Múlt, jelen, jövő 1.

Merengőn nézek ki az ablakon az esőáztatta, szürke, hűvös világba. Egy lélek sem jár ilyenkor az utcákon, üres a játszótér is az ablakom alatt. Az eső monoton hangja álmosítóan hat rám, s nagyon rányomja bélyegét a hangulatomra, nincs kedvem most semmihez sem. Az öblös fotelt odahúzom az ablak elé, belekuporodom, s kedvenc, kockás plédemmel körbetekerem magam, s elmerülök a gondolataimban. Egyedül vagyok, s egyedül is érzem most magam, hiába vannak körülöttem nap, mint nap. Az űr kitölti lelkem egészét, rám nyomja keserű bélyegét. Néha teljesen elhatalmasodik rajtam ez a nemszeretem érzés.
Nézem az ablakon lecsurgó vízcseppeket, hallgatom koppanásukat. S mintha hipnózisba merülnék, elsüllyed a szoba, a lakás körülöttem, semmivé válnak a falak, s csak az ezüstgyöngyként guruló vízcseppek töltik ki látóterem. Lassan ködbe vész a jelen, s átsiklok a múlt olyan nagyon feledni akart világába. Mint sűrű ködből a közelgő tárgyak, úgy sejlenek elő a régmúlt történései, érzései. Megérintenek az illatok, színek, hangulatok. Ezernyi tomboló sokadalom vesz körül, felidézve az eltemetett éveket. Újra magához vonz minden, ami rólad szólt. Hiába tiltakozom ellene, most sem bírok elszakadni, ugyanúgy, ahogy régen nem bírtam. Minden sejtemet elárasztja annak a fantasztikus aurának a vonzereje, ami körbevett téged, s amitől különleges voltál mindenki számára. Nem volt olyan ember, akit hidegen hagytál volna. Szerettek, gyűlöltek, de senki nem lehetett közömbös irántad. Annyi mindent adtál nekem, megtanítottál élni, látni. Egyre több és több lettem általad, elfogadtál, s elfogadtalak.

Eszembe jut a nap, mikor elmenekültem előled, s minden elől. Akkor is esett az eső, szomorú volt az egész világ. Azóta nem szeretem az esőt. Komorrá, magányossá tesz. Hiába teltek el évek, az a seb nem gyógyult be bennem. Hiányzik egy darab, s ettől a gépezet nem működik tökéletesen. Igyekszem minél kevesebbet gondolni az együtt eltöltött időkre, mert még nagyon fáj. Fáj, hogy nem látlak, nem hallak, fáj a hiányod. Én nem tudom már régóta, mi van veled. Csak remélni tudom, hogy legalább te megtaláltad a boldogulásodat. Megmagyarázni soha nem fogom tudni a lépésemet. Egy Boldog Élet Boldog Reményét törtem derékba, amikor megijedvén mindattól a csodától, amit nekem adtál, feladva mindent, mi fontos volt, választottam azt az életet, mely nem az enyém, s csak más érzi jól benne magát. S félek, már időm lejárt, több haladékot nem osztott rám az Ég.

De most az emlékek magukkal ragadnak, pedig szeretnék küzdeni ellenük, hagyjanak békén. Magukhoz láncolva húznak le a mélybe, az emlékek és a soha meg nem történt oly édes-fájó ábrándok fájdalmas rohammal támadnak rám. Védekezni nincs erőm, sodródom az árral. Minden, de minden eszembe jut, amit feledni akartam oly erősen. Az első találkozásunk, az első tapogatózó érintések, mint szende kis diákok az első randevún. Majd az álmaimban oly sokszor kísértő, beteljesült együttlét végre, hosszú idő után: Hiába ismertük már egymást, ez az élmény még mindkettőnk számára rejtélyekkel volt teli. Minden porcikámon érzem újra a kezeid lágy simogatását, csókjaid, ajkad forróságát. Óvatosan, mint egy ajándékot, úgy hámoztál ki a ruháimból, s ragyogó szemeid kereszttüzében kezdtem égni.

Halk, rekedt szavakkal mesélted, mit szeretnél tenni velem, érzékiségtől fűtötten kértél, hogyan, merre simogassam a tested. Most is fülembe cseng, ahogy önuralmad vesztve a nevemet súgtad. A fotel mélyére szorít tested súlyának édes emléke, a vágytól homályosuló, rabulejtő, szinte nem evilági tekinteted a testem, lelkem mélyére égette bélyegét, lemoshatatlanul. Orromba tolakszik hihetetlen tiszta, férfias illatod, melyet több száz, más illatból ki tudtam szúrni. Az illat, mely magában is izgatóan hatott rám. Elég volt csak megérezzelek, valahol a tömegben, s máris vágytam a karjaid közé. Szavak nélkül tudtad, hogyan akarok szeretkezni veled, éreztél, tudtál engem folyamatosan. De a valóságban is mindig megérezted, ha gondom, bajom volt. Volt rám időd, ha csak percek is, de soha nem lettem visszautasítva. Mindenre volt füled, meghallani még a leghalkabb segélykérésemet is. Feltöltöttél energiával, megmutattál egy más, új, jobb dimenziót, ahol az lehettem, aki akartam. Hagytál olyannak lennem, amilyen voltam. Nem akartál rajtam változtatni semmit. Több voltál barátnál, szeretőnél, embernél. Hagytál mesélni, hittél varázsporos, mézízű, csodás meséimnek. S megerősítettél abban, hogy van miért lennem e földön. Belőled táplálkoztam szinte, sejtjeidből, gondolataidból szőttem álmaimat, s éltem általunk megalkotott kristálypalotámban. A magasba emeltél, tündököltettél, szivárványhídon kísértél. Nekem adtad a Mindenség fantasztikus birtoklását. De én akkor úgy éreztem, kevés vagyok ehhez a világrengető hatalomhoz.

