Silva so Varad - Élet és Halál, Egy elveszett világ legendái III

Tanya óvatosan Chrisre sandított, mire a mellette ülő Amy megfogta a kezét, hogy további figyelemre bíztassa. De Chris már észrevette Diana barátnőjének apró pillantását, majd egy rövid pillanatig visszagondolt a történetre.
Kirázta a hideg. Mert, mi van, ha igaz? Csak nyitott szemmel kell járni… akik ismerik, azok sem hiszik el… Vagy valami ilyesmit mondhatott nagyapa. De elvégre ki is hinne el ennyi sok mesét? Sárkányok? Tündék? Éji manók?
Ugyan…

- Nagyapa – törte meg a hirtelen beálló csendet Diana. – Most akkor a sárkányfiú és a tündelány, szerelmesek voltak egymásba?
- Igen, Nagyapa! Mi lett velük ezután?
- Mi volt az az üvöltés?
- Miért futott el Hilda?
- Miért nem maradtak együtt?
- Miért nem maradtok csendben? – harsant fel kicsit erélyesen Lara, Sean tizenhat éves húga.
- Köszönöm, gyermekem – mosolyodott el Nagyapa. – A helyzet viszont az, hogy a kicsiknek igazuk van. Az ő történetük még folytatódik. De még nem itt és nem most.

- Mi jön most, Nagyapa?
- Ohó, hát mindjárt meglátjátok, kicsikéim, mindjárt meglátjátok!



A hippocampusok tava


Csend honolt az erdőben. Csend, ami mindent betelített. Lassan teltek a napok – a tündék nem támadtak, a sárkányok pedig vadásztak, hogy bővüljön seregük. A köd is csendben gomolygott be az erdő fái közé, hogy aztán a rohanó vadnak oltalmat, a vadászónak gondot adjon.

Úgy terült szét a völgyön, akárha tejszínt öntöttek volna bele, enyhén felkavarodott, ha valami megmoccant, aztán újra mozdulatlanná dermedt, míg csak valaki arra nem járt megint.
Egy ember bolyongott az erdőben. Egy ember, aki a nemrég eltűnt fiú nyomába eredt. Nemrég lépett a felnőtt korba – vadászatokra vitték, kutyát tarthatott, házasodhatott. Ezekből egyedül most a vadászatnak vehette hasznát, már jól kiismerte az erdőt. Szőke haja állát súrolta, kék szeme szinte áthatolt az erdő homályán. Néhány méter után azonban tincseiből máris csöpögni kezdett a pára, melyet a köd hozott magával.

A faluban azt rebesgették, hogy a fiú a közeli barlangnál tűnt el – akárcsak a bárány is. Ezt a falu kuruzslója látta meg álmában, de hogy ezután mi történt a fiúval, azt senkinek sem volt hajlandó elmondani. Daemon apja mindenesetre a szívén viselte a fiú sorsát, ráadásul rokoni szál fűzte ahhoz a családhoz is, ígyhát elküldte egyetlen fiát, hogy keresse meg.
Daemon megtorpant egy pillanatra, a köd rossz auraként kavargott körülötte. Eddig még csak el-ellátott pár méterre, de itt, a völgy legmélyén már egyre csak sűrűbb lett. Pedig tudta, hogy felfele kell menni. Fel a hegyre – fel a barlanghoz. Ez otthon még egészen egyszerűnek tűnt, ám most, hogy itt állt, már azzal is gondjai akadtak, hogy merre van a hozzá legközelebb eső fa. Közben próbálta valahogy megtalálni, hogy melyik ösvény vezet felfelé, de eddig valahogy még csak lejjebb jutott.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve nekilódult, és rohant, ahogy csak a lábai bírtak. Arról már hallott, hogy az erdő, s talán az egész völgy is mágikus erőkkel rendelkezik, de ő valahogy sosem hitt ebben. És most itt rohan vakon bele a ködbe.
Aztán egyszer csak megállt.
Térdeire támaszkodva kapkodott levegőért, és amint felnézett, egy tó mellett találta magát. A köd itt nem volt olyan sűrű, pedig eddig akárhányszor látott ködöt, a víz felett mindig sűrűbbnek ítélte. Ám most itt állt, és a levegő majdnem teljesen tiszta volt.
Lejjebb ereszkedett a part mentén. A vízben nem látott úszkálni egy halat sem, de a vízfelszínen, nem messze a parttól, mintha fű nőtt volna. Biztosan iható –gondolta – mert olyan füvek lógnak szárítva a kuruzsló kunyhójában.
Kezeiből kelyhet formált, és megmerítette a tóban. A víz kellemesen hideg volt, jól esett a sok futás után. Egyre mohóbban itta, majd mikor már elégnek érezte, egyszerűen csak belelógatta a kezét, s úgy hűsítette magát.
Épp a füveken járt az esze – vajon mire lehetnek jók? Miért vannak a kuruzsló házánál? – mikor tekintetét ismét a vízre szegezte, s ezáltal kezeire is.

