Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
A nők bosszúja, 1. felvonás. történetnek a folytatása.
(Fantázia történet)
A történet a fantázia szüleménye, BDSM és Horror keveréke, de alapvetően a horrorba tartozik....
Lecsúsztam a fal mentén, és széttárt lábakkal csupasz fenekemmel a padlóra ültem. A fejem...
Sziasztok! Ez egy skicc, az első írásom. Szeretnék rá őszinte kritikát kapni! A történetet...
Friss hozzászólások
Dr. Stephen P. St.John: Sok gondolatom volt, de végül...
2024-03-28 20:01
Marthy: Mmm! Lányként os imádós történ...
2024-03-28 16:03
Marthy: Tökéletes ritmusú, nagyon jól...
2024-03-28 15:47
Marthy: Tökéletes ritmusú, nagyon jól...
2024-03-28 15:46
Materdoloroza: Pedig én is vártam a folytatás...
2024-03-27 22:41
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Please, don’t leave me alone

- Milyen napod volt?
- Tűrhető. - érkezett a mélységesen semmitmondó válasz. A fiú fintorogva nézte végig, ahogy a lány levette kabátját, gondosan letekerte nyakáról kék színű sálját, majd lustán végignyúlt az ágyán. Mindig ezt csinálta. Mindenfajta előzetes bejelentést mellőzve állított be hozzá. Nem is kopogott, ahogy a köszönést is kihagyta. Csak gyorsan levette a ruháit, majd lefeküdt az ágyára és unott arccal nézett maga elé, várva, hogy minden egyes szót kemény küzdelmek árán húzzanak ki belőle. A fiú visszafordult a számítógépe felé. Elindította a kedvenc számukat, amit a végtelenségig képesek voltak hallgatni. Penelope először mosolyodott el, mióta a szobába lépett, majd lehunyta a szemét és fejét lassan ingatni kezdte, követve az ütemet. A fiú ilyenkor szerette hosszasan elnézegetni. Penelope valahogy mindenkit le tudott nyűgözni. A nagy kérdés csak az volt, hogy mennyi időre. Hiszen meg kellett hagyni, valóban dekoratív teremtés volt. Formás domborulatok, gyönyörű, zöld macskaszemek és állandóan mosolygós arc. Ennek általában egy férfi sem tudott ellenállni. Aztán jöttek a mézesmázos szavak, a titokzatos kijelentések, a szemérmes szemlesütések, majd az a bájos szempilla rebegtetés... Aztán egy jól beidőzített pillanatban robbant a bomba és az ártatlan Penelope vad démonná változott át, attól a perctől kezdve pedig irgalom annak a férfineműnek, aki valaha is szemet mert vetni rá. Will sok ilyen esetet látott már. Ő maga pedig bátran kijelenthette magáról, hogy Penelope-szakértő. Egy félpillantásból, akár egyetlen kósza mozdulatból tudta már, mit akar a lány, mi lesz a következő lépés.

Általában az aktuális bár pultjánál ülve nézte végig ezeket a jeleneteket és szorgalmasan gyűjtötte az információkat, aztán levonta a következtetéseket. Majd szépen karon fogta a lányt és hazakísérte. Ez volt az ő feladata... Mi más is jutott volna neki Penelope mellett? Ő volt az egyetlen barátja, tehát hallgatólagosan beleegyezett abba, hogy ő lesz az, aki mindig épségben hazajuttatja, megvígasztalja, önbizalmat és erőt ad neki vagy akár az életét menti, ha kell. Ő volt az egyetlen, ahogy Penelope mondogatta mindig. Az egyetlen micsoda? Ő pedig ezt ismételgette magában, amikor a lány sokat sejtetően elhallgatott, majd a kedvenc koktélját kavargatva elvegyült a tömegben, hogy becserkészhesse kiszemelt áldozatát. Az egyetlen barát? Az egyetlen lelki társ? Az egyetlen, aki hajlandó meghúzódni a sarokban és a kellő pillanatban előlépni, ha Penelope kedve úgy tartja? Sokszor megfordultak a fejében ezek a kérdések, amikor Penelope a vállára dőlve szuszogott vagy amikor sokadjára húzta le őt egy cigarettával. Igazából nem is tudta, minek gyötrik efféle kétségek, mert való igaz, hogy Penelope nem a legfigyelmesebb barát volt, de annál inkább önzetlenebb és kiállt érte mindig. Ugyan...

