Mumus 2.-Első fejezet

"Tudja mindenkinek megvan a maga mumusa. Akitől fél. Csak az őrült nem fél. Ezekből lesznek a sorozatgyilkosok. Mert ők végeztek a félelmeikkel, mostmár tőlük kell félni."

Víz zubogása.
Sötétség.
Hangok.
Ajtók csapódása.
Sziréna felvisít.
Mit fog tenni velem?
Gyengéden bebugyolált valamiféle törölközőbe, és a fejem alá tette a kezét.
Úgy érzem magam, mint kiskoromban, anyával együtt fürödtünk, ő körém tekert egy takarót és magához ölelt.
Olyan biztonságos érzés volt.
-Lea.
Lea?
Hisz ez az én nevem.
Mit akar? Ez nem lehet ő! Felismerem ez Zoli hangja! Lehetetlen! Hogy kerül ide? Meghaltam?
De csak egy halk vinnyogó hangot tudtam magamból kipréselni.
- Itt vagyok. Semmi baj. Itt vagyok kicsim.

Próbáltam kinyitni a szeme, összezavarodtam.
Mi történt? Hogy-hogy ő itt van? Csak abban lehettem biztos, hogy hol vagyok, éreztem a hideg követ.
Valaki elállította a vizet.
Egy gyógyszerszagú ember hajolt felém, éreztem a leheletét az arcomon.
Kinyitotta a szemem, belevilágított egy lámpával.
Megvizsgált tetőtől talpig, éreztem a hideg fém érintését.
Halkan odasúgott valamit Zolinak.
Ő felemelt és puhára fektetett.

A nappali. Igen, tudom ez a nappali, szörnyű emlékek színhelye. A falak őrzik a titkot. Csak oda kell tapasztani a fülünket és ők mesélnek. Nagyon bőbeszédűek. Néha unalmas történetük van, ilyenkor nem hallgatom őket tovább. De vannak, tapasztalt, öreg, megfáradt falak, akik nehezen kezdenek el beszélni, de érdekes dolgokat mondanak.
Türelmesnek kell lenni. Végül kincsekre bukkannunk.
Hogy ezek a falak mennyit tudhattak, arra csak később jöttem rá, mikor a rendőr kihallgatott.
Addig azonban gondos ápolásban részesültem.
Zoli ott volt mellettem minden pillanatban, hogy számolja hányszor veszek levegőt egy percen belül, kihagy-e a szívem egy taktust, őrzőangyalommá vált.
Az orvos csak kisebb horzsolásokat talált, igazi bajaimra a nőgyógyászhoz küldött.
A vén turkálónak már csak pár szál pihés fehér haja maradt barna, májfoltos koponyáján.
Keze azonban nem remegett nagy szerencsémre.

Már kinőtt abból a korszakból, mikor még élvezte, hogy ingyen tapogathat csinos nőket.
Ápolt volt, szerette a tisztaságot, lelke szintén ragyogott. Jó ember volt.
Kedveltem már az első pillanattól. Nem szeretem amúgy az öregeket. Az elmúlás szagát hordozzák magukkal. De az ő lelke még fiatal volt, testét sem győzte még le az akkori gyengeség. Utálom a gyengét. Irtom amerre csak lehet.
Okos szeme volt. Meleg barna nagyapós szeme, pupillája körül sárga foltokkal, amik mintha a szemgolyót nyaldosó lángok lettek volna.
Szép volt, érti? Egyszerűen szép.
A szépség nem belülről fakad. A szépség maga belső, nem tükröződik ki a külsőre, csupán a szem árulkodik.
A szem, a lélek tükre, mely megmutatja a valódi arcot.
Nem az álarcra gondolok, érti? Nem a húsmasszára.
- Szerette?
- Igen. - Lea remegve fújta ki a füstöt.- Szerettem.
- És mindezek ellenére megölte?
- Puszta kegyelemből. De majd rátérek, ha itt az idő.
Alida szótlanul bólintott, jelezve, hogy megértette.

