Ő volt

Nézem a csillagokat. Gondolkozom. Hány éve nem láttam őt? Egy? Kettő? Talán három is volt... Nem emlékszem. Nem baj. Azért jöttem ide, hogy mindere visszaemlékezzek.
’Halott virágok illatát, nyögik a fák,
És felrázkódik a táj, valami véget ér, valami fáj...’ Ezt énekelte aznap, mikor eltűnt. Mikor volt? Este? Délután? Nyáron? Tavasszal?...

***

Nyár volt, mint most is. Ragyogó napsütés, perzselő hőség...stb. A dombokhoz mentünk, a ritkán látott, kedves helyre. Volt valami szomorú ebben a látogatásban. Csak ült, elgondolkozva nézett maga elé, néha szórakozottan elmosolyodott. Alig szólt hozzám. A kérdéseimre össze - vissza felelgetett, talán nem is figyelt rám. Egyszer azért mégiscsak hozzám szólt.’...nem láttál rég, bármit is mondasz szemedben a megértés, tüze ég.’ Bizonyára valami idézet lehetett. Nem igazán figyeltem akkor. Sokszor mondott hasonlókat, így már szokva voltam... Mihez? A furcsa kijelentéseihez. Pedig figyelnem kellett volna jobban. Talán... Talán...
Most is ezt mondaná. Ha visszatérne. A szemembe nézne. És én érteném midnen szavát. Bármit mondana, én végre megérteném. Soha többet nem kéne elmennie.
Ahogy felém fordította az arcát, szőke haja meglibbent. Tincsein megcsillant a napfény. Én erre a csilogásra figyeltem, nem rá. Eszembe jutott, amikor egyszer eléálltam és több nyelven is elmondtam neki, hogy I Love You. ’Ti amo; Ich liebe dich; Tora Dost Daram; Mi Amas Vin...’ egy nyelven nem mondtam el neki. Egy hiányzó szó volt csak. De azért csillogott a szeme. Talán akkor is. Én nem láttam. A haját néztem...

Próbálom összegyűjteni a szavait, azokat a különlegeseket. Furcsa, mert olyan sokra emlékszem. Az időpontra, a helyekre, mindre - csak az arcára nem.
Ültünk, a domboknál, szintén nyár volt. Én a melegre és a napsütésre panaszkodtam. ’Szeretni és szeretve lenni olyan, mintha kétfelől sütne ránk a nap.’
Egyszer kéz a kézben sétáltunk és magamról meséltem. Aztán elhallgattam, és felőle faggatóztam. Egyetlen mondattal válaszolt. ’Ahol nincs te, ott nincs én se.’
Egyszer a szobában ültünk. Ő egy pillanatra a tükörbe nézett, mire megkérdeztem, hogy mit gondol sajátmagáról. ’... az, hogy én ki vagyok, attól függ, hogy te minek akarsz látni engem.’
Amikor annyi nyelven elmondtam neki, hogy I Love You, akkor is volt mit mondania. ’A szerelem minden, és minden más: semmi...’
Egyszer valamiért nagyon boldog voltam. Nem akart nekem rosszat, épp ellenkezőleg. Akkor mégis úgy éreztem. Nem hittem el, hogy képes ilyent mondani... ’A boldogság nem más, mint a boldogtalanság időszakai közötti szünetek.’

Gyűlölt álmodozni. Állítása szerint a fél életét ezzel tölötte. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem álmdozoik már, kitérő választ adott. ’A régi álmok jók voltak. Nem váltak valóra, de jó, hogy voltak.’
Egyszer balesetet láttunk. Egy kisgyerket ütött el, egy lélektelen autós. Egyszerűen továbbhajtott. Mi a gyerekhez mentünk. Senki nem jött segíteni. Neki már megint igaza volt. ’A halál nem szomorú. A szomorú az, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem is él.’
Az utolsó az eltávozása előtt volt. Az ajtóhoz lépett, a klincsire tette a kezét. De mielőtt elment volna, rám nézett. Nem mondott semmit se a dombokról, a délelőttről, nem köszönt el. Csak el mosolyodott és pár halk szót szólt. ’A remény jó dolog - talán a legjobb. És a jó dolgok nem halnak meg.’
Azt hiszem, nem kell részletezni. A domboknál eltöltöttünk egy időt, aztán hazamentünk. Ő pedig egyszerűen kisétált az ajtón. Az volt az én életem. Kilépett az életemből...

***

Nézem a csillagokat. Most már emlékszem mindenre. Értem, amit értenem kell. Elment, soha többet nem látom viszont. De benem még él, az ajtó nem zárult be mögötte. Éppcsak meglátogatta a szívemet, aztán elment. Mégis itt maradt. Egy őrangyalt nem láncolhatsz magadhoz, csak ha elengeded. Akkor lesz valami a tiéd, ha lemondasz róla és elfogadod a helyzetet. Akkor a tiéd lesz az egész világ.
Egy valamit bánok. Azt az egy szót. I Love You; Ti amo; Ich liebe dich; Tora Dost Daram; Mi Amas Vin... Még nem késő. Soha nem késő.
Felnézek a holdra. Talán ő is azt nézi éppen. Vagy réges - régen fénylő csillag lett belőle. Érzem, most ki tudom mondani. Suttogva, aztán hangosan, majd belekiabálva az éjszakába.
SZERETLEK!