely - jegyezte meg. Ezek szerint még ő sem járt itt. Pedig azt hittem már régóta a másik kettővel bandázik.
- Nincs szem előtt, ez a fontos - mondta Quilan.
- Fél. Utálom ezt az érzést - jegyezte meg Zack egy hosszabb szünet után, de én nem foglalkoztam vele. Más kötötte le a figyelmemet.
Zack Illata mellé beszivárgott kintről egy másik is. Ez lehet avarszag, állapítottam meg magamban. Talán valami erdő közelében lehettünk, és ettől egy kicsit megijedtem. A legközelebbi erdő is elég távol esik minden lakott területtől, civilizációtól. Mégis minek hoztak ide? Először fordult meg komolyabban a fejemben, hogy esetleg nem tisztességesek a szándékaik. Gyanús az egész helyzet, hogy direkt olyan helyre hoztak, ahol biztosan nem hallhatják meg ha kiáltok. Vagy csak én fogtam fel túl negatívan a dolgokat. Zack idegessége azonban érezhető volt a levegőben, így arra gyanakodtam, hogy ő sem gondolja másképp.

Arcomat a huzat felé fordítottam erősen koncentrálva, hátha meghallok valamit az éjszakából. Azonban síri csend fogadott, szinte még a levegő sem mozdult, csak a nyugtalan fészkelődés mellettem.
Néha éreztem egy könnyebb fuvallatot az arcomon, amit a levegő légmozgása okozott. De ez valahogy nem tűnt természetesnek. Nem a szél fújt, inkább ahhoz volt hasonlatos, mint mikor elmegy melletted gyorsan valaki. Védekezőn felhúztam a vállaimat, hogy elrejtsem a nyakamat. Ösztönös mozdulat. A képzeletem játszani kezdett velem és suttogásokat véltem felfedezni a némaságban.
Nehéz volt a kezeimet magam mellett tartanom, hogy ne rántsam le ijedten a kendőt a szememről. Az erőlködéstől szinte zsibbadni kezdtem, szemeimet pedig vakon meresztgettem az anyagba. Nem vehettem le a rongyot, hiszen tilos volt, de a korábbi biztonságérzetem olyan hirtelen illant el, helyet adva a félelemnek, hogy alig bírtam megállni.

Kint hirtelen egy erősebb fuvallat söpört végig. Levelek zörgését ismertem fel a hangok között. Rengeteg lombos fa lehet itt és a földről is motoszkálás hallatszott, majd ág reccsenés. Valaki mászkált kint az autót követve. Efelől nem voltak kétségeim, így kicsit beljebb húzódtam Zack felé. Már nem éreztem biztonságosnak a letekert ablak mellett üldögélni. A fiú elhúzódott előlem, hogy több helyem maradjon. Kicsit felhúztam a lábamat, hogy ha valaki hozzám ér rögtön képes legyek egy rúgást bevinni.
A motoszkálás abbamaradt a szél fújásával megegyezően. Újra visszatért a nyomasztó csend. Vártam pár percet, mire kellőképp megnyugodtam ahhoz, hogy lazítsak merev testtartásomon és leengedjem a lábamat. Akármi is volt az, már elment, nyugtattam magamat. Majd visszacsúsztam a helyemre és hátradőltem. Még mindig kényelmetlen volt csak a hallásomra hagyatkozni a vaksötétben, miközben nem tudtam pontosan, hogy a három idegenből vajon hány sietne a segítségemre, vagy hány akarna az életemre törni.
Ismét kifelé fordultam, hogy hegyezzem a füleimet. Semmit sem hallottam, de ez nem tudta a hamis biztonságérzetemet felébreszteni. Valami nem tud csakúgy hirtelen megjelenni, majd eltűnni egy kósza szellő ideje alatt.
Valami megmozdult közvetlenül előttem, apró huzatot kavarva. Ebben a pillanatban pedig a suttogás csupán pár centivel az arcom előtt hallatszódott.
Ijedtemben sikítva Zack felé ugrottam, aki erre szintén egy rémült kiáltással kitért előlem. Közben a kezemmel a kendőhöz kaptam, hogy letépjem magamról. Engem aztán nem érdekelnek a szabályok mostmár!

- Húzd fel az ablakot! Van itt valami! - kiáltottam, miközben a jeges kezekkel küzdöttem, amik a kendőt próbálták az arcomon tartani. Ösztönösen kapálóztam ellene, hogy a saját szememmel is végre megláthassam mi folyik itt. Zack felszisszent mellettem, de hogy mitől azt nem tudtam.
- Nyugi, senki sem fog bántani - csitított Quilan. Persze ő könnyen beszél, nem őt rémítették halálra holmi suttogó árnyak. Folytattam a viaskodást kezeivel a szemem felszabadítása céljából.
- Zack! - kiáltotta segélykérően.
- Nyugi, Sandra! Nem lesz semmi baj! Megígérem, hogy nem történik semmi baj! - hadarta. Hangjából hallottam, hogy ő egyáltalán nem pánikol, valószínűleg csak én ijesztettem rá hirtelen sikításommal, így éreztem hogy talán valóban semmi okom a félelemre. Ha ő sem fél, én miért féljek?
- De... - kezdtem bele, mire belém fojtotta a szót.
- Nincs semmi baj. Komolyan! Higyj nekem! - mondta türelmetlenül. A hangja kicsit ingerült volt, de azért hittem neki és visszacsúsztam a helyemre. Előbbi kirohanásomat immár nevetségesnek éreztem, de azért megkértem hogy húzza fel az ablakot, amit ő kedvesen meg is tett.

Egy talajviszonyok szempontjából biztosabb helyre értünk, mire az autó lelassított, majd teljesen megállt. Épp ideje volt már, mert pillanatnyi elmezavaromat kezdtem betudni a hosszú utazás következményeinek. Hallottam, ahogy Zack is türelmetlenül mocorog mellettem. Nem is csodálkoztam rajta. A pubban már bebizonyította, hogy milyen energiabomba. Csodálkoztam is, hogy eddig képes volt egy helyben üldögélni.
- Végre! - nyögte, majd a hangokból ítélve kinyitotta az ajtót és gyorsan kiszállt. Ebben a pillanatban szárnyak suhogását hallottam. Lehet visszatért az az előbbi valami?
- Zack! - pirított rá Quilan, bár azt nem láttam, hogy miért. Valami olyasmit néztem ki belőle, hogy lelkesen megpróbálja leszerelni a kerekeket, hogy nyakláncot fűzzön magának. Közben Quilan hideg keze kulcsolódott az enyémre, elöl pedig a harmadik ajtó is becsapódott, jelezve, hogy Deron is kiszállt.
- Segítek - mondta Quilan, majd óvatosan felhúzott és addig tartott, míg biztosan nem álltam a lábamon. Füvet éreztem a talpam alatt.
- Most már levehetem? - kérdeztem kétségbeesetten, miközben azt latolgattam, hogy mennyi esélyem lenne vele szemben, hogyha hirtelen lerántanám a kendőt. Elegem volt vakoskodásból és mielőbb meg akartam szabadulni tőle.
- Öö... - habozott, mire a hátam mögött mozgolódás támadt és Zack lemondó sóhajtása hallatszódott - Igen, leveheted.
- Hurrá! - vigyorogtam, majd lerántottam a kendőt a fejemről, cseppet sem foglalkozva azzal, hogy esetleg ki is csomózhatnám egy elegáns mozdulattal. Játszhattam volna itt a nagyvilági nőt, de túl türelmetlen voltam. Gyorsan meresztgetni kezdtem a szemem a sötétben, hogy minél több információt igyak be vele.