Melyikük ne emlékezne arra az emlékezetes estére, amikor a sírás határán rohant át a városon egyenesen a lány felé? Amikor a szüleivel sokadjára tűzött össze, de az az alkalom valahogy mégis más volt. Sokkal valódibb és ijesztőbb. Késő éjszaka volt, amikor kopogtatott, Penelope mégis ajtót nyitott. Mosolyogva, csillogó szemekkel, elégedetten... Pár másodperc után pedig arca valahogy megváltozott. Vonásai felnőttesebbek lettek, ahogy a szeme sarkán levő apró ráncocskák kisimultak és zöld szemei is mintha megfakultak volna. Keze lágyan a fiú karjára kulcsolódott, és behúzta maga után. Will tisztán emlékezett azokra a kínzó percekre. Amikor életében először érezte mélységesen elhagyatottnak magát, Penelope-t pedig végtelenül szelídnek és gondoskodónak látta. Aztán sírni kezdett, Penelope pedig leült mellé, és úgy ringatta őt, mint egy kisgyereket. Aztán mikor úgy érezte, hogy az utolsó csepp könnye is elfogyott már, abbahagyta és elengedte a lányt. Meglepődött, hogy semmilyen hatással nem volt rá az az édes, bódító illat, ami miatt olyan sokan vesztették eszüket, és hogy Penelope olyan megértően nézett rá, esze ágában sem volt kinevetni őt. Mostmár te is megértesz engem. Ezt mondta, aztán megágyazott és ketten aludtak. Másnap pedig minden rendbejött és olyan volt, mint régen, hiszen a lány ezt ígérte neki.

Figyelmesen nézte őt, és várta, hogy meséljen valamit. Hiszen Penelope imádott mesélni. Az életéről... Az életeiről. Hiszen Penelope-nak sok arca volt, és még ennél is több története. Mintha egy halvány cérnaszálon egyensúlyozott volna az álom és a valóság között. Sosem lehetett tudni, mikor mond valós dolgokat, és mikor jönnek a kitalált, csodás mesék. Vagy talán valóban csodás élete van, és szándékosan szürkíti el? Ezt soha senki nem tudta meg, mert Penelope gondosan őrizgette a titkát. Mikor beszélni kezdett, tér és idő megszűnt, az ősszel lehulló színes falevelek megálltak a levegőben, a hangok megszűntek, a kocsik megálltak, az emberek jártukban dermedtek meg a ködös utcákon. Az évszakok, a nappalok és éjszakák sem váltakoztak többé. Mintha az egész világmindenség a lányra figyelt volna.
Legtöbbször a múltjáról mesélt. A régi, nagyszerű korokról. Azt állította, hogy egy cseh nemesi családból származik. Sok kastélyuk, földjük volt... Vagyonosak voltak egészen a világháborúig, mikoris aztán kénytelenek voltak elhagyni az országot. Máskor a jeges és hideg északról származtatta magát, ahol minden havas és hideg volt és ahol fél évig nem volt napfény... Aztán azt mondta, hogy a családja a kezdetektől fogva itt élt és földműveléssel foglalkoztak. Will szerint a legelső történet volt igaz. Elképzelte, amint Penelope hosszú, fehér ruhában sétál a barokk bútorokkal berendezett főúri kastélyban, miközben merengő tekintete ismét egy másik világba néz. Sosem szerette, ha Penelope merengett valamin. Olyankor mindig egyedül érezte magát. Úgy érezte, hogy Penelope kihagyja őt valamiből. Akkoris csak merengett, pedig nyilvánvaló volt, hogy történ vele valami. Valami megrázó, valami rossz... Az arcára volt írva. Will tudni szeretett volna mindent.

- Kinél voltál tegnap este?
- Senkinél - jött a tömör válasz. Penelope makacs arccal heverészett az ágyon továbbra is.
- Meghúzott? - kérdezte pimasz mosollyal az arcán.
- Engem senki se húz meg - sziszegte a lány.
Hát persze. Will el is feledkezett arról, hogy Penelope nem az a fajta lány. De hát akkor milyen? Meghatározhatatlan és éppen ez volt benne a szép. Olyan volt, mint egy törékeny kis porcelánbaba. Egy apró, finoman mosolygó baba, akit rettegve érint meg mindenki, nehogy összetörje. Az már más kérdés, mennyien törték össze szánt szándékkal és hány embert tört össze maga Penelope. Szándékosan vagy nem, sosem lehet tudni. Nála ezt sosem lehetett kiszámítani. Egyik pillanatban mosolygó kisgyerek volt, máskor a végzet asszonya... Ahogy a saját arcait váltogatta, úgy maga körül az embereket. Akit egyik nap szeretett, a másik nap ugyanúgy gyűlölhetett is. Aki barát volt, másnap ellenség. Akit megvetett, később megbecsült. Éppen ezért volt izgalmas a köreibe kerülni. Mások számára izgalmas. Will szerint pedig inkább öngyilkosság. Mert hát ki tudna ezekről a piszkos kis ügyekről, ha nem a legjobb barát?