A vizsgálat nem volt különösebben kellemetlen. Nagy ász volt a szakmában és nagyon tapasztalt. Tudta, hogyan kell a beteggel bánni.
Ha jött egy rosszabb rész belekezdett valami aranyos történetbe, amik rendszerint unokáiról vagy a két kedves kutyájáról szólt.
Nem csapta össze sopánkodva a kezét, nem vígasztalt, pedig pontosan tudta mi történt velem.
Talán túl sokat látott már ilyet, talán megkedvelt és nem akart fájdalmat okozni, puszta kíváncsiságból.
- Ezt hogy érti?
Lea új cigiért kotorászott a zsebében. Megtalálta a dobozt, gyanúsan könnyű volt. Megrázta. Kifogyott. Újat kell majd vennie.
De most kell neki, rögtön.
Alida most a táskáját kutatta át, míg megtalálta, amit akart.
- Tessék- nyújtott át egy cigarettásdobozt.
Lea belenézett. Félig volt.
- Azt mondta már leszokott a dohányzásról-nézett kutatóan a riporterre.
- Én… le is- vörösödött el a nő- csak…
A másik szája sarkában egy kis gúnyos mosoly tűnt fel.
- Lényegtelen!- zárta le a témát. Szembeülő társa nyílván megkönnyebbült, hogy nem kell magyarázkodnia.
- Tehát…- kezdett bele újból és meggyújtotta cigijét.- Az emberek általában…

Az emberek általában ha egy ilyen esettel kerülnek szembe, mindig a kedves, megértő, vigasztaló és tapintatos szerepébe bújnak, hogy mindent megtudjanak, csak hogy kielégítsék átkozott kíváncsiságukat.
Hát hogy történt? Miképp esett az eset? Hogy lehet? Nagyon rossz volt? Ó, de sajnálom, mondd csak… Valóban, kár, hogy ez történt, de…
Hasonlókkal zaklattak utána még ismerősök és úgynevezett barátok is.

Hiába a barátok sem eléggé tapintatosak. Csak egy idegen teheti meg ugyanezt, amit később mások, -a kíváncsik- a közöny számlájára írnak. Pedig nem úgy van az. Ilyen hozzáállással, sokkal többet segítenek. Ezt megmondhatja akármelyik sorstársam is, aki nemcsak, hogy elszenvedte a férfiak kegyetlenségét, de utána még a zaklatások elől sem tudott elmenekülni. Persze, azt mondaná, egyátalán nem köteles elviselni, nem muszáj válaszolni, felidézni a múltat. De egy ilyen kérdés is bántó lehet, ez is fel tudja szakítani a régi sebeket.
Válaszolni meg kell. Kell, maga ezt nem tudhatja, nem értheti, lépten-nyomon azzal találja magát szemközt, hogy Mondd el mit éreztél, Most mit érzel, Öntsd ki a szíved, én tartom a vödröt, Utána majd könnyebb lesz és hasonló üres locsogással, ami végül meggyőz.
Mesélsz. Nem lesz könnyebb, sőt még rosszabb. Ez nem úgy működik, mint egy sérülés.- Ha kinyomjuk belőle a gennyet, nem gyógyul be.
Vissza- visszatér. Mihelyt megtudták a sztorit, a kismadarak másoknak is mesélik, hamarosan ujjal mutogatnak rád és a te szádból akarják ugyanazt hallani.
Higgye el, maga is beleőrülne.
De én nem őrültem meg. Ott volt életem szerelme, aki a kérdések nagy részét hősiesen kivédte, a jóakarókat elhessentette, és igyekezett ugyanúgy viselkedni, mint azelőtt.
Sokat nőtt vele a szememben.
Hamarosan bejelentettük az eljegyzésünket a családnak.

A szülők mindkét félről aggódva fogadták. Apósom persze nem. Ő nem aggódott, ő dühöngött.
Nem kedvelt engem, igazság szerint én sem őt, ahogy ez majd a továbbiakban ki is derült…- Lea felnevetett. Alida hallotta és beleborzongott. Őszintétlen nevetés volt, kényszeredett. Nem szomorú, sajnálkozó. Nem kacarászott. Csupán elmerengett a tettén és kinevette magát.
-… Zoli anyja azonban tündéri volt.
Spanyol nő volt, igazi spanyol nő, hosszú fekete hajjal és éjfekete szemekkel.
Így nézett ki egy régi fényképen, a tengerparton.
Nagyon szép öregasszony lett belőle, olyan tipikus nagyi lenne, de származása közbeszólt, és szép párt alkotott öregségével, egy olyan csodát kiadva, ami után megfordulnak az emberek.
Mindig is barna maradt a bőre, kevés ránccal halála napjáig. Szeme határozottan villogott, nem volt benne az a kölyökkori csillogás vagy a szomorú visszaemlékezés, ami azokra az öregekre jellemző, akik a HÉV piszkos ablakán bámulnak ki és elmerengenek nyomorult földi életük megpróbáltatásain. Ezért is utálom az öregeket. Nem életrevalóak.
De Zoli anyja, Pinochet (ez volt a családneve, keresztneve pedig Catalina) nagyiban még mindig erősen égett az élet tüze.