A tízes skálán tizenegyes sötétségben... Ugyanis elmosódó körvonalakon kívül szinte semmit sem lehetett látni. Pár csillag pislákolt az égen is csak homályosan. Ezért az élményért aztán igazán nem kellett volna másfél órát utaznom. Elég ha otthon magamra zárom az ajtót a fürdőszobában és gyakorlatilag ugyanezt az eredményt kapom, csak mondjuk kevésbé érdekes társasággal.
Szememmel ösztönösen Zacket kezdtem keresni. Valamiért megnyugtatott, ha a közelemben tudtam. Ezt az előző magánakciómból kiindulva kezdtem sejteni, így egy kicsit közelebb léptem felé. Ő szinte már mellettem is termett. Mozdulatait és arcát jobban láttam a másik kettőnél, mintha egy kis fény derengene a bőrén, vagy inkább belőle. A szemében a folyékony kék tűz égett, ahogy lenézett rám és bátorítóan elmosolyodott. Visszatért az élet a tagjaimba és nyújtóztam egyet.
- Szóval, akkor most hogyan tovább? - kérdeztem.
- Bemegyünk - válaszolt Quilan.
- Be? Hova? - értetlenkedtem, mire válaszul előre mutatott.
Kicsit jobban meresztgetve a szememet észrevettem, hogy a sötétség egy ponton összegyűlik. Talán egy ajtó vagy ilyesmi lehetett.
- Nem látok szinte semmit - vallottam be szégyellősen. Deron ezt a megjegyzésemet egy ciccegéssel jutalmazta, majd Quilan szólalt meg.
- Mindjárt csinálok egy kis fényt - mondta, majd eltűnt a szemem elöl. Ez nem költői túlzás, egyszerűen már nem volt ott. Hirtelen mutatványától kicsit megijedtem és hátraugrottam.
- Igen, szerintem sem valami barátságos hely - nevetett Zack karjait keresztbe téve maga előtt, miközben érdeklődő pillantásokkal nézett körbe. Úgy tűnt állandóan minden új információt magába akar szívni. - Jól kihoztatok minket a világ végére. De remélem a kaja jobb lesz, mint a fogadtatás.

Hirtelen fény támadt, amit egy fáklya és egy hozzá tartozó magas, masszív alkatú ember okozott. Az alakot látva megijedtem, míg meg nem szólalt.
- Én vagyok az! Örülök, hogy végre látsz engem - mosolygott Quilan. Fehér arca markáns, igazán férfias. Haja hosszú, egyenes szálú, burgundivörös fonatban omlott a vállára. Szemöldöke feketének tűnt a sötétben, de a szeme kötötte leginkább a figyelmemet. Az írisze élénk narancssárga, melynek széle fekete csíkként húzódott. Körülbelül 190 centijéhez társuló masszív izmával tiszteletet parancsoló személynek tűnt. Persze nem az a tipikus konditerem izmosnak, hanem inkább az a fajta, aki az évek során nehéz tárgyak emelgetésével és munkával megerősödött.
- Hű! - ennyit tudtam kinyögni, ahogy igéző szemeibe néztem. Nem tudtam jobban fogalmazni és még azon is csodálkoztam, hogy ennyire sikerült. Eszembe jutott Deron, ahogy az előbb még itt mászkált, és hogy mennyire kíváncsi voltam rá. Őt is végre jól meg akartam nézni magamnak, de nem találtam sehol.

Közben a fény megvilágította az autót, - amit egy meglehetősen drága darabnak sejtettem még így is, hogy alig láttam belőle valamit - valamint a helyet, ahol álldogáltunk, melyet egy erdő közti nagyobb tisztásnak azonosítottam be. A fák olyan sűrűn álltak, hogy a tűz csak az első párat tudta bevilágítani, majd mögöttük elnyelte fényét a sötétség. Az a kellemetlen érzésem támadt, hogy mindenféle lény figyel minket a homályból, mi pedig itt állunk mit sem sejtve, mert nem látjuk őket. Ők pedig csak arra várnak mikor lankad teljesen a figyelmünk, hogy előbújhassanak. Nagyon mehetnékem támadt.
- Deron hova lett? - kérdeztem a puszta érdeklődés szintjén.
- Előrement. Jobb lesz, ha mi is követjük! - válaszolta Quilan, majd elindult előre a sötétség felé, amit én tévesen egy ajtónak azonosítottam be. Most azonban megláthattam, hogy az egy lépcső lefelé, mely egy kútszerű kőépítményből indult ki. Nyirkosnak tűnt és rendkívül barátságtalannak.
- Ugye ez most csak egy vicc? - akadékoskodtam és tettem egy lépést az autó felé. Inkább ha lehet visszamentem volna a városba, be az ágyamba aludni és még az emlékeimből is kitörölntem volna ezt a helyet. A síri csenddel és a kriptaszerű lépcsővel együtt.
- Fogd fel kalandnak! - bátorított Zack, majd ő is elindult Quilan után - Szerintem ez egy szép hely. Sokkal kellemesebb, mint a város. Bár nem mondom, az se volt semmi! - tette hozzá és hívogatóan intett egyet a kezével felém.
- Hát jó - motyogtam -, pedig bele tudtam volna kötni az állításába - aztán közelebb mentem hozzájuk.
Quilan - aki csak erre várt - lefordult és könnyed léptekkel, mint valami táncos elindult a lépcsőn. A fáklyát a magasba tartotta, hogy minél nagyobb teret világítson meg, és hogy a teste ne vessen árnyékot elénk, ami legalább jó ürügyet szolgálhatott volna, ha esetleg lezuhanok. De a galád elvette még ennek a lehetőségét is, hogy ráfoghassam, hogy az ő hibája volt.