A kezeire, amelyek mintha most nem is a sajátjai lettek volna. Barna, repedezett bőre helyett pikkelyek virítottak rajta, ébenfeketék, akár a halottak utáni gyász, ujjai végéről hatalmas karmok martak a tó puha talajába. Daemon megijedt, és kirántotta a kezét – és csodálkozva nézett barna, kérges, víztől csöpögő tenyerére.
Először azt hitte, csupán képzelődött. Rántott egyet a vállán, és megrázta a fejét, mintha gondolatait akarná megtisztítani, és visszatette kezeit a vízbe. Ismét a fekete pikkelyes karmos mancsok néztek vissza rá. Ismét kihúzta, és ismét a saját kezeit forgatta maga előtt. Megismételte még egy párszor, de mindig ugyanaz történt: a víz alatt a feketepikkelyes karmok, a víz felett a saját kezei.

Annyira belemerült ebbe, hogy észre sem vette, hogy valami nagy és pikkelyes a háta mögé oson, és már épp ugrana rá. Azt azonban észrevette, hogy ekkor egy hatalmas nagy, zöld valami emelkedik ki a vízből, majd feléje ugrik.

Legalábbis elsőre úgy tűnt, ám, ahogy hátraugrott, szembetalálta magát a háta mögött tornyosuló apróbb termetű sárkánnyal. Ahogy visszafordult a víz felé, egy hatalmas, zöld lovat pillantott meg, szemei hatalmasak és fényesek, mellső lábain ujjak, köztük úszóhártya, teste közepétől pedig egy hatalmas halfarok kezdődött – egy hippocampus és egy sárkány közt találta magát.
Kétszer zuhant vissza a sárba, mielőtt talpra tudott volna állni, hogy elrohanjon, de alighogy tett pár lépést, a hippocampus meglendítette halfarkát, és visszarántotta őt. S bár a teremtmény félelmetes volt, valamiféle tiszteletet hordozott magában, és egyben megértést is kívánt.

Daemon megdermedt, majd nyugton maradt a két támadó mondalény között, noha szíve majd’ kiugrott a helyéről.
A sárkány nem mozdult, csak vicsorogva és morogva méregette ellenfelét. Azonban rövid idő után már nem csak egy vízi lóval, hanem egyre többel és többel találta szembe magát.
Végül megfutamodott, fellebbent a levegőbe, és felfele vette az irányt, a köd felkavart porfelhőként kavargott, amerre repült.
Daemon tanácstalanul meredt a hatalmas vízi lényekre.
Egyikőjük kilépett a szárazföldre, egyenesen a férfi elé. Nem mozgott a szája, a férfi egyszerűen csak hallotta a szavakat a fejében, melyek lágy selyemként ölelték körül. A hang mély volt, kellemesen zengő, és hozzá szólt:

- Vidd el a hírt a faludnak, hogy háború közeleg. Háború, mely talán mindent elemészt, és szólítsd népedet, hogy ideje megszolgálniuk, hogy e föld övék legyen. Háború az erdő lényei között, ez készül tündék és sárkányok közt. Álljatok szívetek oldalára, s ha nyertek, művelhetitek tovább földjeiteket.

Daemon becsukta egy pillanatra a szemét, hogy megértse, mi is történt az előbb, de amikor kinyitotta, már nem volt ott egy hippocampus sem. A hang azonban tovább csengett a fülében, s ettől motiválva felkelt, és vakon rohanni kezdett – be a faluba, hogy értesítse a népet.