Ahogy ő mondta: „Hidd el tubicám megöregedni nem rossz dolog. Nem a bölcsesség miatt. Egy kutyafülét! Én még mindig nem tudok semmit az életről. De ahogy egyre jobban közeledem életem végéhez, a tűz, mely mindannyinkat éget nagyobb lángú lesz, mint valaha. Bizonyisten mintha több hektoliter benzint öntöttek volna rá!”
Teste is bírta még az iramot. Fiatalosan mozgott, szinte táncolt minden lépésénél.
Miksa talán ezért szerethetett belé. Betáncolt az életébe.
Úgy hiszem, hogy még a sátán is képes szeretni. Ha a természet ilyen csodákat alkot, mint ez az öreg hölgy, Lucifer nem sokáig marad agglegény.
Tudja csak ezzel a feltevéssel tudom megérteni, hogyan szerethetett valakit ez a kőszívű ember. A saját fiát is megvetette, választásáért kétszeresen.
De mindegy. Menjünk tovább, mert felfordul a gyomrom.
- Mesélne a saját szüleiről?
- Ahogy gondolja.- rántotta meg a vállát- Hát nem voltak…
Hát nem voltak a legjobb szülők. Legalábbis az én elképzelésem szerint. Más szívesen elcserélte volna velem a szüleimet.
Anyám egy pletykálós, kíváncsi és rendmániás p… asszony volt.
Talán az többet segít a jellemzésében, ha elmondom egy napi programját.

Hétfő: Közgyűlésen vesz részt a többi hozzá hasonlóan pletykálós, a-mai-világban-semmi-se-jó asszonnyal együtt, akik nem akarták, hogy a templom helyére benzinkutat építsenek és kiirtsák az erdőt egy bevásárlóközpontért.
Mikor hazaért egy kis délelőtti takarítás, főzés, majd ha a gyerekei megérkeztek, letámadta őket már az ajtóban.
Hogy nézel ki, Nem megmondtam százszor, hogy ne járkálj a sárban, mert akkor moshatom ki mindenedet, mit gondolsz tele vagyunk pénzzel, pocsékolhatom-e a mosószert meg a vizet, hát mégis mit képzelsz magadról?
- Megütötte magát vagy az öccsét valamikor is?
- Nem. Nem lett volna képes rá.
- Miért?
-Sok magyarázat van rá. Egyrészt: a szomszédok megtudhatják, másrészt: nem tartozott a természetéhez, harmadrészt pedig félt, hogy visszaütök.
- Maga? Miért nem az öccse? Ha jól tudom alig volt…
- Igen, valóban, csak 1 év különbség volt köztünk. De tudja: én sokkal bátrabb voltam, valaki, aki kiáll mások és maga mellett. Az öcsémet meg szerettem…
Kérem, ne zavarjon meg benne, majd mindent elmagyarázok. Ne türelmetlenkedjen.
Utána végre leülhettünk ebédelni. Jó kajákat főzött a nyanya, azt meg kell hagyni.
Egy ideig szakácsnőként dolgozott, méghozzá egy egész konyhát vezetett. Nekünk is megtanított mindent, amit tudott. Egyedül ezért vagyok neki hálás.

A nap további részében tanulnunk kellett, mert néha benyitott és ellenőrizte.
Látom kérdés feszegeti. Hát válaszolok rá:
Igen, én is tanultam, mert elegem volt a sápítozásából.
Inkább engedelmeskedtem, semmint, hogy azt idegesítően magas hangszínt hallgassam órákon keresztül.
Talán az apám is ezért vonult állandóan félre.
Nem volt társasági ember, vagy ha az is volt, anyám visszaszorította.
Férjének két dolga volt: Mindennap menjen a konzervgyárba dolgozni és hallgasson.
Apám mindkettőt lelkiismeretesen végezte.

