Simon Purci

A gyertyagyújtás szertartását végeztük a templomban. Ott voltam én, ott volt Manó, az idős stólás,
nálam pár évvel idősebb, meg három felnőtt. A nővérék a szembenlévő falon, szokatlanul magasan
lévő szószéken suttogtak valamit, míg mi megpróbáltuk valahogy meggyújtani a gyertyákat. Néha
felnéztünk rájuk, miért nem segítenek, de volt valami a templomban, ami visszatartott minket. Az
ember egy-két pillanatig felnézett, és szédült, az volt az érzése, hogy minden második lépésénél
összeesik. És ez is volt a helyzet.
Úgyhogy igyekeztünk dolgozni. Senki sem szeretett éjjel eljönni erre a szertartásra, a templom nem
volt ugyan messze, de a hegy aljában épült, az út pedig annyira meredek volt, hogy visszafelé
kézzel kellett kapaszkodni. Aztán ott voltak az alattomos sziklák, amik felvágták a kézen a bőrt,
és időről-időre gurulni kezdtek lefelé. Már haltak meg úgy emberek ezen az éjszakán, hogy nem
látták a lezúdúló köveket..
Odakint lehetett hallani, ahogy süvít a szél, idebent pedig a sötétség tömörsége miatt rettentem
meg. Haza akartam menni. Miért nekem kell itt lenni? Nem én találtam ki ezt a hülye szokást!
Ahogy magamban hergeltem magam, egyre idegesebb lettem, és egyre többször rontottam el
a munkám. Pedig még sok volt hátra. Aztán egyszercsak megnyikordult a templom kapuja, és én
eszeveszetten bújtam el az oltár mögé. Nem láttam semmit, de senki nem szólt rám, Manó és
a felnőttek eltűntek. Egyre inkább hatalmába kerített a félelem, ahogy leszállt a csend a templomra.
Nem tudtam az idejét, mióta vacogok ott, de nem tarthatott sok ideig, egyszercsak hatalmas döndülés
vágódott végig a templomon; a kaput becsapta a szél.. és én elaléltam.

Később felébredtem. Vaksötét volt, a vihar pedig folytatódott. Időről időre idebent a sekrestye felől
jajongáshoz hasonló hangokat hallottam, majd alighogy körbefordultam, már azt hittem, hogy csak
képzelem. A szívem gyorsan dobogott.. Tapogatózni kezdtem, hogy kijussak, pedig tudtam, hogy
a viharban nem tudok hazajutni a faluba. Már a főhajó felénél járhattam, amikor mögöttem a kripta lejáróját
valakik ütemesen döngetni kezdték. Nem láttam semmit, de éreztem, ahogy megremegett alattam a
padló, és futni kezdtem kifelé. Már csak pár lépésre voltam a kaputól, amikor hallottam az óvasbilincsek
tompa csendülését a kövön. Hátranéztem a vaksötétbe, majd kirohantam a kapun. Jobbra fordultam,
és másztam a meredélyt, a félelmem engedett kicsit. Az eső verte az arcom, de a villámlásnak örültem,
mert a villámfényben láthattam, ha jön valami utánam. Már jó vagy félútig felkapaszkodtam, amikor egy
kezet láttam meg. Felém nyúlt, és én majdnem leszédültem. Aztán jobban kivettem. Egy régesrég
elrothadt fa gyökere volt. Viszont furcsa volt. Minden vasárnap megjártam ezt az utat, és még sosem
láttam. Aztán azt gondoltam, csak képzelődöm. Egész eddig nem is gondolkodtam Manó és a többiek
eltűnésén.

Aztán fölértem. Pihennem kellett, mert a mászásban nagyon elfáradtam. Lekuporodtam a meredély tetejénél
lévő magányos tiszafához. Kis idővel ezután, tovább próbáltam menni. Felálltam, megtettem vagy két lépést,
és elestem. Újra meg újra ez történt, mintha valami ellenállhatatlan erő húzott volna a föld felé, mintha elolvadt
volna a gerincem, és tengelyemet vesztve pörögnék a semmiben. A látásom elhomályosult, a fejem megtelt
vérrel, amint megpróbáltam felállni.

Pár évvel később hazafelé mentem a meredélyen, amikor találkoztam a falu rettegett református papjával,
Simon Purcival. Hosszú, paphoz nem illő fekete haja volt, amit varkocsba fonva viselt. Fekete reverenda, kőrisfa
pásztorbot, mélyrehatoló fekete szem, és az őt körülvevő félelem jellemezte. Nem volt a faluban egy ember,
aki akárcsak szóba mert volna vele állni. Ha végigment az utcán alkonyatkor, az emberek bementek a házakba,
és elfújták a gyertyákat. A gyerekek annál is inkább féltek tőle. Ahogy én is.

Simon Purci lefelé haladt. Egy öldöklő pillantást vetett rám, és enyhén megsuhintotta a botját, alighogy elment mellettem, én összecsuklottam és fuldokolva
meredtem az égre. Bíbor és violaszínű hullámok utaztak a szemem előtt, időről időre vörös kis tűszúrásokat kaptam.
De nem borultam lefelé. Amikor lassan felszállt a mellemről az a borzasztó nyomás, elhatároztam, hogy Simon Purci után megyek.
Ugyan mi dolga lehet neki lefelé? A templomot csak a katolikusok használhatták.
Lenéztem, és láttam, hogy a völgyben a feketevizű patak mellett halad, a folyásiránnyal szemben, a templomhoz képest balra. Simon Purci tehát
a hegy másik oldala felé indult. De vajon mit akarhat ott? Megvártam, míg lassacskán eltűnik a láthatárról az a fekete pont, aztán utánaindultam.
Félúton lehettem, amikor az úttól balra elkezdtek ciripelni a mocsár lakói. Bogarak voltak. Alig léptem kettőt, amikor éreztem, hogy valamire ráléptem.
Egy tekergőző féreg volt. Amennyire lehetett látni, lepillantottam a földre. Az egész utat ellepték, tekergőztek, szinte láttam magam
előtt az ezüstös csíkot, amit húznak maguk után, az orromban pedig megjelent az a savanykás bűz, amit eddig csak Manóék házában éreztem.
Ekkor megijedtem. Az állatok húznak valamerre. Ez figyelmeztetés. De kinek? Simon Purcinak azóta rég szólhattak a mocsárlakók,
a férgek pedig akadályként állhattak előttem. De lehet, hogy nekem az. A férgek hirtelen megjelenése, a bogarak összedörzsölt lábai
mind jelenthetik, hogy eddig és ne tovább. A Hold előbukkant a vastag felhők közül.

Hátranéztem. És ekkor kísérteties látvány fogadott. Nem láttam a templomot. Úgy döntöttem, visszafordulok. Jobb nem bolygatni Simon Purci és a templom titkát.