Kezeimmel a nyirkos falat simítottam, hogy biztosabb legyen az egyensúlyom. Azt hittem, hogy valami áporodott szag lesz lefelé, de semmi ilyesmi nem fogadott. Csak a huzat, ami egyre hidegebbé vált, ahogy haladtunk előre, így egy kicsit fázni kezdtem a rövidnadrágomban. Talán reszkettem is volna, ha Zack nem jön olyan szorosan mögöttem, hogy érezzem a belőle áradó meleget. Úgy tűnt neki nem okoz gondot a félhomály. Nem bukdácsolt, hanem szinte repült le a lépcsőn.
Ahogy leértünk kicsit csalódott voltam, hogy csak egy szűk járat fogadott. Fent ugyanis eljátszottam a gondolattal, hogy az Alice Csodaországban effektus jön létre és esetleg egy fordított világba lépek. Kuncogtam egyet a nevetséges feltételezésemen.
- Jól érzed magad? - kérdezte Zack. Lehet azt hitte megbolondultam és azért nevetek? - Nem fázol vagy valami?
- Ó, hát így értetted - csúszott ki a számon - Nem, jól vagyok, bár egy kicsit hideg van, de nem vészes.

Csenddel nyugtázta válaszomat, én pedig folytattam utamat Quilan után, aki most egy kicsit tágasabb helyiségbe vezetett minket a szűk járat után. A hely leginkább egy katakombához hasonlított, a sötétség szinte vágható volt még így is, hogy fáklyával jöttünk. A fénye indokolatlanul kis kört tudott csak bevilágítani a térből. Közelebb érve megpillantottam, hogy a szemközti sötét falon egy hatalmas kapu áll. Megállapítottam, hogy vasból van és a felszínét aprólékosan kimunkált minta díszíti, de azt már nem tudtam kivenni, hogy milyen.
Zack felsorakozott mellém és türelmesen várta, ahogy Quilan lassan kinyitotta az ajtót, majd engem előretessékelve a nyomomba szegődött újra.
Egy kisebb, gyéren megvilágított terembe léptünk, ami már nem volt annyira nomád, mint az előző, de még mindig nem volt a legtökéletesebb. A padló talán márványból készülhetett, a falakon -amik viszont itt is egyszerű, sötét kőtéglákból voltak - pedig nehéz selyem függönyök lógtak. Innen három, nehéz tölgyfaajtó nyílt további termekbe. Quilan odavezetett bennünket az egyikhez, majd lenyomta a kilincset, hogy tovább tereljen. Belépve pedig az az érzésem támadt, hogy egy instant időutazáson vettem részt.
A hatalmas világos terem a középkort idézte, mégis valahogy modernek hatott. A falak bordó színben pompáztak, magasra nyúltak fel és bonyolult világosabb minta díszítette őket, valamint képek és tükrök függtek róluk. Bútor gyanánt szintén a kornak megfelelő ébenfából készült székek, asztalkák és szófák szolgáltak, melyeket teljesen rátoltak a falakra. A huzatuk hosszanti csíkos volt, a bordó árnyalatait variálva. Egy kis régi, egy kis új.
Ahogy beljebb sétáltam - és végre le tudtam venni a szememet a képekkel díszített mennyezetről - felfedeztem, hogy a padlót is egy hatalmas motívum díszíti, a terem közepén pedig egy kerek asztal áll. A világításként a falakon lévő díszes gyertyatartókban pislákoltak a gyertyák.

- Mindjárt jövök, itt várjatok meg! - mondta Quilan, majd eltűnt a teremből nyíló kétszárnyú, magas ajtók egyike mögött. Ez idő alatt megfigyeltem kissé szokatlan öltözékét, melynél a fekete és a piros szín dominált, anyagában tekintve pedig a bőr és a vászon sajátos egyvelege. Valamint sötét, de nem teljesen fekete páncélzat szerű fém szőtte be néhány helyen, de nem az egész testén, hogy szabadabban mozoghasson. Vállból indult, mely a fél felsőtestét eltakarta, lefutva egészen a combokig, hogy aztán kisebb kihagyással a csizmájában végződjön, hogy az ujjait kihagyó fémkesztyűről ne is beszéljünk. Tulajdonképpen az egész sajátos egyveleg volt a rocksztár és a páncélos lovag között. A szoba berendezéséhez remekül illett.
- Nagyon retro - jegyeztem meg csakúgy magamnak, majd Zack felé fordultam, hogy lecsekkoljam ő milyen ruhát visel. Alulöltözöttnek éreztem magamat, de látványa megnyugtatott. Még mindig a teljesen hétköznapi ing-farmer összeállítást viselte és éppen egy díszes asztali órát piszkált. Őt aztán hidegen hagyta a kinézete, pedig színes, tépettkés hajával akár pózolhatott volna valami fodrászmagazinban is.
- Szerintem nem kéne semmihez sem hozzányúlnod, mert ezekből kinézem, hogy előrántanak egy pallost, aztán meg nyilvánosan kivégeznek - figyelmeztettem.
- Ugyan már! Szerinted észrevennék, ha szétszerelném? - csillant meg a szeme.
- Minden bizonnyal nem örülnének neki, ha a kedvenc órájukat itt találnák vérbe fagyva. - morfondíroztam. Közelebb léptem, hogy megérintsem a tárgyat, Zack pedig kiegyenesedett mellettem.
- Jó, jó... értek én a szóból. - ciccegett és türelmetlenül a terem közepén álló asztalhoz csörtetett, hogy felüljön rá. Ezt nem tartottam valami udvarias mozzanatnak, de legyűrtem a késztetést, hogy rászóljak. Nem vagyok én az anyja, hogy állandóan megrendszabályozzam. Épp eleget küzdök a saját létfenntartásommal is, hogy napi szinten elkerüljem azt a sok marhaságot, amit az élet sodor elém. Még szerencse, hogy Dorine ott van nekem és ő is figyel rám. Egyedül elvesznék.

