A búzakalászok engedelmesen hajlongnak a felsőbb rendű szélnek. Lerúgom a lábtörő és kényelmetlen magas sarkút. Eldobom a szorongató blézert. Érzem, ahogy a nyári szellő gyengéden simogatja bőrömet. Mezítelen talpamat csiklandozza az elszáradt, sárgás fű. Hajamat kiszabadítom a szoros fogásban tartó csattok közül. A hajszálak vígan ugrándoznak, örülnek, hogy szabadon röpködhetnek. A lassú, komótos sétából futás kerekedik. Magamba szívom a fű illatát, a kék ég szabad frissességét, a nap meleg sugarait, ahogy arcomat cirógatják.
Meg akarom őrizni a pillanatot. Tüdőm megtelik a levegővel, érzékeim kiélesednek. Mellém szegődik egy nyúl is. Fürge lábait szedi, szedi, de nem tud megelőzni. Nagyon gyors vagyok. Soha nem futottam még így. Pulzusom kiakasztaná a mérő szerkentyűt. Messze, a várost körülölelő erdő nyugszik. Elképzelem, egy őz vagyok. Könnyedén, súlytalanul ugrálom át a kidőlt fákat, megállok egy folyónál, iszok belőle. Elképzelem, ahogyan a hűsítő, kristályvíz lefolyik torkomon, lenyugtatja szomjúságom. Visszatérek az életbe.
Elment az idő. Nem érdekel. Élvezem a mozgást, a természet hangját, közelségét. Az idegesítő telefoncsörgések, és az állandó sietés nélkül. A nap már nyugovóban van. A felhők lilás-kékes árnyalatokban táncolnak fölöttem. Visszatartom a levegőt, majd pont 57 másodperc múlva kieresztem, és így tovább. Agyam tombol, mert nem kap elég oxigént. Feszegetem a határaimat, de ez a célom. A nagy búzatábla határtalan. Még mindig futok. Lábam egyáltalán nem fáradt. Túlteng bennem az adrenalin. A tapsifüles kitartóan halad velem együtt.
Elképzelésem sincs, hova rohanok ennyire, de majd lesz, mikor odaérek. Addig is gyönyörködök a tájban. A végtelen szál sárga, elszáradt, élettelen növényben, a köztük megbúvó rózsaszín virágokban, a naplementében, mely megmelengeti szívem. Lassulok. Egyre jobban. Végül megállok. A nyúl elhagy, szürkés-barnás bundája egyre távolodik. Addig követem tekintetemmel, míg egy pont nem válik belőle. Kapkodom a levegőt. Mély lélegzeteket veszek, és nem gondolkozok.
A nap egyre lejjebb jár az égen. Majdnem eltűnik a dombok mögött. Jön a szürkeség, a sötétség. Visszaindulok. Vissza, a sürgés-forgásba...