Mikor hétkor hazajött volt még egy kis ideje vacsoráig, azt általában a kanapéjában töltötte és újságot olvasott. Vagy zenét hallgatott, általában Rolling Stones halkabb és nyugodtabb számait. Esetleg mindkettőt egyszerre. Ennyire volt változatos az élete.
Leültünk vacsorázni, mindig meleget ettünk, csak a reggeli volt hideg.
Vacsora előtt, után, az elalvás előtt közös ima. Ezt a részt utáltam a legjobban.
Tudja nem vagyok vallásos. Csak hívő. Hiszek magamban. Azt hiszem ezt nem sorolhatjuk bele semelyik vallásba sem. Hisz a vallás egy másik, egy felső személyre épül mind, akit az ember talált ki, mert nem hisz magában, mert egy gyáva kukac és nem tud kiállni maga mellett.
Közös ima után, már az ágyamban kellett volna még elmormognom egy köszönő imát.
Kellett volna, de nem mondtam. Pedig ellenőrizte anyám.
Ha néha- néha megkérdezte mit mondtam Istennek, azt feleltem: Megköszöntem mindent, amit kaptam tőle ma, és hogy ilyen szép családom van.
Ilyenkor sugárzott a naiv liba.

Miközben a számat figyelte, hogy mormolom-e az imámat, én lehunyt szemmel, legájtatosabb arcommal beszéltem Istennel: Légy átkozott, légy átkozott!
Folyton ezt hajtogattam, anyám szerencsére nem olvasott szájról.
Jó éjt kívánt és eltűnt.
Tudom, hogy most ellenőrzi Szabolcsot is.
Most már láthatja milyen volt. Mikor felnőttem, sütisütögető nagyivá vedlett át. Hát igen. Aki nem jó szülő, abból remek nagyszülő lesz.
Egy pillanatra mégis visszatért régi énje, mikor bejelentettem eljegyzésünket.
Zolit nem hoztam magammal, ő ugyanúgy bejelentette szüleinek a nagy eseményt.
Minél gyorsabban túl akartunk esni az egészen, hogy megtervezzük az esküvőt. Az én esküvőmet!
- Hogy mit csináltok ti? -sipította.
- Hallottad- rántottam meg a vállam.
Éreztem, hogy nemsokára robban a bomba.
Felállt, kihúzta görnyedt vállait, kis vizenyős szemeit rám emelte és belekezdett…
- Hát mégis mit képzelsz te lányom?- mondta lassan és tagoltan.
Tudtam ez volt a bevezető. Most irgalmazzon az ég.
Isten ha mégis előfordulna, hogy léteznél, most ments meg!
Úgy látszik a buldózernek még a Mindenható sem tud ellenállni. Megértem.

- Először is mi ez a szemtelen hang, másodszor meg mit képzelsz te lány? Az ég irgalmazzon nekem, de hogy juthatott eszedbe ilyen bolondság. Ez még a lüke öcsédnek sem jutna eszébe. 19 évesen megházasodni? Még be se fejezted az egyetemet! Hát mi lesz így belőled, mégis mi képzelsz? Nem lesz karriered, 19 évesen házas és anya leszel. És, ha meggondolod magad? Tudom, hogy milyenek a mai fiatalok! Egy nap alatt meggondolják magukat és szakítanak!
Hah! Szerintem még az oltárig sem jutsz el! Vagy ha mégis, maximum egy hét, az alatt megfogan a baba és a te kedves kis Zolid otthagy téged fiatalon, pénz nélkül, az ő gyermekével és majd lelép valami libával! Te meg mehetsz az utcára koldulni! Mert ugye nem gondolod, hogy mi befogadunk, ugye nem?!
Mert mi innentől nem vagyunk a családod! Nem tartozol ide mostantól!
„Na megvolt a fenyegetés.”
Könyörgöm lányom gondold meg, nem akarunk elveszíteni.
„Könyörgés a saját érdekemben.”
Én csak a te érdekedet nézem, ez a saját érdeked.
„Na mit mondtam? Most jön a család hírneve”
Vagy legalább a család hírnevére gondolj! Mindenki nevetni fog rajtunk.
Ezt a szégyent nem élné túl egyikünk se! Vagy te tudnál így élni?! Hogy téged és gyermekeidet megvetik? És a családod? Ránk miért nem gondolsz?
„Csak azt nem értem, hogy jön ez ide…”
Könyörgöm, 19 évesen…! Hisz még kislány vagy!
Ez egyszerűen… egyszerűen… BOR..
-Csönd legyen!- csattantam fel tőlem szokatlan ingerültséggel.
Nem voltam ingerült a közelükben. Nem, mert tudtam, hogy vár engem OTTHON az IGAZI családom.

Ez a család öt tagból állt: Hans, Ollie, Ein, Zoli és Én.
Anyám elnémult. Nem beszéltem vissza neki már régóta.
Nem velük éltem, így nem rajtuk vezettem le a feszültséget.
Némán állt, arca vörös volt, mint akit megütöttek.
Kinyílt a szája, küszködött a szavakkal, de nem tudott mit mondani.
Ekkor diadalmasan nézett rám. Megtalálta a megoldást.
- Apu! Te mit szólsz hozzá, hogy ez a lány mennyire szemtelen lett?
„Hát ezzel nem sokra mész.”
Apa bizonytalanul tekintett nejére. Tényleg hozzá szóltak? Kikérték a véleményét? Csoda ez?
Végül bizonytalanul szóra nyílott a szája:
- Szerintem…-anyám bíztató mosolyt küldött felé és egy diadalittast nekem- jól teszi –bökte ki.
Anyám már előre mosolygott a győzelmén, de most lehervadt.
Mi?! Férje felé fordult, s a haragtól villogó szemmel megtudta, hogy a vizsgán megbukott, nem ez volt a helyes választ.
Lehorgasztotta a fejét és próbált minél kisebb helyet elfoglalni, összezsugorodni, hogy ne bántsák.

Megsajnáltam, Komolyan mondom megsajnáltam. Egész életében anyám rongybabája és céltáblája volt. Egy csöpp férfiasság, tartás nem maradt benne. Nem lehetett véleménye, szabadideje és szava a családban, melyben a családfő szerepét nem egy férfi töltötte be.
Ez a legnagyobb megalázás, amit egy hím elszenvedhet.
Előfordul ez sok helyen ma is. A nő vezeti a családot, mert sikeresebb a munkában és határozottabb az életben. Talán jól teszik. Ösztönösen odaállnak, ahol gyengül a sor.
Összetartják.
És én vagyok itt a gubanc.- Alida nagyot szippantott a cigiből, becsukta a szemét és érezte a csípős ízt, ami átjárja. Az ablak felé fordította arcát, s élvezte azt a kevés napsugarat, ami a szűk cellába bejutott. –Tudja- fordult oda az újságíróhoz- én nem tartom meg a láncot. Hanem kiveszem a gyenge láncszemet. Az sokkal kevesebb időt és erőt igényel. Én így tartom fel a világ rendjét és igyekszem egy másik rendszerbe kényszeríteni. És ezt csakis erőszakkal lehet megtenni… Csakis erőszakkal…
Gondolom most már kíváncsi arra, amit a falak mesélnek. Sokáig húztam az idejét és még sokáig is fogom.
De előtte még elmesélem, hogy ki is volt az a Mumus:
Tudja egy kis buta, naiv liba voltam.
Sokan megkérdezték utána, miért mentél fel a lakására?

Egyszerűen válaszoltam: Bíztam az emberekben. És persze Zoli emberismeretében. Tudja, ő találkozott vele párszor. Még Az előtt. Édes kis naiv liba voltam.
Akkor az úgynevezett nevelőszüleimnél laktam…
Furcsán néz rám Alida! Igen, igen az alaptörténetet ismeri. Egy fiatal 17 éves lányt megerőszakoltak és majdnem el is tették láb alól.
De itt nem az a kérdés, hogy mi történt és hogyan. Hanem az: Miért?
Csak válaszokat akarok magának adni. Nem magyarázatokat a cselekedeteimre. Csak válaszokat.- Alida ezután meghallgatta a történetet a lány szemszögéből.
(Az első rész Hányingernél található. Történt egy kis változtatás.)
Folyt. köv.