Az óra fél ötöt mutatott. Dorine már biztos hazaért. Gondolom a levelet is megtalálta. Remélem nem aggódik, hogy csak így eltűntem.
- Zack! - szólaltam meg.
- Hmm?
- Hol hagytad a levelet Dorine- nak? - kérdeztem.
- A konyhában.
De jó, ez már gyanús lesz...
- És biztos, hogy úgy írtad, mintha én lettem volna?
- Teljesen - bólogatott magabiztosan egy csibészes mosoly társaságában. Nem tetszett ez nekem.
- Mi állt a levélben? Mit írtál, hova megyek?
- Tejért. - vont vállat, mintha csak azt kérdezné: "egyértelmű, nem?".
- Istenem, Zack nem lehetsz ennyire idióta! A normál emberek nem mennek el boltba hajnali két órakor több órára tejért! - idegeskedtem. - Különben is utálom a tejet, és ezt Dorine is tudja!
- Szerintem finom - tanulmányozta a cipője orrát.
- Örülök, hogy így megragadt benned a mondandóm tartalmi mondanivalója... Fel kell majd hívnom. Bár így elnézve a helyet nem hiszem, hogy tartanak telefont. El kellett volna hoznom a táskámat. - tettem hozzá egy lemondó sóhaj társaságában.
- Majd szólsz neki később - intett le Zack. - Tudod szerintem a nők valami csodálatos lények!
- Tessék? - értetlenkedtem. Hirtelen volt a váltás.
- Hát ma azon a helyen, ahol voltunk. Mennyi lány volt! És milyen szépek meg mindenki ott mozgolódott. És olyan színesen voltak felöltözve, jó volt az illatuk is... - kis szünetet tartott, hogy jobban átérezhessem szavai súlyát - Azt szeretem bennük, hogy olyan kecsesen mozognak. Meg a hangjuk is, ahogy beszélnek és ejtik a szavakat... valami eszméletlen! - lelkendezett.
- Oké, mi van? - néztem rá még mindig értetlenül.
- Te is szép vagy! - nézett rám hirtelen. - Olyan nagyok a szemeid! Meg láttam magam bennük. Amiben pedig láthatom magam, az ugyebár csak jó dolog lehet! - nevetett, én pedig a furcsa bók ellenére elpirultam.
- Szeretem, ha zavarba jössz - fűzte tovább a szót. - Jó érzés.
- Ö... kösz - ennyit bírtam kinyögni. Nem igazán tudtam, hogy kell valami olyasmit lereagálni, aminek nem tudom, hogy hány százaléka bók és hány öntömjénezés.
- Nem tetszik ez a hely - állapította meg Zack, majd leugrott az asztalról és kicsit körbesétált a teremben. - Túl sok a díszítés és még az eget se látom. Nincs rendesen levegő sem.
Méltatlankodásában közelről szemügyre vette és megpiszkálta a falat, majd az egyik széket. Végül pedig egy tükör előtt kötött ki, ahol büszkén pózolni kezdett.
- Jól nézek ki, nem? - kérdezte boldogan, miközben beletúrt a hajába.
- Fantasztikusan - sóhajtottam ráhagyva boldogságát. Mégis csak törődik a külsejével.
- Neked nem tetszem? - aggodalmaskodott és egy pillanatra rám nézett.
- De, szerintem is nagyon vagányan festesz, Zack! - mondtam kicsit nagyobb beleéléssel és a kör alakú asztalnak dőltem. Nem úgy tűnt, hogy Quilan siet vissza, de valamelyik szófára azért mégsem akartam leülni.
- A nyomodba se érek - hízelgett, miközben közelebb sétált és hanyagul letámaszkodott mellém. Lehajtotta a fejét és a szempillái alól nézett fel rám komoly arckifejezéssel. Egy színes fény futott át a szemében, én pedig elgondolkodtam, hogy lehet az, hogy annak ellenére, hogy nincs szembogara valahogy mindig lehet tudni, hogy merre néz. Mint például most is pontosan tudtam, hogy rám mered. - Tudod, te egy nagyon különleges lány vagy!
- Igen, mindenki szereti különlegesnek képzelni magát - mondtam, majd kicsit arrébb húzódtam. Ő jött utánam.
- De te tényleg az vagy! Egész idáig rád vártam – folytatta, én pedig tovább csúsztam. Követte a mozdulatomat.
- Van kedved elmenekülni az éjszakába, és belemerülni egymásba? - rántotta fel a szemöldökét egy pajkos félmosoly társaságában.
- Te mindenkire rámozdulsz, aki él és lélegzik? - löktem el magam az asztaltól, hogy távolabb kerüljek tőle. Erre felemelte a fejét és teljesen rámmosolygott.
- Néha arra is, aki nem. - vigyorgott.
- Erről többet nem akarok hallani, azt hiszem.
Megvonta a vállát, majd felkelt és a terem másik végébe sétált egy ajtóhoz.
- Vajon tartanak itt valamit enni? – kérdezte, és mire észbe kaptam volna már el is tűnt mögötte.
- Zack! - kiáltottam utána, mire a terem visszhangozni kezdte hangomat. Franc se akart itt maradni egyedül és mivel nem érkezett válasz utána siettem.

Benyitva egy sötétebb és valamivel kisebb szobában találtam magam, bár még ebben is elférhetett volna az egész lakásom. A berendezés hasonló volt, mint az előző helyisében azzal a különbségel, hogy itt az ébenfa mellett a sötétkék dominált, valamint középen a nehéz szőnyegen egy társalgót alakítottak ki kanapékkal és fotelekkel, középen kis asztallal, de szintén a kor stílusában. Díszítésként pár faliszőnyeg és díszfegyver szolgált, amiket a kőfalakra aggattak. Itt még hidegebb volt a levegő. Zacket az egyik kanapén találtam kényelmesen elfeküdve.
- Na ez már inkább kedvemre való! - mondta lustán nyújtózkodva.
- Vissza kéne menni mielőtt jön Quilan - javasoltam aggódva, de azért közelebb léptem hozzá, hogy a kezemmel is meggyőződjem róla vajon tényleg olyan puha-e az anyaga a huzatnak vagy csak képzeltem.
- Túl sokat aggódsz! Élvezd kicsit a helyzetet!
- Élvezném, ha érteném valószínűleg... - fordultam el tőle egy grimasszal.
- Csak légy egy kis türelemmel - ült fel. - Addig is pedig lazulj el!
Szeme felcsillant, majd újra bevágta magát a csajvadász üzemmódba. Kicist lehajtotta a fejét és arrébb húzódott maga mellett végig simítva az ülésen.
- Megmasszírozhatlak, ha gondolod... Van itt elég hely kettőnknek - vigyorgott.
- Ezt az ajánlatodat is passzolnám - sóhajtottam.
- Sejtettem, hogy ezt mondod, azért voltam csak ilyen bátor - kacsintott.
- Képzelem.
Ebben a percben azonban halkan nyílt az ajtó és két nő lépett be. Az egyik földöntúlian szép, és fekete hajú volt. Hosszú lila selyemruhát viselt, a másik pedig sötétszőke hétköznapi ruhában. Szintén nagyon mutatós lány, de korántsem annyira igézően gyönyörű, mint a másik, aki most átható pillantással mért végig zöld szemeivel, mintha csak azt sziszegné, hogy mit keresek itt? Súlyától kicsit összébb húztam magam, mintha meglöktek volna. Az érzéstől kirázott a hideg, ahogy felfalt a szemeivel és ösztönösen hátrébb léptem egyet.

