Október 18. Az osztályterem

Oké, ez a történet még csak egy ELŐSZÓ-szerű történet.
Én írtam, de nem teljes, csak egy töredék abból, amit sose fogok befejezni. Azért kellett ez az előszó, és épp az Erotika témába, mert a folytatásához (az is töredék, és ami viszont TÉNYLEG erotikus) fontos tudni néhány dolgot, és tulajdonképp ahhoz képest ez a szelídnél is szelídebb, semmis változat. Csak kapcsolódik hozzá.

Szóval nem sok köze van ennek a történetnek hozzám, hiába íródott E/1-ben. Nem használhattam fel saját tapasztalatokat, mert 18-nál fiatalabb vagyok, és semmi hasonlót soha életemben nem műveltem. Talán arra gondoltok, minek írok akkor ilyeneket, ilyen "erotikus" (no jó, itt még csak szerelmi) történeteket... pedig nem is indulnak erotikusnak (legalábbis először nekem nem annak tűnnek). Lehet, meg vagyok rontva. Nekem már nem furcsa, de a kortársaimnak az lehet.
Az egyik név valós személyen alapul, a többi nem. A részletet eredetileg is így írtam meg, csak pár dolgot alakítottam át. A telefonszám nem valódi. Remélem, azért tetszeni fog...

Annyit érdemes tudnotok, hogy a főszereplő egy 22 éves nő, ’Szőllősi Petra’, aki angol- és rajztanár (ez a második állása az iskolában, ahol tanít), és beleszeret egy végzős tanítványába...



----------------------------------------------------------------



- Érted? – kérdeztem sokadszorra tőle. – Érted? – és megböktem a tollal a papírt.
- Mhm – morogta. Én meg felegyenesedtem.
- Hát ez nem volt valami meggyőző! – sóhajtottam gondterhelten.
De a fiú sokkal gondterheltebbnek látszott, főleg ebben a megvilágításban, minthogy feleljen - nem válaszolt. Csendbe burkolóztunk. Karjára hajtott fejjel támaszkodott a padra és nézte a dolgozatlapot. Pár másodpercre rá lehunyta a szemét…
Valami más gondja is van, mint az angol? Meg illik kérdeznem? Ilyen szomorúnak az arcát még sose láttam, ilyen elesettnek. Most pihen? Fáradt?
A szél besüvített az ablakon, becsuktam.

Aggódtam a fiú miatt. „Megkérdezem” – gondoltam kicsit félve, majd újra leültem lassan a székre, mellé. Ő ugyanúgy behunyt szemmel hajolt a padra. Nem mozdult. Egy rendes tanárnő már rég ordította volna: „Kelj fel, és figyelj arra, amit mondok!” De én nem.
„Talán jól esik neki a csönd?” – tépelődtem. Ki tudja, mik játszódnak le egy 18 éves srác lelkében. Nekem még mindig nem nyílt meg ez a fiú. Én 18 évesen javában koptattam a padokat és eszembe nem jutott fiúkkal társalogni – a könyvekbe bújtam legszívesebben. Hirtelen úgy éreztem; hiába vagyok tanár ebben az iskolában több mint öt hónapja – május óta -, semmit se tudok a tanítványaimról! Miért nem?
Ez elkeserített. Megigazítottam sárga selyempólóm. Tulajdonképp majdnem elsírtam magamat, utolsó pillanatban fojtottam vissza a könnyek csíráit.
„Mi baja lehet?” – és ezt nem mertem hangosan megkérdezni. Olyan nyugodtnak látszott az arca. Biztos van valami baja, és nem csak pihenteti a szemét?
Elsápadtam, ugyanis azon kaptam magamat, hogy a kezem a hátára akarom helyezni. Szerencsére időben elkaptam onnét és az asztalra ejtettem. Normális vagyok?! Mit csinálok, mit művelek? Nem kerülhetek ilyen közel hozzá. Bármennyire is szeretnék. Még nincs késő. Tudom fékezni magam. Igen, tudom.
Szinte élet-halál harcot vívtam magammal ezzel a tizenhét éves fiúval kapcsolatban. De ő semmit se vett észre. Viaskodtam a lelkemmel. Nagy levegő… és nyugodj meg. Kérdezd meg tőle, az nem lesz feltűnő.