Ki tudná az apró kis titkokat, a zöld szemek mögött felsejlő igazságot? Ki ismerné a történeteket és az ezek mögött megbúvó mély sebeket? Ki ne ismerné jobban a lány lelkét, bárki másnál?
- Nála voltam - bökte ki Penelope, miközben hangja szokatlanul lágyan csengett. Mintha egy pillanatra el is csuklott volna.
- És? - kérdezte kíváncsian Will.
- És aztán... Aztán nem tudom. - mondta a lány csendesen, majd felült az ágyon. Will együttérző pillantásokkal kísérte végig az esetlen mozdulatait. De fiúnak feltűnt valami más is. Már napok óta ott feszült közöttük az a kimondhatatlan dolog, amiért az egyetlen nő, aki valaha is az ágyában feküdt, az egyetlen, akit elfogadott és megvédett. Minden tekintetben az egyetlen az egész életében... Ennek a különleges személynek a szemeiben már napok óta ott csillogott valami. Valami megmagyarázhatatlanul szomorú dolog, ami eltért a többitől. Hiszen Penelope gyakran volt bánatos, még gyakrabban panaszkodott vagy éppen csendesen ült az egyik sarokban, de ezen esetben még halvány jelét sem volt hajlandó annak mutatni, hogy történt vele valami, mégis az ő beavatott szemei mindent észrevettek. Mintha Penelope arca és vonásai is megváltoztak volna egy csapásra. Will letérdelt a földre és úgy közeledett egyre jobban a láthatóan riadt lány felé, aki egyre sűrűbben pislogott hol a plafonra, hol az előtte térdeplő fiúra.
- Penelope... - suttogta lágyan, mire a lány összerezzent és körmeit még erősebben belevájta a saját tenyerébe. Mire ismét a fiúra nézett zöld szemei már könnyekben úsztak, ami azért volt olyan hihetetlen szokatlan, mert most az egyszer nem játszott. A sírás nem holmi ócska kellék, látványtrükk volt, hanem valódi. Valódi könnyek. Ismételte magában ezt a két szót Will döbbenten. Sokszor látta már Penelope-t sírni, de ezt mindig csak a látszat kedvéért tette. Ha kellett neki egy új ruha, utazás, egy jóképű férfi, egy jobb jegy...

Akkor azonban kövér könnycseppek gördültek le az arcán, miközben szaporán szedte a levegőt. Küszködött... Már napok óta küszködött. Will látta rajta, hogy nincs valami rendben, de le merte fogadni, hogy csak valami apróság miatt rágódott ennyi. Persze ez is csak nézőpont kérdése volt. Ami neki jelentéktelen apróság, az Penelope számára az egész világ. A mesékkel szórakoztató, mosolygó, jólelkű és egyben határtalanul ábrándos, megtört, kegyetlen tündér keservesen sírt. Will ekkor jött rá, hogy hiába a sok hízelgő jelző, a fantasztikus történetek, a kalandos élet és a hihetetlen kalandok. Még egy olyan számára végtelenül különleges lény is zokoghat, mint Penelope. Úgy, mint a többi ember... Zihálva, hüppögve, fekete festékfoltokkal az arcán.
- Vége van. Annyira, de annyira vége van - súgta elhalóan, miközben hagyta, hogy Will megfogja a kezét. A fiú pedig mélyen megdöbbenve és határtalanul értetlenül nézett a zokogó lányra. Sokszor hitte azt, hogy vége van. Penelope összetörik és soha nem lesz a régi, de pár nap után valahogy mindig sikerült talpra állnia vagy legalábbis úgy tennie, mintha nem történt volna semmi. Ezúttal azonban rémisztő tényként hatolt a tudatába az, hogy ő is csak egy egyszerű ember volt. Egy egyszerű, mégis hihetetlenül törékeny lelkű ember, aki igenis megtörhet a sok súly alatt, ami a szívére nehezedett. Will pedig nagyon jól tudta, hogy amit tenni fog az szörnyen buta, elfogadhatatlan és főbűnnek számító dolog, de azzal is tisztában volt, hogy ennek a kiszámíthatatlan, bonyolult és valószerűtlen lénynek csak egy mérhetetlenül egyszerű, hétköznapi dolog mentheti meg az életét. És ő meg is fogja tenni, még ha Penelope később nagyon dühös lesz rá. Lassan vette ölbe a törékeny testet, magához húzta, és úgy csitítgatta, mint ahogy egy kisgyereket szokás. Reménykedett benne, hogy a lány megnyugszik és nem fog haragudni rá, amiért olyan "gyerekesen" viselkedett. Penelope nem szerette, ha ölelgették. Tulajdonképpen sírni sem szeretett, akkor azonban mégsem tudta abbahagyni.