- Zack... - suttogtam ijedten. Nem tetszett, ahogy közelebb siklott a nő. Zackre pedig, mint védelmezőmre gondoltam egyre inkább. Legalábbis az egyetlen emberre, aki most segíthet, ha esetleg meg akarnak tépni.
Mire észbe kaptam azonban Zack már fél úton volt kettőnk között.
- Helló! Látom nem tudsz nekem ellenállni! - bájolgott neki. Ösztönöm azt súgta, hogy menjek minél messzebb a gyilkosan méregető lánytól, de Zack annyira felszabadultan ment feléjük, hogy képtelen lettem volna csakúgy itt hagyni. Amilyen naiv még valami baja esik, de ahogy utána nyúltam már csak a levegőt markoltam. Túl nagy volt a táv.
- Mit keres ez itt? - intett felém a fejével, miközben a másik lányhoz fordult. Hangja ugyanolyan furcsán hangzott, mint Quilané és Deroné. - Azt hittem egyenesen Keraldanhoz viszik, és nem engedik be közénk!

Hangja dühös volt, ahogy megcsapott. A hideg kirázott tőle és még egy lépést hátráltam, ahogy a szeme megcsillant. Úgy mért végig, mint valami prédát.
- Én nem akartam bejönni, csak a barátom benyitott, én pedig... - dadogtam.
- A legkevésbé sem érdekel az ok, csak az, hogy itt vagy, ahol nem kellene! - sziszegte felém.
- Hé lányok, mindenkinek jut belőlem egy darab, nem kell veszekedni! - nevetett Zack, és megállt a szőke lány előtt, majd kedélyesen ráköszönt egy kacsintás kíséretében - Helló Melissa! Kis altesti torna esetleg?
A lány válaszként enyhén elpirult. Hihetetlen ez a Zack. Máris meghágta a személyzetet?
- Azt hittem nem ismersz itt senkit. - jegyeztem meg, de szememet továbbra is a másik nőn tartottam.
- Melissa talált ma rám és hozott nekem ruhákat - mondta Zack, de egyik kezét már a lány arcán tartotta, aki félig eltátott szájjal bámult a kristályszemeibe. Kicsit furcsálltam, hogy neki nem gyors ez a tempó. A helyében már lehet, hogy tőlem kapott volna egyet... Bár ha tényleg olyan jó viszonyban vannak... Ki tudja miket romantikáztak a mai napon. És mit jelent ez mégis, hogy rá talált? És meztelen volt, vagy minek kellett neki a ruha egyáltalán?
- Jó újra látni! - sóhajtotta Melissa, de mire Zack csípőjére tette volna a kezét addigra a fiú már a barátságtalanabbik lány körül sétált méregetve. Semmi kispálya. Viszont az ő szemeit még mindig levakarni se lehetett rólam.
- Nézd, én tényleg nem akartalak megbántani bármivel is sikerült... - kezdtem bele.
- Ugyan már, csak izgatott, hogy láthat - incselkedett Zack.
- Megmondtam, hogy nem érdekel... - morogta, mintha a kis megjegyzést meg se hallotta volna, majd közelebb lépett felém fenyegetően. Szinte siklott, a ruhája fodrozódását is alig hallottam. Tartottam a szemkontaktust, engem ugyan nem fog megrémíteni. Hitelesebb lett volna a fene nagy bátorságom mondjuk, ha nem kezd el remegni a lábam. Egy törékeny lány így rám hozta a frászt. Csak tudnám miért.
- Ha ennyire beletapostam a lelkedbe akkor kimegyek, nem kell egyből hisztizni - csúszott ki a számon. Ez egy tökéletes példa arra, hogy mikor jön rosszul az ami a szívemen az a számon effektus.

A lány arca hirtelen dühöt tükrözött, de továbbra is gyönyörű maradt. Mellkasa felől talán morgást hallottam, mintha egy ragadozót hallottam volna. A levegő talán még jobban lehűlt a szobában és lehet csak én képzeltem, de még a fény is mintha gyérebben pislákolt volna. Természetfeletti fény tükröződött a szeméből, amitől nem tudtam eldönteni, hogy futni akarok-e vagy beleharapni abba a húsos ajkába.
Kicsit megráztam a fejem a gondolatra. Tudtommal nem voltak ilyen hajlamaim, de annyira szépnek láttam őt, hogy úgy éreztem muszáj valahogy megtapasztalnom ezt mesébe illő lényt. Megkóstolnom, beleharapnom, megízlelnem bárhogy... Hirtelen mellettem termett és megragadta a karomat, én pedig csak lefagyott testtel bámultam az arcába. Féltem, de képtelen lettem volna elfutni, vagy elfordítani róla a tekintetemet. Erősen megragadta a karomat, hogy már fájt.
Ebben a pillanatban azonban Zack, aki eddig csak kedélyesen nevetgélve állt, nyomban az oldalamnál volt és szinte válasz mozdulatként megmarkolta a lány torkát. Ettől magamhoz tértem és megijedtem, hogy a félelem szétterjedt a csontjaimban a rég ismert forrósággal együtt, ami felfutott a lábamon. Zack felszisszent.

