Összetört Játékszer

Gyűlöllek! – kicsaptam magam mögött az öltöző ajtaját, majd ugyan azzal a lendülettel vágtam be magam mögött. A kiáltás élesen, és hangosan tört ki belőlem. Minden fájdalmammal együtt… majd mikor tudatosult bennem, hogy voltaképp mit is mondtam hirtelen, összeharaptam az ajkam. Olyannyira, hogy megérezhettem a vérem semmihez sem fogható ízét… gyenge voltam… nagyon gyenge… Ez a délutáni edzés kiszívta minden energiámat. Ruhástul léptem be a zuhanyfülkébe, majd mikor megengedtem a csapot, hátamat a hideg csempének vetettem és leroskadtam. – Gyenge vagy Jill…-suttogtam magam elé. Nem bírtam levenni a kezem a fehér gipszkötésről… „miért tetted ezt velem? – tettem fel a kérdést magamban. Bár akkor fogalmazódott meg bennem először, mikor ott a küzdőtéren a földre küldött és megalázott mindenki előtt, és az óta… százszor, ezerszer tettem fel magamnak újra és újra, de választ azt nem találtam… még nem…
- Harpoon! – mintha álomból keltem volna. Felkaptam a fejem. Füleltem… Ezt a hangot soha nem fogom elfelejteni. Már akkor tudtam mikor meghallottam. –Harpoon! – szólt ismét, de az előbbinél kissé erősebb hangon. Feltápászkodtam, és elzártam a csapot és, úgy ahogy voltam kimentem az öltözőbe.
- Vezér! – azonnal haptákba vágtam magam. Felszegtem az állam, de minden porcikám úgy fájt, hogy a fájdalom egy pillanat alatt, mintha áramütés ért volna végig cikázott a testemen. Összeszorított fogakkal, de el kellett viselnem. Nem sírhattam… mert ha megengedek magamnak ekkora hibát az érzelmeim átveszik az uramat felettem. Nem ezt nem engedhetem. Főleg, előtte nem.

Háttal állt nekem. Az ablakon beszűrődő vérnarancs napsugarak körvonalazták a testét. Ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy megtartsam az egyensúlyom, valószínű belefeledkeztem volna a látványba…
Lassan megfordult. Kezeit hátra kulcsolta, tekintetét mélyen a szemembe fúrta, és kimért lépésekkel megindult felém. A szemei… az erőtől sugárzó zöld szemek. Már akkor tudtam, mikor először láttam, hogy soha nem fogom elfelejteni…
Megállt előttem. Lassan végigmért. Tetőtől talpig. Beleremegtem. Talán még el is pirultam, közel hajolt… nagyon közel…
- Szánalmas látvány vagy – sziszegte az arcomba. Majd egy lépést hátra lépett, és ismét végigmért.

Halkan felnyögtem. Tényleg szánalmas látvány lehetek. Meggyötörten, fájdalomtól eltorzult arccal, vizes szembe lógó hajjal, ázott ruhában, és amit a legjobban fájt, egy gyengeségemet bizonyító kötéssel a karomon. Mélyen legbelül igazat adtam neki.
Karját keresztbe fonta a mellkasán. – Választ vársz ugye? – törte meg mély hangjával a csendet. – Arra… -fejével a jobb karom felé biccentett. –még mindig nem tudtam megszólalni. Bármennyire is szerettem volna. Képtelen voltam bármit is kinyögni. Így há,. csak némán bólintottam egyet.
- Új életet kaptál tőlem… én adtam neked egy második esélyt az életben. – kilibbentett egy szemébe lógót tincset. - most már... fúria vagy Jill. Kiválasztott. És mindezt csak így eldobnád magadtól, egy ilyen kis… semmiség miatt…? – újra a kezemen lévő gipsztömbre mutatott.
Összerezzentem. Semmiség?! Újra lepergett előttem az a pillanat mikor a gyakorlószőnyegen elkapta és kicsavarta a csuklómat.. az egész testem tehetetlen ívbe feszült, csak sikoltozni tudtam.. És Ő… a Vezér egy egyszerű mozdulattal eltörte a csontom… Semmiség…- Elgondolkoztál már azon, hogy miért tettem érted bármi t is? – szegezett nekem egy újabb kérdést. Felidéztem magamban azt a napot mikor először találkoztunk. 16 éves voltam… magányos… eléhagyatott… megszöktem otthonról. Megmentette az életemet. Ha ő nincs, azok az alakok megerőszakolnak… ha ő nincs már rág elsorvadtam volna… - Látok benned valamit- -újra megindult felém. Lassan lépdelt körülöttem. Én pedig némán, lehajtott fejjel csak remegni tudtam. De nem a hideg miatt, bár a ruháim még mindig vizesen tapadtak a testemhez. – Erőt… kitartást… akaratot…- minden egyes szó után közelebb hajolt hozzám. Majd megállt velem szemben. – Ezért adtam neked egy lehetőséget, hogy élhess – hirtelen belém hasított a felismerés. Igaza van… hálásnak kell lennem.- Az is vagyok… mindig az leszek. Ismét közelebb hajolt. Féltem… Nem, nem tőle, hanem az érzéstől ami bennem volt… soha nem éreztem még ilyet... – Tartozol nekem Jill. – lehelte a fülembe, és lassan belecsókolt a nyakamba. Végig simított az arcomon, és felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek – Az enyém vagy…-magához rántott és megcsókolt. Olyan szenvedéllyel, amit én addig nem is ismerhettem. A lábaim megremegtek. Úgy éreztem menten elájulok, de gyorsabb volt és elkapott mielőtt még a padlóra csuklottam volna. Szégyelltem magam. Görcsösen kapaszkodtam belé, és bújtam hozzá még mielőtt egy hang is elhagyta volna a számat.
- Muro, a tiéd vagyok…- hirtelenjében minden fizikai fájdalmam tovatűnt. Már csak azt éreztem, hogy minden egyes porcikám érte kiált. Akartam őt… mindennél jobban. A csókját… az érintését…
Ekkor éreztem, hogy ledönt a lábamról a padlóra. – Akarlak! Most! Itt! – csókolt, vadult letépte rólam a trikómat, és lerángatta rólam a nadrágom. Én is valahogy ilyen hevességgel próbáltam megszabadítani a gyakorlóruhájától, bár a törött kezem kissé megakadályozott ebben.