Visszatartom a lélegzeteimet, és csak őt nézem, mit csinál. „Egyszerű tanítvány” – győzködöm magamat sápadtan. – „Balázs, egy negyedik ás, angol fakultációs fiú, semmi több… és most valami baja van. Érdekel is engem mi baja?! Nem. Nem érdekelhet. Csak egy fiú a sok közül ebben a nyolcosztályos gimnáziumban. ”
De nem hazudhattam magamnak. Nagyon is érdekelt. Mindennél jobban.
Ez a kettősség… szinte éreztem, ahogy a gyomrom egyik félteke a másikkal harcol, a szívem egyik pitvara a másik kamrájával lép birokra. Nem akarom érezni ezt a furcsa kettősséget. Nagyon nem. Miért kell éreznem? Mi lesz a lelkiismeretemmel? Úgy éreztem, szétrobbanok belül. Muszáj valamit tennem. Megkérdezem.
- Mi a baj? – szóltam kicsit rekedtes, de határozott hangon. – Van valami baj?
A fiú kinyitotta a szemét. A szeme… fátyolos volt, furcsa, ilyennek még sose láttam. Nem nézett rám, mocorgott egy kicsit. Arca vörös és komoly, azt néztem. A nap a padra sütött kintről. Kezére.
Tenyerére, amivel hirtelen kinyúl. Az én kezem felé. Megérinti az akkor már reszkető ujjaimat. Az övéi is remegnek. Forrók az ujjbegyei. Talán a nap melegítette fel őket.
A vérnyomásom a magasba szökik. Minden megrendül. Az egész világ! Elkapom a kezem, és rémülten zihálok.
– Mit…? – szólalok meg idegen hangon.

Az érzés is… olyan idegen. „Ezt nem szabad. Ezt nem szabad.” – tátogom magamban.
Zihálok akkor is, mikor Bazsi (észlelve azt, hogy én már az ablakhoz húzódtam) ökölbe szorítja padon hagyott kezét és behúzza maga alá. Szája megvonaglik, szemét újra lehunyja… és arcát karjaiba temeti. Mint egy lassított felvétel. És amit még szintén SOHA sem érzékeltem: válla meg-megrázkódik. Mit… mit csinál? Csak nem sír? SÍR?!
Elakad a lélegzetem. Mert már biztos vagyok benne, hogy sír. Sőt, mi több; zokog. De miért?! Miért sír? Miért?! Sose láttam sírni. Miért sír?
Amiért elkaptam a kezemet? Amiért uralkodtam magamon? És ő ezért volt olyan komor ma egész délután? Ezért volt olyan, mint egy élőhalott, kedvetlen? Mert tudta, hogy úgyis elkapom majd az ujjaimat? Tudta előre, mit fogok tenni. Mit tud ez az ember itt mellettem még rólam, amit én nem… magamról?!
Mikor hozzám ért, valami elindult bennem. De nem szabad. Nem érti meg. Nem érti meg, nem érti meg… én sem értem meg, miért nem. Én sem értem.
Most miért szédülök? Remegek, kiráz a hideg… ne.

Leejtem karomat. Nagy levegőt veszek. Nagyon nagyot. Nem akarom, hogy sírjon. Nem akarom. Mozdulj. Csinálj valamit. Legalább egy zsebkendőt adj neki. Jaj, de hiszen nincs is zsebkendőd. Istenem, mit csináljon az ember ilyenkor. Ha olyan helyzetbe kerül, amibe még sose került ezelőtt. Ha teljesen tanácstalan. Csak ne szerencsétlenkedjek így! Várjak? Ne várjak? Mire várjak? Hogy abbahagyja? És azután mi lesz? Hozzáért ujjaimhoz az övéivel – most is bizsereg a helye…

Sose láttam még férfit zokogni. Most volt lehetőségem. Mintha ledöntöttek volna egy hatalmas, erős épületet, vagy kőépítményt, amiről eddig azt hitték, elpusztíthatatlan. A lélek is megtört, nem volt a régi. Új tulajdonság; sebezhető. Én sebeztem meg. Nem akarom. Nem akarom megsebezni, nem akartam… fiú, bocsáss meg… bocsáss meg, édes Bazsi…
Zokogása lassult. Lihegett, levegőért kapkodott, szipogott. Nem mozdult. Nem láttam az arcát, csak hallottam mélyről feltörő kétségbeesett sóhajait.
És csak ennyi kellett.
„Mindennek vége…”
Éreztem, hogy mindennek vége. Az idő is jelezte. Mert lefékezett. Aztán megállt. A függönyök se lengtek. Minden megállt. A nap sütött. A levegőben a porszemek is abbahagyták lebegésüket. Hiába ültem ugyanúgy, minden megváltozott. Én is. Aztán már nem is ültem ugyanúgy. Az érzés mindenemet elborította. Most már mindegy. Lehet, hogy nem szabad. De nem baj. Ne sírj…
Nem hiába volt ebben a délutánban valami. Vége lesz mindennek ezen a délutánon, és valami új kezdődik. Vége több hónapi vívódásomnak. Miért ver ennyire a szívem? És tüzel a homlokom.