Eddig még sosem voltam ilyen közel egy lehetséges verekedés helyszínéhez. Mindig is távol állt tőlem az erőszak. Nevetségesnek kellett volna hatnia, ahogy egymást szorongatják. A törékeny nő és a nála jóval izmosabb fiú, de valahogy mégis egyenrangúnak tűntek. Zack arckifejezése rideg és agresszív volt. A szemében lévő folyékony tűz kicsivel sötétebbé, éjkékké vált és kevesebb fény úszott benne. Annyira megszoktam még így rövid ismeretségünk alatt is, hogy mindig jókedvű, hogy ilyennek el sem tudtam volna képzelni. Azt pedig végképp nem, hogy ez az arca egyáltalán nem áll tőle olyan távol, mint ahogy azt én képzeltem. Kifejezetten tiszteletet parancsolónak és félelmetesnek tűnt.
- Ne érj hozzá! - hangja hidegen csengett - És ne felejtsd el, hogy miért van itt!
A lány nem mondott semmit, csak farkasszemet nézve morgott Zackre, aki tovább folytatta.
- És azt se felejtsd el, hogy én itt vagyok! Gyűlölöm, ha semmibe vesznek.
Az ajtó hirtelen kinyílt, mire ijedten odanéztem a váratlan zajra. Megláttam Quilant, ahogy először értetlen majd dühös pillantást vet támadómra, aki még mindig erősen szorongatott.
- Azonnal engedd el, Nerini! - szólt rá. Csakúgy, mint korábban szavai mögött most sem éreztem fenyegetést, a lány ennek ellenére rögtön enyhén fejet hajtva lazított a szorításon, majd teljesen elengedett pár lépést hátrálva.
- Sajnálom - mondta lesütött szemekkel, szégyenkezve.
Quilan figyelmen kívül hagyta, de szemöldökét még mindig összevonva tartotta, mikor rám nézett és megszólalt.
- Kövess! - hangzott a rövid parancs, mire én engedelmesen a nyomába szegődtem. Hallottam, ahogy Zack a hátam mögött halkan morogva, de követett. A két lány pedig a földet fikszírozva várta, hogy elmenjünk.
Visszatérve az előcsarnokba átvágtunk a túloldalra és beléptünk egy ajtón, ami egy hosszabb, sötét folyosóhoz vezetett. Elöl Quilan ment, az utat mutatva.
- Ott kellett volna várnotok, ahol mondtam. Éreztem, hogy ez lesz - sóhajotta - Nem akarnak ők ilyenek lenni, csak az ösztön...
- Semmi baj, Zack megvédett - nyugtattam, majd hátrafordultam, hogy Zack lángoló szemébe nézzek, ami még mindig nem nyerte vissza eredeti színét - Kösz, Zack. Nem tudom mit akart volna, de ma este már semmin se lepődök meg.
- Féltél – morogta. - Gyűlölöm, ha félsz.
- Nekem sem kellemes - grimaszoltam, majd kicsit elgondolkodtam a hallottakon - Miért mondtad, hogy ő talált meg?
- Mert így volt - felelte kurtán, szóval úgy éreztem nem érdemes tovább feszegetni a témát, amíg ilyen állapotban van. Úgy tűnt nagyon hangulatember. Nekem pedig lassan szétrepedt a fejem a sok kérdéstől.
- Hova megyünk? - kérdeztem Quilantől.
- Keraldan Meycarthoz, aki adta a parancsot, hogy hozzunk el neki. - hangjából tisztelet sugárzott, ahogy megérintett.
- És ő kicsoda?
- Az egyik crudelisünk - felelte türelmesen. Vártam a folytatást, de az nem jött. Quilan csak csendben vezetett minket tovább. Úgy éreztem, lassan a hajamat fogom tépni a sok félbehagyott mondattól.

- Mi az a crudelis? - kérdeztem, mikor már nem bírtam magamban tartani. Meglepetésemre válasz is érkezett.
- Három crudelisünk van. Ők olyasmik, mint nálatok a tábornokok. A mi crudelisünk Keraldan, aki a legtöbbet foglalkozik a contegekkel. Nagyon bölcs és igazságos ember. Még sose láttam senkit úgy harcolni, mint ő.
Nem tévedtem az előbb a tisztelettel kapcsolatban. Sütött a szavaiból mennyire felnéz erre a Keraldanra.
- És mik azok a contegek?
- A testőröknek felelnek meg. Én is az vagyok, és Deron is - mosolygott a válla felett.
Lassan újabb ajtóhoz értünk, ahol Quilan egy pillanatra megállt és felém fordult. Lehajolt, hogy jobban a szemembe tudjon nézni. Narancsos arany szemétől és illatától kicsit megszédültem.
- Keraldan hatalmas ember, de őt is ki lehet hozni a sodrából. Ne hazudj, és még a gondolataidat is zabolázd meg amennyire csak tudod!
- Ezt hogy érted? - nyeltem.
- Úgy, hogy előtte nincsenek titkaid. - vonta össze a szemöldökét, majd kitárta előttem az ajtót.


Hatalmas könyvtárszerű terembe értünk. A falakon könyvespolcok kanyarogtak és a már jól ismert fegyverek, képek és gyertyatartók függtek. Középen pár kanapé pihent, a terem túloldalában pedig egy hatalmas kandallóban ropogott a tűz.
- Kint megvárunk - szólalt meg hirtelen Quilan.
- Itt hagytok? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Kizárt - morogta Zack, mire Quilan erőteljesebben rászólt.
- Keraldan azt mondta kettesben akar vele beszélni.
- Engem az hidegen hagy - vont vállat Zack - Nekem ő nem parancsol. Sandra nem akarja, hogy elmenjek, úgyhogy itt maradok.
- Ne húzd az időt, Zack! Így sem a legrózsásabb a helyzet - húzta össze a szemét Quilan a már tőle jól ismert módon.
- Megmondtam, hogy nem megyek - mondta hűvösen Zack, mire Quilan segélykérően rám nézett.
- Megleszek - sóhajtottam - Nyugodtan kimehetsz.
Kétkedően rám nézett, de azért tett egy lépést hátra.
- Kint leszek. Hívj, ha szükséged lesz rám!
Ezután Quilan megragadta a karját és kivezette a még mindig vonakodó fiút, majd rám zárták az ajtót.

Egyedül maradtam a csendben, melyet csak a tűz ropogása tört meg. Zavaromban odasétáltam egy páncélszerű szoborhoz és nézegetni kezdtem. Végigsimítottam a felületén és közben azon gondolkodtam, hogy ma reggel még nem hittem volna, hogy egy középkor hangulatú katakombában végzem megannyi furcsa ember között. Mit akarhatnak tőlem? Nem hiszem, hogy egy házi buliról lenne szó, amin koktélokat kéne kevernem. És vajon Dorine mennyire aggódik miattam? Észrevette, hogy nem vagyok otthon vagy munka után rögtön lefeküdt?
Lustán elsétáltam a hatalmas kandallóhoz és a tüzet kezdtem fikszírozni, mikor kinyílt az egyik könyvespolc melletti ajtó. A hangra hátra fordultam és vártam, hogy belépjenek.
Egy férfi volt, gondolom Keraldan. Quilanhoz hasonló ruhát viselt, csak valamivel könnyebb anyagból és kevesebb páncéllal, színében pedig az ezüst és a fekete dominált. Pont úgy, mint a hosszú, egyenes szálú hajában. A sötét tincsekbe néhány ezüstös szál vegyült, amihez foghatót még sosem láttam. Két oldalán egy-egy egykezes kard pihent. Léptem felé egyet, mire felém fordult.

Erőteljes, férfias vonásaiban is hasonlított Quilanhoz, azzal a különbséggel, hogy míg neki általában derűs arckifejezése volt, ennek az embernek a tekintete inkább hideg és kimért.
Nyeltem egyet. Sejtettem, hogy ő is szép lesz, mint itt mindenki, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám. A lábam megremegett, ahogy a szúrós, sötét szemébe néztem. Csakúgy mint korábban, most sem tudtam igazán eldönteni, hogy elmenekülni akarok-e inkább, vagy a karjaiba vetni magam. Vártam, hogy megszólaljon, de csak állt némán engem bámulva.
- Helló - mondtam remegő hangom, hogy megpróbáljam beindítani a beszélgetést. Nem mondott semmit, így folytattam - A nevem Sandra Stringfellow, úgy hallottam maga küldött értem.
Olyan érzésem volt, mintha egyedül lennék a szobában. Az idegen továbbra sem mozdult.
- El tudná magyarázni, hogy mégis mi folyik itt? - kérdeztem zavartan, de nem tudtam kizökkenteni. Pár percig csendben álldogálltunk. Vártam, hogy most ő beszéljen.
Gondolom, megérezte, hogy feladtam a próbálkozást, mert lassan felém indult kimért lépésekkel. A mozdulatai könnyedek voltak, szinte repült, mégis erőt sugárzott. Már két méteren belül járt, de olyan lendülettel jött, hogy úgy éreztem nem áll meg, míg belém nem csapódik, ezért kicsit hátrébb léptem. 180 körüli magas lehetett és inkább szálkásan izmos, mint Quilan. Fel kellett néznem rá.
- Ööö... - nyögtem. Nem tudtam mégis mit vár, mint mondjak vagy mit csináljak. Kicsit megtorpant, hogy kelletlenül sóhajtson egyet, majd lassan ismét felém indult, még mindig szótlanul rajtam tartva a tekintetét, én pedig ismét hátrébb léptem.
Haragosan nézett rám, majd az oldalához nyúlt és jobb kezével kirántotta az egyik kardját.

- Mit akar azzal? - kérdeztem döbbenten, ahogy lassan rámszegezte. Szemében még jobban fellángolt a düh. Úgy tűnik, itt engem valamiért nagyon nem kedvelnek, de akkor miért hívtak ide? Azért, hogy megöljenek?
Közelebb lépett újra. Láttam, hogy ezzel együtt a pengéje is közelebb kerül a torkomhoz. A szívem ritmusa felgyorsult, ahogy megéreztem, hogy nem viccel. Szóval ezért kellett a többieknek kimenniük.
- Erre semmi szükség - nyögtem, mire lépett még egyet. A levegő lehűlt, a fények is halványabbnak hatottak a fenyegető sötét alak mellett.
Elnéztem mellette. Az ajtó messze volt, de talán eljutok odáig ha nem esek el semmiben. Kevés az esély rá, hogy élve kijutok innen, de azért meg kell próbálnom. Egy pillanatra farkasszemet néztem vele, majd futásnak eredtem. Láttam, ahogy a fegyver elsuhint mellettem és bepánikoltam. Úgy éreztem túl nehéz a testem és képtelen vagyok elég gyorsan szaladni. Gondoltam lerántok magam mögé pár tárgyat, hogy megnehezítse neki a közlekedést, de nem mertem megkockáztatni, hogy esetleg ne bírjam feldönteni a szobrot. A hátam mögött csak a lassú lépteit hallottam. Talán nem is próbált meg üldözni.
Odaértem az ajtóhoz, de az zárva volt, hiába rángattam a kilincset. Idehoztak én pedig gyanútlanul belesétáltam a csapdába. Csak átkozni tudtam magamat. De miért pont engem? Mit követtem el? Rohadtul nem akarok meghalni!

Hátrafordultam az ajtónak lapulva. Az idegen még mindig egy táncos könnyedségével közeledett felém, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről. Nem siette el a dolgot, élvezte ahogy egyre jobban kétségbe esek, láttam az arcán. Elhúzta az időt, hogy minél inkább eluralkodjon rajtam a pánik. Körbenéztem lehetséges menekülési útvonalak után kutatva, de már semmi más nem volt a szemem előtt, csak a közeledő alakja. Nem akarom, hogy így érjen véget az életem egy szadista által!
- Hagyjon békén! - mondtam. Hangom magabiztosabbnak hangzott, mint azt remélni mertem. Kicsit megtorpant, majd tovább folytatta útját felém. Már csak pár méter. Kardján megcsillant a gyér gyertyafény.
- Ne, kérem! - suttogtam. Összébb vonta a szemöldökeit, majd hirtelen pár centrie volt már csak az arca az enyémtől. Pislogni sem tudtam. Az illata betöltötte az orromat. Ilyen közelről már láttam, hogy a szeme sötét ibolyalila, a szélén pedig egy fekete kör fut. Gyűlölködve meredt rám, ahogy lassan testével az ajtóra nyomott. Megpróbáltam lefeszegetni magamról, de sokkal erősebb volt, így egy könnyed mozdulattal egyik kezemet a hátam mögé szorította a másikat pedig az arcom mellé nyomta, ahol erősen markolva tartotta. Fehér bőrét hidegnek éreztem. Lábaimmal vadul kapálóztam kezdtem. Bármit is akart velem csinálni, én nem álltam rá készen.
- Ne - nyögtem és sikerült bevinnem egy rúgást az egyik lábába. Ha meg is érezte nem mutatta jelét, csak erősebben szegezett a fához, hogy még ennyire se tudjak mozogni. Kétségbeesésemben a fejemmel kezdtem el mozogni. Ezen támadóm felidegesítette magát és elrakta a kardját, majd egy kisebb kést húzott elő. Elhúzta az arcom előtt és a mellette lévő kezem felett tartotta. Rémülten figyeltem a mozdulatot, amitől teljesen ledermedtem. Tekintete égette a szememet, ahogy lassan közeledett a pengével közelebb a bőrömhöz. Az ismert forróság végigfutott a lábamon a talpamból indulva, szinte égetve.

Erre a férfi kicsit felvonta az egyik szemöldökét. Habozott a tenyerem felett, majd erősen végighúzta a tőrt rajta. A vér kiserkent, ahogy végigvágott a húsomon. Pokolian fájt annak ellenére, hogy láttam, hogy nem túl mély a seb. Még sosem vágtak meg így és nem akartam, hogy egy szadista állat szétszabdalja a testemet. Félig a fájdalomtól, félig a pániktól sikítva kapálózni kezdtem sokkal erősebben, mint előtte, ami meglepte támadómat annyira, hogy kicsit lazított a szorításomon. A fejemben nem maradt semmi gondolat, csak a túlélési ösztön, ami kétségbeesetten nyúlt az élet után. A forróság még jobban terjedt a testemen, hogy már a torkomat égette.
Támadóm egy darabig nézte a sikításomat, mintha várna valamire, aztán erősebben nyomott a falhoz. A tőrt eldobta és a kezemet még erősebben ragadta meg. Lassan az arca felé kezdte húzni, ahol egy pillanatra megállt, míg a figyelmemet rá nem összpontosítottam. Nézni akarta az arcomat, miközben szinte sokkban remegtem a teste alatt.
Megszorította a kezem, hogy kicsit több vér folyjon a sebből. Elszédültem a látványától. Lassan kis szürke foltok másztak be a látómezőmbe, mire a férfi egy lassú mozdulattal mélyen végigszántotta nyelvével a tenyeremet. Ettől a szemem kipattant, ahogy riadtan megértettem mit csinál, és újra kapálózni kezdtem. A fogai...
Teljesen letisztította a bőrt, mire újra rám emelte a tekintetét, ami most kicsit vörösessé vált. Még mindig nem szólalt meg, csak várt, de az arca már kevésbé volt gyűlölködő. Talán kezdte élvezni a helyzetet. Nem úgy mint én, ahogy egyre inkább eluralkodott rajtam a rettegés. A félelemtől és a vértől hányingerem lett, de még mindig hiába feszegettem a karjait, amik úgy tartottak, mint a vas.
- Engedjen el! - kiáltottam remegő hangon, mert a forróság még mindig égette a torkomat. Közel álltam a zokogáshoz.

Erre újra dühös lett és megragadta a másik kezével az államat, hogy a fejemet úgy tartsa, hogy mélyen a szemébe nézzek. Az most bordós tűzben égett, és ahogy belemerültem a levegő sűrűbbnek tűnt. Nehezebben lélegeztem és az illata is erősebben tört utat magának a tüdőmben. Hirtelen elfelejtettem, hogy mi is történik. A lábam megszűnt reszketni és a tartásom se volt annyira feszes, ahogy lassan elernyedtem a karjaiban. Úgy éreztem a teste sincs hozzám elég közel, hiába szorított satuként a falhoz. Le akartam tépni magamról minden ruhát, hogy még ennyi akadály se legyen köztünk. Azt se bántam, hogy úgy szorította az arcomat, hogy már fájt. Legalább érzem, hogy itt van velem, és engem szorít.
Az agyamnak egy része azonban hevesen tiltakozott, de alig bírtam hallgatni rá. Próbáltam felidézni, hogy hol is vagyok, és mi történik, de nagyon nehezemre esett. A forróságot se tudtam igazán hova tenni, ami égetett. Ez meg honnan jött?
Közelebb jött az arcával és éreztem magamon a lehelletét. Ösztönösen a szabad kezemmel átkaroltam. A tenyerem fájt, ahogy a hátához nyomtam erősen. De miért? És miért csak az egyik kezem szabad?

A tudatalattim pedig csak sikított, hogy térjek magamhoz, ahogy egyre jobban szorítottam magamhoz valakit, akiről azt se tudtam kicsoda és meg akart ölni.
Mélyen nézett a szemembe, amitől csak még jobban elernyedtem. Kicsit eltátotta a száját, ami még mindig véres volt és lassan közeledni kezdett vele a nyakamhoz, tekintetét továbbra is mélyen az enyémbe fúrva. Én pedig nem tiltakoztam, bármit is akart csinálni velem. Kívántam.
De miért is véres a szája?
Megráztam a fejemet. Nem tudtam gondolkodni, csak a ködöt láttam a fejemben. Aztán észrevettem a véremtől pirosló tőrt a földön és minden eszembe jutott. A jeges rémület olyan hirtelen szúrt a szívembe, hogy az egy pillanatra kihagyott. Erősebben kezdtem el kapálózni. Erre a férfi nem számított, hisz teljesen gyengült a szorítása, így kicsit megtántorodott. Csak az járt a fejemben, hogy nem akarok meghalni és az életemet minden egyes lehetséges módszerrel őrizni akarom, bármit is jelentsem ez.
Ekkor a forróság kitört belőlem és a férfi hirtelen felszisszent. Egyetlen szó jutott csak az eszembe.
- Zack! - kiáltottam, mire az említett rögtön meg is jelent, gyakorlatilag a semmiből. Minden kérdés nélkül rávetette magát az ismeretlenre, aki erre előrántotta két két kardját és hátrébb ugrott az ütés elöl.

Féltettem Zacket, hisz neki nem volt semmilyen fegyvere, de ő nem úgy tűnt, hogy különösebben foglalkozna ezzel. Gyorsan tért ki a csapások elöl és félelmet nem ismerve rontott rá az idegenre néha egy-egy ütésszerű karmolást próbálva bevinni. A harcból alig láttam valamit, annyira gyorsak voltak. Csak annyit bírtam megállapítani, hogy egyelőre senki sem sérült meg és hogy mindketten komoly tapasztalokkal rendelkeznek ezen a téren. Szinte úgy tűnt, hogy táncolnak egymással ahogy próbálták a másikat megsebezni.
Hirtelen elkapott a fáradtság, de annyira váratlanul, hogy gyorsan leültem a földre. Hallottam ahogy a kardok összeütköznek, amire riadtan emeltem fel újra a fejemet. Zacknek semmi baja sem volt, csak a támadóm szorította össze a két kardot, hogy egy erősebb csapást vigyen be a fáradhatatlanul gyors fiúnak. Aki erre egy könnyed mozdulattal elugrott, így a fém a padlón csattant. Zack ezt kihasználva előre ugrott felé és megpróbálta megütni, de a férfi elhajolt a mozdulat elöl, mintha zavarbaejtően lassúnak találta volna.
- Szánalmas - köpte az idegen.
Ismerős hang.
- Deron? - kérdeztem döbbenten. Annyira meglepődtem, hogy még a számat is kitátottam.
- Meglepetés - vonta fel a szemöldökét.
- Elég! - harsant egy mély hang a terem végéből. Annyira tiszteletet parancsoló volt és ellentmondást nem tűrő, hogy a két fiú nyomban abbahagyta a verekedést és odanéztek velem együtt. Egy erős testfelépítésű férfi állt ott bronzos, Quilanéhoz hasonló páncélzatban, de ez sokkal díszesebbnek tűnt. A haját sötétbarna, hullámos lófarokban viselte és nehéz tekintetével engem figyelt. Ha a kiállásából nem jöttem volna rá, akkor a szeméből sütő bölcsességből máris éreztem volna, hogy kétség sem fér hozzá, ő Keraldan Meycart.