A hátamon feküdtem, teljesen védtelenül és kiszolgáltatottan, miközben csókokkal borított el mindenütt. Halkan ziháltam, majd egy sikoly hagyta el a számat mikor eggyé lettünk. Fájt… iszonyatosan fájt… de nem érdekelte. Engem sem érdekelt, mert azt akartam, hogy neki jó legyen, mert vágytam rá… kívántam őt. Becsuktam a szemem és átadtam magam az érzésnek. Nem akartam, hogy vége legyen.
A testünk finoman, ritmusra ringott. Lábammal átkulcsoltam a derekát. A levegő fülledté vált a nap is lenyugvóban volt már. Az utolsó kósza sugarai átbújtak a zsaluk között és sejtelmes homályba borították a helyiséget
Két kezével átfogta a derekamat és felemelt. Az ölébe ültetett. Úgy öleltem a nyakát, mintha soha többé nem akarnám elereszteni… Talán nem is akartam… a hátamat simogatta… gyengéd volt… soha nem hittem volna róla, hogy ilyen is lehet.
Muro ismét a földre fektetett, és még jobban magához húzott. Egyre hevesebb ritmust vett fel. Két kezével a fejem mellett támaszkodott az arcunk milliméterekre volt egymástól. Csak néztük egymást… bele vesztem a zöld szemekbe.
-J ill… Jill… - zihálta a nevemet elfúló hangon – a karjai elgyengültek… egész testében megremegett…

Pár percig feküdtünk még egymás mellett... a fejemet szaporán járó mellkasán pihentettem. Hallottam a szívverését… boldog voltam… talán életemben először… Most már nem féltem, mégis elszorult a torkom, és könnycseppek folytak le végig az arcomon.
- Mennem kell… - dörzsölte meg a szemét. Felkelt, összeszedte a ruháit és felöltözött. Én felhúzott térdekkel néztem végig minden mozdulatát. Rámosolyogtam. Majd én is felkeltem és búcsúképpen szerettem volna megcsókolni.
- Mi a fenét csinálsz? – hőkölt hátra. Kezeivel sötétlila hajába túrt.
- Én csak… - hebegtem kikerekedett szemekkel. Ahogy rám nézett… Minden világossá vált…
- Ezt soha senki sem tudhatja meg. Tudod mivel jár, ha mégis eljár a szád Harpoon! – ismét haptákba vágtam magam. Megalázott… ismét megalázott… mert engedtem neki…
Kinyitotta az ajtót, kilépett rajta, de még egyszer visszafordult. – Zuhanyozz le… szánalmas látvány vagy… Egy óra múlva eligazítás - majd bezárta maga mögött az öltözőt. A harag annyira elfojtotta a torkomat, hogy levegőt is alig kaptam. Csak nyögdécseltem, és kapkodva szedtem a levegőt. Próbáltam lenyugodni. Visszatántorogtam a zuhanyzóba, és magamra engedtem a vizet…
- Gyűlöllek! – tört ki belőlem újból. Erőtlenül a kőre csaptam… Nem, nem őt… magamat gyűlöltem… sejthettem volna.. megkapta, amit akart, és én boldogan adtam meg neki… Egy játékszer.. Egy összetört játékszer vagyok…