Vajon az ő homloka is tüzelt? De most összeomlott tiltakozó mozdulatomra, összeomlott, elborult. Miért keseredett el ennyire. Miattam. Te jó ég, miattam. Mikor tápláltak ilyen érzelmeket irántam? Soha. Soha eddig. És én? Soha eddig.
Közelebb húzódtam a székemen Balázs előregörnyedt, nyurga testéhez. Közelebb is hajoltam. Felemeltem a kezemet. Olyan áttetsző volt, mintha bármelyik pillanatban láthatatlanná válhatna. Vibrált a terem. Villogott. Fénylett.
Aztán tenyerem Balázs borzos haját súrolta. Először csak finoman. Azután megsimítottam. Fel-le, pár centit. Csak vigasztalni akarom. Csak vigasztalni? Igen. Vigasztalom őt. Egyetlen, édes Bazsimat. Bazsi?

Bazsi elkapta haját simító kezem csuklóját és félig felegyenesedett. Zokogása egy másodperc alatt elhalt, de… arcán még könnyek csorogtak. Nem engem nézett, hanem csuklómat. Mintha nem hinne a szemének. Fogaim vacogtak. Én se hittem a szememnek. Lesütöttem egy pillanatra. Mintha szégyenkeznék, pedig önkéntelen volt ez a szemlesütés. Alig telt el az a bizonyos pillanat, már felnéztem. Bazsi a széket nézte. A könnyek változatlanul ereszkedtek le arcán. De már csak csöndben sírt. Megtörölte nedves arcát felhúzott pólójában.
A torkom megint összeszorult. Számon át vettem levegőt, nem tudtam az orromon. De most már nem lehetett visszacsinálni. Nem is akartam. Most vajon mire gondol? Hátára tettem a kezemet, és még közelebb húzódtam hozzá. Simogattam a lapockáját. Mintha halálmegvető bátorság kéne hozzá. Talán az kellett. Ekkor végre rám nézett.
- Mi a baj? – kérdeztem újra sokkal halkabban.
Nem válaszolt. Már nem sírt. Magamban boldog lettem. Nem sír! Megint elkapta a kezemet, de most nem engedte el. És ujjaim megbújtak övéi közt.
Felfoghatatlannak éreztem az egész szituációt. Elveszítettem a józan eszemet…?! Pupilláim kitágultak. Az övéi is.
Ebbe a pupillába belenézni maga volt a teljes feláldozás. Mintha minden megszűnt volna, és mégis mintha minden még inkább közelebb került volna hozzám. A napfény. A délután tudata. Nem tudtam, hogy akkor végülis józan vagyok-e, vagy sem. Csak egy valamit tudtam. Hogy mit kell tennem. Hogy mit akarok tenni. Nem tudok védekezni ellene. Nem tudok ellenkezni…

Megfogta a másik kezemet is. Már teljesen egyenesen ült. Velem szemben. Térdünk összeért. Ő is reszketett, akárcsak én, de az ő mozdulatai voltak a kiszámíthatóbbak - érezhetően látszódott; én vagyok az, aki enged.
Lehunytam a szemem, pedig csak kezeit fogtam. Csak? Csak. És imádkoztam.
„Drága Balázs kezét fogom. Egy tanítványomét. Diákét. Aki mégis más, mint a többi. Mégis többet tudok róla, mint a többiről, és mégsem. Érzem és tudom, hogy ez nem helyes, hogy ezt nem szabad, mert a tanítványom – 18 éves sincs. Ez bűn. Ez bűn, tudom… de két hónapja érzek valami olyasmit is, amit életem során sose volt alkalmam tapasztalni. Leírhatatlant. Szerelmet. Szerelmet, szerelmet. Persze… ez nem mentség. De a szerelem nem is bűn – talán kiváltja azt, amelyik igazán bűn. Nem akarom őt megrontani, miért bűn ez? Hülyeség. Szeretném, ha boldog lenne. Miért ilyen fontos számomra? Miért szerettem belé? Istenem, kérlek, bocsáss meg ezért nekem.”
Amint befejeztem a fohászkodásomat, mindkét orcámon éreztem, hogy ég a bőröm. A szemem szúrni kezdett. Kinyitottam. Alig láttam valamit. Őt láttam. Egyszerű sötéték, galléros pamutpólóját. De érezni tisztán éreztem. Hogy magához von.
Ölébe ültetett és átfogott erős karjaival. Az enyém az övét súrolta. Libabőrős lettem.
Innentől mintha minden egyes levegővétel, ami őt átölelve ért, orkánként hatott. Már nem ő rázkódott a sírástól, hanem én.

Nem akartam őt, és mégis akartam. Az akarás erősebb volt bennem.
Átölel. Egy fiú ölel, akit öt hónapja ismertem meg. Egy fiú, aki hiába jár az osztályomba, beleszerettem. Nálam négy évvel fiatalabb és gimnazista fiú. A tanára vagyok, és beleszerettem. A fenébe is, hányszor olvastam már hasonló esetekről. De csak most élem át. Nem is zavar, hogy fiatalabb nálam. Hiszen ő annyival idősebbnek néz ki én meg annyival fiatalabbnak. Nem, ez nem számít. Csak az, hogy ő az. Végre átölel. Végre…
Kezét óvatosan, mintha félne, simította könnyes arcomra. Érintésére megborzongtam. Elhomályosult előttem az osztályterem fala. Már úgy öltem az ölében, mint egy kisbaba az apjáéban. Minden egyes porcikám őt akarta érinteni. Hirtelen mintha nem is én lettem volna. Szorosan tartott, nem estem hátra, nem is féltem attól, hogy hátraesek.
Felemelte az államat. Nem zavart, hogy sírni lát. Vajon belegondolt a helyzetembe? Belegondolt, hogy mit áldoztam fel érte? Jaj, ugyan már, áldozat. „Olyan, mintha biztonságban lennénk” – gondoltam. – „Pedig ilyen bizonytalanság ritkán adódik az életben.”
Egymásra néztünk. Sokat pislogtunk és tekintetünk ide-oda cikázott a másik arcán.
Ilyen közelről még sose láttam, jaj, még sosem. „A szeme?” Különös fényben égett. Vékony szája megvonaglott, haja homlokába hullt. Csodálatos volt ilyen közelről látni. „Milyen sok anyajegye van. Milyen édes.” Hogy van az, hogy mégis tudok ilyenekre gondolni? Mégis józan lennék? Én már nem tudok semmit. Miért kérdezgetem magamat? Minek? Nem tudok semmit. Csak ő és én létezünk. Egyáltalán: van helye itt kérdéseknek?
Hirtelen felemelkedtem, átkulcsoltam a nyakát. Ő a derekamat. Hozzádörgöltem arcomat övéhez. Nagyon forró volt az arca, buzgott benne vére. Lélegzetvételeit hallottam. Gyorsak voltak. Istenem, a lélegzetvételei. És a szívdobogása! Még mindig könnyeztem. Mindketten lihegtünk, hajam függönyként takart el minket. Feszesre húzódott mindenem.
- Mi a baj? – kérdeztem újra alig hallhatóan. Hogy csak ő hallja.
De nem vártam választ. Nem akartam tovább habozni.
Megcsókolhatom? Meg… végre.
Remegett a szám, de az övéhez érintettem. Valahonnan a távolból színes szalagok kavalkádja furakodott bensőmbe és nem hagytak nyugodni. Látni se nagyon. Kezembe fogtam Balázs nyakát. Nyakán finom volt a bőre - amit már annyiszor vágytam titokban megérinteni. Itt már mindenről lehullott a lepel. Minden bevégeztetett. Most már nincs megállás. Jól tettem, rosszul tettem…? már mindegy.

Mozdult az ajka, kicsit megrántotta a fejét. De nem félt. Kereste újra a számat. Lehunyta a szemét. Én is az enyémet. Megcsókoltuk egymást.
Először röviden, félve, lassan… aztán másodszor hosszan és hevesen, vadul.
Sok kérdésre megtudtam a választ. Csókjából éreztem, hogy mennyire kíván. Azért sírt. Azért volt olyan, mint volt délután. Ezért voltak a hosszú hónapok mondatai, amiket intézett hozzám. Talán még több is. Tudom, furcsán hangzik, hogy talán még több is, de tényleg nem túlzok – csókjában minden benne volt. Istenem, de rég csókoltam meg férfit. Van annak két éve. És azelőtt… de nem. Most Balázst csókolom. Ezt a szinte ártatlan 17 éves srácot. Nem szabadna, nem szabadna, nem szabadna! De hát hogy tudtam volna ellenállni. Sehogy. Lehetetlen… nem… és ez a csók…

Hosszú percekig tartott. Azt hittem, sose lesz vége. Levegővételért nem is álltunk meg. Csak őt éreztem és akartam érezni. Keze derekamat simogatta és gyűrte pólóm szélét, közben egy másodpercre se engedett markos szorításából. Jól csókolt, nagyon jól. Haja selymes volt ujjaim közt, ahogy beletúrtam. Ó, én tudtam, hogy ezt nem szabad. Nagyon jól tudtam. Mégis folytattam. Mert szerettem. Szeretem… Bazsi.
Szétváltunk. Nem engedtem el. Nem akartam elengedni. Térdeltem combján, farmeres térdén. Szemét félig lehunyta. Szája csillogott és nyitva felejtette. Nagyokat nyelt én pedig hosszúkat pihegtem. Így szólaltam meg. Karjaiban. Az ő karjaiban. Még mindig nem hittem el, hogy ami történt, valóság volt. Féltem, bevallom, de elszánt voltam. Erőt adott ölelése.
- Szeretsz… - ezt susogtam.
- Szeretlek – tegezett vissza szinte azonnal, rekedten. Jobb orcáját enyémhez érintette. A szívem megrázkódott.
- De nem szabad… - csuklott el a hangom.
Homlokomat vállára nyomtam. Feljebb emelkedtem. Megcsókoltam a nyakát. Többször is egymás után. Mindenem átforrósodott. Azután újra elengedtem. Pedig nem akartam. De muszáj volt. Muszáj.
- Miért nem szabad!? - kérdezte elfúlva. – Petru, Petru, Petru…
Megszokottan mély, újra vidám hangja lelkemig hatolt, becézése még inkább. Attól féltem, újra összekuszálódnak a gondolataim. Lázasan járt az agyam. Tudtam, mit kell mondanom.
- Csak titokban szabad… - cirógattam meg tarkóját. – Titokban…

Szaporán bólintott. Szinte hallottam, mit gondolt; „Nekem így is jó. Csak valahogy szabad legyen. Had szeresselek.” Én levegőt vettem. Megint. Mintha a levegőtartalékom a felére csökkenne és újra, meg újra be kellene szívnom adagokat az éltető oxigénből.
- Titokban - ismételtem suttogva. – titokban a tiéd vagyok…
Ez önkéntelenül szaladt ki számon, mégis, mintha a tudatalattim üzente volna.
Rosszul voltam. Valamiért rosszul voltam. Vagy ez csak a most újjáélesztett gyomorbizsergés ott fent a bordák közt? Ami egyben okoz rosszullétet, egyszersmind olyan magával ragadó.
- Az enyém? – kérdezte Balázs. Most ő borzongott meg. Karja hónom alatt ölelt át szelíden, és arcát vörösesbarnából szürkévé fakult hajamba fúrta.
- Mindent… én mindent… feladok! - kezdtem megint sírni.
Nyakához bújtam. Féltem a jövőtől. Féltem, mi lesz. Csak vele akarok lenni. A jövőben. Mostantól. Ettől a délutántól. Ami megtörte a hétköznapokat. Jaj, a hétköznapok, azok már rég meg lettek törve! Október hányadika van? Tizennyolc. Kit érdekel? Én kezdtem a vigasztalást, és most mégis ő simította végig gyengéden hátamat.
Tudja, mit csinál? Tudja, mit csinálunk? Bűnt követünk el. Bűnt… mi a bűnünk? Futamodjunk meg? Miért kell megfutamodnunk? Miért vannak ostoba törvények? Miért? Eszembe jutott, hogy Angliában mindenki 21 éves korától nagykorú. Miért? A nagykorúság nem évhez köthető. Érettséghez, na ahhoz igen. De évhez! Van, aki 22 évesen se nő fel, de van, aki 18 évesen már úgy gondolkozik, mint annak a 22 évesnek kellene… mit tegyek.
A karrieremet kockáztatom. Amit eddig elértem. Azt a sok mindent. Megéri? Megéri ez az érzés… miért van az, hogy megéri… miért?
Gyorsan kezdtem venni a levegőt.
- Nem tudhatják meg – hadartam. – Nem…
- Nem tudják meg – szólalt meg.
- Nem jöhetnek rá… - folytattam ugyanolyan gyorsan.
- Nem jönnek rá.
- Egy szót se… rólunk… nem szabad…
- A francba. A francba. A francba…
Könnyeim elapadtak és összeszorítottam a fogamat.
Most már ránéztem. Álla és szája határozott vonalai jelezték tántoríthatatlanságát, hiába volt lehajtva a feje. Látszott rajta, hogy gondolkozik, nagyon erősen. Nem baj. Bízok benne. Igazán bízok. Bízok benned. Bízhatok? Szeretni akarlak. Nem szabadna. Istenem, nem szabadna. De olyan jó az illatod is, olyan jó…
- Vigyázok rád – lehelte hosszú szünet után fülembe. – Nem hagyom, hogy bajod essen.
A napfény már lemenőbe tért. Narancssárgás foltjai jelentek meg Balázs vállán. Eltoltam magamtól és a sugarakat figyeltem. Vajon ők velünk vannak vagy ellenünk? Ellenünk… senki se legyen ellenünk. Hol vagyok?

Az osztály üres. Itt vagyok az osztályteremben, és Bazsi ölében ülök, egy széken vele.
Mellkasára helyeztem tenyereimet. Hajam arcomba hullott. „Megmásíthatatlan ez a délután” – gondoltam. – „Nem akarom megrontani őt. Nem akarom.” Nem lehet mindent egyszerre elgondolni. Bár a gondolatokat szabályozni se. Hány óra? Hány perce ölelhetem? És még hány perc van nekem kiutalva, hogy ölelhessem? Miért van korlátozva?
- Ne hagyd… - válaszolom halkan és homlokommal az övét súrolom. Csiklandoz kócos haja homlokánál. Zihálok megint. Ez a csiklandozó haj is mintha bele lenne írva a történetembe. Végzetes fordulat? Most az én hajamat simogatja, ujjaival beleszánt. Ez… nem valóság. Valami visszás álom az egész. Mégis gyönyörű. Nem szólunk. Én nem is tudnék. Bazsi…
Érzem valahonnan belülről, hogy el kell engednem. De nem akarom. De muszáj! Istenem, mintha kettős személyiség lennék… most elengedem. Elengedem!

Végül nagy levegőt veszek és kényszerítem magamat, hogy lefejtsem magamról karjait és felálljak öléből. Szédülök, hányingerem is van. Megtántorodom, az ablakpárkánynak támaszkodom. Nagyon erős a napfény. Pedig október van. Ilyenkor már enyhébb szokott lenni. A szemembe süt, de nem nézek ki az ablakon. Minden fakó. Sárgás fényű. Szépia.
A padot nézem magam előtt. Azon ott van a dolgozatpapír és a piros toll. Amiket otthagytunk. Dolgozatpapír… nem nézek Bazsira. Pedig de szeretnék. Kényszerítem magam, hogy megfogjam azt a tollat. Bazsi könyökét látom. Azt is észreveszem, hogy szokásosnál is fehérebb kezemet nézi, ahogy összehajtom a dolgozatlapot. Rátűzöm a tollat. Átnyújtom neki. Ő átveszi, azután pedig feláll. Magasodik előttem. Szeretném átölelni. Nagyon szeretném. Felnézek rá, megköszörülöm a torkomat. Észreveszem, hogy az övem a földre esett. Nem én hajolok le érte, hanem ő. „Mindig segített” – gondolom. – „Észre se vettem de mindig helyettem vette fel, ha leesett valami, vagy hordta nekem a könyveket.”
A kezembe adja. A padra támaszkodom bal tenyeremmel.
- Most menj… - mondom neki.
Arcizmai rángatóznak, szeme csillog. Habozik.
- Menj… - ismétlem könyörtelenül és már a linóleumot figyelem.
Még pár másodperc csend, de azután tényleg megfordul és elindul az ajtó felé, nagyon súlyos léptekkel. Nem!!! Nem, képtelen vagyok úgy elengedni őt, hogy előtte nem… felkapom a fejemet, és utána botorkálok. Megragadom a karját. Abból kiesik a toll és a papír. A fiú megperdül, én átfogom, amilyen gyorsan csak tudom. Egymáshoz simulunk. Szorosan.
- Petra… - suttogja.
- Pszt – csitítom. Lábujjhegyre állok, és újra megcsókolom. Boldogan csókol vissza. Hogy honnan tudom, hogy boldog? Ajka mosolyog a csók alatt. Behajlott derekamat magához fogja. Ez alatt a csók alatt már nem érzem azt a kettősséget. Csak őt. De rég vágytam erre. Most se szabadna. Nem…