Órák múltán is ott ültek ketten az ágy mellett. Will érezte a nedves foltokat a nyakán és a hajában, amik Penelope keserű könnyei után maradtak. A Nap éppen lenyugvóban volt, utolsó, fáradt sugarai áttörtek a párás ablakokon és vöröses színűre festették Penelope hosszú hajtincseit, az egyszerű, fehér falakat és Will arcát is. Hunyorogva nézett a fény felé, Penelope pedig hirtelen mosolyogni kezdett. Will nem értette, hogy mi történt és mi volt ilyen mulatságos a lány számára, de fejét továbbra sem fordította el, így tovább kellett hunyorognia, de talán Penelope-t épp ez szórakoztatta a legjobban. Éppen megvakul a legjobb barátja.
- Ilyenkor a szemed nem barna, hanem borostyánsárga. Pont, mint a macskáknak. - mondta a lány, miközben leplezetlenül fürkészte Will arcát. A fiú is elvigyorodott, majd fújni kezdett a lányra, mint egy igazi, dühödt macska. Penelope csilingelő kacagása betöltötte a szobát, apró kezeit védekezésképpen az arca elé emelte. Will megnyugodott. Penelope-nak nincs semmi baja és nem is haragszik rá. Talán ideje lett volna elengednie őt, de valahogy nehezére esett. Hiszen olyan ritkán szokták kimutatni egymásnak az érzéseiket. Jóformán soha, mert Penelope utálta, ha dédelgetik. Így nem maradt más hátra, minthogy néhányszor megveregessék egymás vállát vagy búcsúzáskor a lány hirtelen ötlettől vezérelve egy forró puszit nyomjon az arcára. Hogy beszéljenek róla? Ez is kizárt volt, mert Penelope rögtön más irányba terelte a témát. Mindenről tudott hosszasan beszélni, kivéve a saját érzelmeiről.

- Tudod... Utálom benned, hogy olyan visszahúzódó és csendes vagy. Szinte sosem állsz ki magadért, mindig a békés megoldásokat keresed. Sosem vagy képes elrugaszkodni és új dolgokat kipróbálni. - Penelope rezzenéstelen arccal nézett mélyen a fiú szemébe, aki meg sem lepődött a lány őszinte szavain - Ezt mindig utálni fogom benned. De ezért maradsz mindig az egyetlen... Az egyetlen, aki megment saját magamtól, a többiektől és segít a valóságban maradni. Ha te nem lennél...
- Akkor? - kérdezte a fiú csendesen pár perc után.
- Akkor már régen halott lennék - fejezte be Penelope, mire Will össerezzent. Szerette volna kétségbeesetten ölelni a lányt és könyörögni neki, hogy soha többé ne mondjon ilyet, de nem tehette meg. Úgy kellett tennie, mint akit nem rázott meg különösképpen a dolog, pedig a lány szavai hatalmas vihart kavartak a lelkében. Viszont boldog volt, hiszen Penelope elmondta neki, hogy miért egyetlen... Végre kimondta, így Willnek nem lesz több álmatlan éjszakája és nem fogja többé jogosnak érezni mások sértegetését vagy kétkedését. Megfogadta. Megfogadta magában, hogy amíg világ a világ, változnak az évszakok, nyári fuvallat söpör végig az utcákon vagy éppen metsző, téli szél csapódik az ablakoknak, ő vigyázni fog a lányra. Penelope élni fog. Mindörökké. Ő pedig a barátja lesz. Csak a barátja.
Mindörökké.


"Ha akár csak egy percre is el kell válnunk egymástól, testünk és lelkünk minden apró alkotóelemét gyötrelmes zokogás rázza, míg újra vissza nem kapjuk egymást. És szívesen halnék akár ezer halált, ha ezzel megmenthetném őt egytől is."
Hasonló történetek
29874
Bezárta az ajtót és a kis polóját már vette is le, de már azon keresztül is jól látszott a melle, mert melltartó nem volt rajta. Olyan édes feszes mellei voltak, kis barna mellbimbói, csak az ölembe ült és már a nyelve a számba volt, ahogy elkezdtem masszírozni a kis mellet, a kis bimbója már olyan kemény volt, hogy már szúrt, hehe.
22485
Olyan őrült szenvedély lett rajtunk urrá, hogy letéptük egymásról a ruhát, és vadul csókolgattuk a másik testét. Becsúszott a lábaim közé, és a forró lucskos kis szűk puncimat csókolgatta. Nagyon imádom a fürge nyelvét. Jól megszopogatta a csiklómat majd ügyesen dugdosta a nyelvét a szűk kis lyukamba. Ezt addig csinálta míg a kélytől szédülve megnem feszült mindem izmom...
Hozzászólások
Mellesleg ·
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?

AniMatriX ·
Nem rossz.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: