Retlahna satori

Amikor a lány belépett a szobába, először a falak fehér fényt sugárzó vonalai vonták magukra tekintetét – furcsán görbült íveket alkottak rajtuk az acélpántok, melyek a padlótól a domború mennyezetig futottak. Olyan érzése támadt, mintha egy torz tükör verné vissza szemei sugarát, vagy láztól bódultan akarna átkelni egy áttetsző üvegfolyón. Sok látnivaló nem akadt különben – a fehér és elefántcsontfény berakású tér nyomasztóan szűkös tágassága egyelőre elvonta figyelmét a fekete tárgyról, amely a szoba semmibe néző ablaka alatt állt, és amelynek sokdimenziós vonásai nem tűntek fel azonnal a tapasztalatlan szemnek.

A lány tágra nyílt szemekkel ácsorgott a küszöbön. Egyszerű, hosszú kék ruhát viselt, lágy esésű barna haját oldalt egy csat fogta össze, bőre fehér volt, akár a hó. Óvatosan tett néhány lépést a szoba közepe felé – léptei tompa, kopogó hangját a saját fülében valahogy baljóslatúnak hallotta. Körülnézett, de először semmit nem látott, mert falak ragyogása hirtelen felerősödött, fény villant, és az árnyéka megfagyott a különös geometriák szabdalta padlózaton. A lány nem félt, de fejét lehajtotta, és egy pillanatra eltűnt a padló, és ő megszédült – a világegyetem milliárd csillag pettyezte, ásító üressége sóhajtozott alatta, óriási napok hunyorgó szemeivel. Dermedt tudattal figyelte egy üstökösraj vonulását, mely színeket okádva megperdült az egyik galaxis spiráljának peremén. Aztán a végtelen bezárult, elrejtették szeme elől a tisztaságtól ragyogó, tükörsima márványlapok.

A lány sóhajtott – könnyű hang volt, galambszárny rebbenése a nyári estében. Olyan ismerős ez a szoba… ismerős a tér, és ismerős a pillanatra kitárult örökkévalóság. Ám meg nem fejthette volna, honnan az.
Kíváncsian körülnézett, és akkor látta meg a zongorát.
Hatalmas volt és ébenfekete, pompás darab – jól mutatott a szoba túlvilági, tiszta fényében. A lány áhítattal lépett közelebb hozzá, kezét kinyújtotta, ujjai égtek a vágytól, hogy végigsimítsák sima tetejét, végigfussanak a billentyűin. A lány valaha tanult zongorázni, és most szinte érzéki vágy fogta el, hogy játsszon ezen a gyönyörűségen.
Kinyújtotta a kezét, és karcsú, hosszú ujjaival gyengéden megsimogatta a zongorát. Minden ízét átjárta a borzongás – épp az a könnyű szédület fogta el, mint amikor megnyílt alatta az űr. És ahogy az előbb, most sem talált semmi szokatlant abban, ami történik vele. Szórakozottan húzta végig ujját újból és újból a zongora tetején, fehér és fekete elefántcsont billentyűin, és a kis fémtáblácskán, amelyen a hangszer készítőjének cégére volt. Egyetlen szócska állt rajta: RETLAHNA.

A lány sosem hallott még ilyen gyártóról – nyilván nagyon egyedi, ritka darab. Hát persze, hogy az – hiszen színe feketébb, mint az univerzum, érintése pedig…
A lány leült a zongorához.
Sóvárogva futatta végig tekintetét újra és újra a billentyűsoron – játszani szeretett volna rajta, játszani akart rajta, de valami elbátortalanította – nem is elfogultság volt, hanem inkább homályos félelem. Ez volt az első valóban emberi érzelem, amely átjárta szívét, amióta belépett a szobába.
Tudta, milyen hangja lesz a hangszernek. Tudta, és megijesztette. Ám biztos volt benne, hogy hallania kell, innen nem hátrálhat meg.
Néma vívódásában felemelte a fejét, hogy tekintetét elszakítsa a zongorától. Akkor látta meg az ablakot.

Percekkel korábban az még a semmit tükrözte vissza, ezért fel sem tűnt neki. Most azonban döbbenten figyelte, ahogyan egy ló hatalmas, a zongorához hasonlóan ébenfekete feje hajol be a nyíló szárnyak közt, s hajol a hangszer tetejének sík lapja fölé. Nagy, szomorú tekintetét pár pillanatig a lányra szegezte, aztán selymes szőrű pofáját a zongorára hajtotta, és lehunyta szemeit. A lány meredten ült a széken, megmoccanni sem mert – az állat ijesztően hatalmasnak tűnt, bár a fejen kívül csak a hosszú, izmos nyakat látta, a testet nem. Tanácstalanul nézte a lehunyt szemeket, legszívesebben megsimogatta volna a pofáját, de nem volt hozzá mersze. Megpróbálta kitalálni, mi járhat a ló agyában.
Az állat arra várt volna, játsszon neki valamit.
A lány ekkor összeszedte a bátorságát. Önkéntelen mozdulattal lesimította kék ruháját, aztán összeráncolta a homlokát – mit játsszon? Nem jutott semmi eszébe, míg végül arra gondolt, újdonsült barátja talán örülne valami nyugtató dallamnak – fáradtnak tűnt a szegény pára.
Ismét végigfutatta ujjait a bársonyérintésű billentyűkön, aztán hirtelen elhatározással leütötte Csajkovszkij Őszi Dalának kezdő akkordját, s némi bizonytalankodás után az első felütést… és játszani kezdett.

A lány lehunyta a szemét, és gondolatai szintén teljesen kikapcsoltak – ujjai tökéletesen tették a dolgukat. Bár régen játszotta a dalt – milyen régen! – még csak koncentrálnia sem kellett. A zongora mintha maga irányította volna a kezét. A hang, ami a hangszerben zengett, belőle patakzott, áradt, olyan gyönyörűségesen érintette meg a lány lelkét, hogy hunyt pillái alól kicsordult egy könnycsepp, és lassan a padlóra hullott. Ott aztán szertefutott ezer irányba, elhomályosítva a tejutat, amely bár a lány nem látta, ismét ott derengett idegen galaxisok fényében a lába alatt.

Mikor a dal végére ért, és az utolsó hang zengése is elhalt a szoba falai közt, tökéletes csend támadt. A lány nem mozdult, a szemét sem nyitotta ki. Mintha könnyű transzba esett volna.
Nem láthatta, hogy a fekete ló már nem az ablak előtt állt, fejét a zongorán nyugtatva, hanem ő mögötte – valóban hatalmas, éjfekete állat, marmagassága nagyobb, mint a lány, teste izmos és bámulatra méltóan arányos. Szemei hatalmasak voltak és tekintete most nagyon is éber, már szinte felfoghatatlan értelem tükröződött benne. Mozdulatlanul állt, és fekete szőre teljesen elnyelte a falakból felé áradó, egyre erősebb, hófehér ragyogást.
Amikor a lány magához tért, és kinyitotta szemeit, már nem látta a zongorát. Mást nem is érzékelt, csak a csönd és a végtelen nyugalmát. Megfordult, nagyon lassan, és a férfira nézett, akinek arcát nagyon régen tükröződni látta világra nyíló egyetlen ablakában.
Sokáig nézték egymást, merőn, engesztelhetetlenül. A férfi szeme óriási volt, és börtöne a fénynek. A lány mondani akart neki valamit, de ajkai mintha összeforrtak volna, és jött a bénító szorongás majd a rémítő pánik… aztán ez is elmúlt.

Egyedül voltak a szobában, ő és a férfi. A lány még mindig nem vette le róla a tekintetét.
A környezet fehér ragyogása kihunyt. A sötétség szertefolyt, és újra feltünedeztek benne a galaxisok kusza halmazai, betöltve a végtelen tér jeges csarnokát. A lány arra gondolt, olyanok, mint széttépett DNS-spirálok. Több gondolata nem is nagyon támadt ezután.
Az éjszaka meghasadt, és iszonyú fényességgel megnyílt a hófehér folyosó, és a lány ott volt a kapujában. Meztelenül állt, szemében egyszerű komolysággal, az ember legegyszerűbb eldöntendő kérdését mérlegelve.
És mint mindig, most sem tudott dönteni.