Arra engedem el, hogy megcsörren a mobiltelefonom. Körbe-körbepillantva keresem tekintetemmel. Ott van a táskámban! Odarohanok, sípol a tüdőm - és kihalászom belőle elsőre, mikor más alkalmakkor félórákba telik. Ki az? Ki telefonál? Istenem, a Kacsó Tibi és Peti anyukája.
- Tessék? – szólok bele a telefonba, és közben idegesen nézem Balázst. Ő a lambériának támaszkodva néz rám félmosolyával. Eszembe jut szenvedélyes csókunk. Érzem, hogy elvörösödök. Hirtelen mintha Kacsóék anyukája szemtanúja lett volna annak, ami ezen a délutánon történt az osztályteremben. Pedig nem… de ez már a lelkiismeretem üzenete.
- Halló, halló, Szőllősi tanárnő? – kiált bele a telefonba Kacsó anyuka, kizökkentve minden bensőséges gondolatomból.
- Igen, én vagyok az.
- Ne haragudjon, de megmondaná, mi Koleszár tanár úrnak a telefonszáma? Fel akarjuk hívni… mert Peti nincs valami jól.
Sóhajtottam. Megint egy bizonytalankodó. Nem lesz ez így jó, hogy nem bíznak bennem a szülők, hiába vagyok helyettes. Ha már engem hívtak, mondhatják simán rögtön nekem is, nem szükséges felhívni az osztályfőnököt is. De azért bediktálom a mobilszámot. Nincs erőm tiltakozni.
- 0630, 9354942.
Kis szünet. Csend mindenütt.
- Tehát 06, 30… 935… - mormog Kacsó anyuka.
- Igen.
- 935, 49, 42. Ennyi?
- Ennyi, igen.
- Köszönöm. Visszhall!
- Igazán nincs mit, viszont hallásra.

Leteszik a telefont, én is a mobilt, a tanári asztalra. Mikor fognak megszokni engem? Lesz a szülői értekezlet mindjárt, addigra csak megszoknak. Vagy azon megkedvelnek. Nagyon remélem. Mindjárt itt van úgyis.
- Ki volt az? – kérdezi Bazsi.
Megrázom a fejem. – Csak Kacsó Peti anyja. De nem értem…
- Valami baj van?
A fiúra nézek. Most már nem úgy, mint tanítványra. Most már… mint arra, akit szeretek. Könnyű így nézni rá. Szeretetből érdeklődik? Az ő kisimult arca bizalommal teli. Azt mondta, szeret. Kusza a világ, mint az összekevert színekkel teli paletta.
- Semmi – felelem végül. Nem tudom, beavathatom-e még. Talán később. Mi lesz most? Hazamegy. Ne menjen haza…
Nem kérdezősködik tovább, áll még mindig támaszkodva a falnak. Odarohanok hozzá. Felkapom a tollat és a papírlapot, amit elejtett, és a kezébe adom. Egymás szemébe nézünk. Érzem, hogy sugárzok. Érzem, hogy örömmel néz rám. Annyi év után végre valaki. Örömet leli arcomban! Én is az övében… mert ez az arc, ez a fiatalos, derűs arc hozta meg szürke hétköznapjaim varázsát. Mosolygunk. A mosolya még szívderítőbb. Mosolygok én is, első mosolyom ezen a délutánon. Kifejezi, mennyire szeretem? Nem, azt semmi se fejezi ki…
Bazsi… Bazsikám…
Az óra kettyen, és jelzi, hogy már fél öt múlt.
Közelebb lép egy kicsit és megfogja jobb kezemet. Szájához szorítja.
- Senkinek…! - susogom félrenézve. – Kérlek… kérlek.
- Ígérem – leheli ujjaimra és megcsókolja őket. Megborzongok. Küszködök érzelmeimmel. Végül nehezen mondom, kifakadva:
- Szeretnék veled találkozni… még a szünetben. Vasárnap…
Igen, még mielőtt bárki megkérdezi; tisztában vagyok azzal, hogy mekkora kockázatot vállalok ezzel, és hogy engem terhel minden felelősség. A legnagyobb mértékben. Mindig is öntudatos voltam. Most se lesz ez másképp. Ha öntudatos akarok lenni, az leszek. Bízom magamban, és Bazsiban.

Holnap úgyis kiállításra megyünk. Én viszem őket és Koloszár. Nem tudnám vele megbeszélni holnap. Pénteken pedig nincs óránk együtt. A végzős ával. Vasárnap ráérek. Vasárnap ebédre ugyan keresztanyámékhoz megyek, de délután… és este ráérek. Vasárnap.
- Hol? – kérdi ő egész halkan, és még mindig nem engedi el a kezemet.
- Valahol. Ahol… mindegy – susogom átmenet nélkül. – Csak találkozzunk.
Enyémet szorító keze egy pillanatra megrándul. Nagy hatása van szavaimnak, biztos vagyok ebben. De ezt kívánom, és ezt gondolom. Ő határozott.
- Tudok egy helyet, ahol senki sem ismerhet fel, vagy láthat meg minket.
- Tudsz? – kérdezem vissza. Lesütöm a szemem, nem várom meg a választ, vagy hogy kifejtse. – Akkor menjünk oda.
Bólint. Halkan kérdezi továbbra is, mintha meghallanának mások. – Este hét jó lesz? Kocsival menjek?
- Igen – felelem. - Tudod, hol lakok, ugye?
- Tudom – vigyorodik el.
Én sóhajtok. Vajon…? Nem, most már nincs idő kérdésekre. De lesz idő. Lesz! Kihúzom ujjaimat övéi közül. Hátrébb lépek. Most meg Bazsi telefonja csörren. Mérgesen kap hátsó zsebéhez, én figyelem.
- Halló?
- …
Az arca elborul. Dühösen kérdi. - Hol lennék? Angolon. Megyek haza.
- …
- Ne hívogass! – kiált.
- …
- Na pá – és leteszi, majd újra zsebre dugja a mobilt.
- Anyukád volt, igaz? – nézek rá. És minthogy ő bólint, folytatom; - Most már tényleg menj.

Menjen. Mennie kell. Öt óra lesz. Istenem, de elhúzódott az óra. Persze nem csak az óra húzódott el. Már sötét van. Nincs napsütés. Rég haza kellett volna indulnom, sok a javítandó dolgozat, hiába lesz szünet. És vasárnap találkozom vele. Istenem, segíts! Tudom, most tőled kérek segítséget… de kitől mástól kérhetnék!? Az ajtóhoz lép és most már le is nyomja a kilincset.
- Petra…? – néz vissza rám a fiú.
- Igen?
- Tegezhetlek?
Csodálkozva nézek rá. Hiszen ma tegezett. De azért válaszolok. Motyogva.
- Tegezhetsz. Persze. Tegezhetsz.
Utolsó mosolya a legnapfényesebb. Arca teljesen kivirul. Csókoltam azt az arcot. Az enyémhez ért. Kezembe fogtam. Nem tudom levenni róla a szememet. Ezt ő is tudja. Húzza az időt. Ne húzd, ne húzd!
Kezével telegrafálja, hogy 7. Vasárnap hét. Napsütéses arca eltűnik az ajtóban. Azután magas árnyéka is. Hallom, ahogy szedi össze a holmikat – táskáját, kabátját, és ahogy bakancsa dobog a köveken. Mintha most ugrálna. Aztán fut. De még hallom. Most a lépcsőn megy le. Még mindig hallom. Egyre messzebbről. Azután teljes a csönd. Egyedül vagyok. Egyedül a végzősök osztálytermében…

Így, egyedül hagyva reszketni kezdek újra… vádlim is remeg, combom is remeg, karom is. Kezem is remeg. Az előbb ő fogta, Bazsi fogta a kezemet. Biztonságra vágyom. Szeretetre vágyom… rá vágyom. Újra akarom azt az ölelést. Azt a tiltott ölelést. Engedni a kísértésnek. De csak vasárnapig kell várnom. De holnap is fogom látni. Holnap és holnapután még iskola. Iskola… Úristen, mit tettünk? Mit hoz ez a délután? Mit hoz a jövő? Valaki feleljen… valaki mondja meg. Beleszerettem egy tanítványomba és a mai nap egy pecsét. Gyökeres fordulatot hozó pecsét.

Kety-kety-kety, mondja az óra. Telnek a másodpercek, a percek… és én a padra borulok. Nem, nem sírok. Pedig azt vártam, hogy zokogásban török ki. De nem – csak esetlenül kapkodok levegőért. Nem is tudom, mennyi idő telik el. Talán fél óra. Talán két perc. Pedig az óra…
Az óra ötöt mond.
Feltápászkodom.