Varázspálcám egy mozdulatával örökségül nekem a fájdalmat hagytam. Elléptem mellőled, magamat egy illékony, sosem-létezett világba taszítva, melyben nem volt már kapaszkodóm, nem volt az éltető energia, ami fenntartsa csodálatosságát. Nem volt itt már semmi. Veled tűntek a semmibe a színek, az ízek, az illatok, a szépek, a jók, a MESÉK, az Életem. A boldogság végzetes narkotikumát nyújtottad át nekem, s én örömmel hódoltam volna hatalmassága előtt, ha elég bátor lettem volna. De nem.
Egy szürke porhüvely maradtam csak, szenvtelen, mindent közömbösen megélő, félig holt lény. A poklok poklán égek nap nap után, de megváltó elmúlás nem adatik meg már nekem. Minden nélküled viselt pillanat esztendőnyi hosszúvá nyúlt, önmaga értelmetlen voltába fúlva. Mint menthetetlen kábítószeres, remegő testtel, halottszín lélekkel keresem újra és újra a számomra enyhülést adó mámort. De már messze jársz, s utolsó ölelésünk fakuló emléke csak fel-feltépte az alig hegedő sebet lelkemen.
S most úgy érzem, a feneketlen mélységű emlék-tengerben esélyem nem marad. Kavargó örvényei húznak egyre magukkal, s én tehetetlenül adom át magam neki. Mert elönt a régóta nem érzett érzés, a Te érzésed.

Annyiszor akartam felejteni, de őrült mazochistaként folyton körülötted forognak gondolataim, mindannyiszor nyers húsig tépve sebeimet. Pedig nem szeretek szenvedni. De feledés túl végtelen számomra. Nem tudom elképzelni, hogy soha ne járj eszembe.
Hány lehetőség adódik egy ember életében? Hány döntés, ahol mérlegelhet, merre induljon? Hát tényleg ez kellett nekem? Miért mindig utólag jövünk rá: tévedtünk. Miért akkor, mikor már késő? Miért nincs hatalmam ahhoz, hogy meg nem történtté tegyem az elmúlt oly keserves éveket? Hát hiába tanul az ember olyan sokat, ez miért hiányzik a tananyagból? Miért? Miért? Nem tudom a válaszokat, s ettől lassan megőrülök.

Órák múlnak el így, az önsajnálat és a merengés órái. Ólomsúlyú tagokkal mászom ki a fotelomból s ülök le újra a számítógép elé. Zenei aláfestésnek az imádott rockegyüttesem adja meg az ütemet. Tessék kérem a ritmusnak megfelelő tempóban dolgozni! Hátha leköt a munka és visszazökkenek végre a normális ritmusomba. Egyelőre még kissé kóválygó fejjel bámulom a monitort betöltő számok szinte végeláthatatlan sorát. Úrjézus, mi fog ebből kisülni! Néha elgondolkozom azon, hogy miért mentem én könyvelőnek? Nekem számokat? Egy olyan embernek, aki világéletében humán-beállítottságú volt? Hát kellett ez nekem? Nap, mint nap jogszabályok változását figyelni, lököttebbnél lököttebb ügyfelek ügyes-bajos dolgait megoldani? Éjszakákba menően keresgélni egy-egy elveszett forintot? Miért is nem mentem inkább virágkötőnek, vagy legalább kutyakozmetikusnak? Nagy sóhaj - azért Drágám, mert míg mások dolgával vagy elfoglalva, elfeledkezel a sajátodról. És nem utolsó sorban, mert imádod ezt a szakmát. Az összes nyűgével együtt! Milyen igaz! Legalább ez pozitív elcseszett kis életemben.

Cicám kínkeserves miákolása zökkent ki a munkából. Éhes, nagyon. S ezt egyre nyomatékosabban adja tudtomra, már a táljait tologatja a kőpadlón, kellően zörögve ezzel. Ellátom őt, megkapja a kötelező esti simogatásokat, dorombol is rögvest, s miután befalta az aznapi adagját, ugrik rögtön az ölembe, további dédelgetés, fülvakarás miatt. Amíg kényeztetem őhölgyeségét, unottam pöckölgetek az egérrel, megnézem a kedvelt weboldalaimat, s oda sem figyelve, kattintok rá a levelező progimra. Nem mintha sok levelet kapnék. Az új levelet jelző pittyenés kellően meg is ijeszt. Ki a fenének jutottam eszébe? Pláne ilyen későn. Lassan éjfélre jár már az idő. Egy pillantás a feladóra és szívinfarktus közeli állapot kerülget. A macs nem egyszerűen röpül le az ölemből, amikor megpróbálok felugrani. Ilyen nincs!!! Nem lehet!!! De hiába dugom az orrom szinte a monitorhoz, jól látok bizony. Egyszerre támad sírhatnékom, s nevethetnékem. Pedig a levelet még nem is olvastam. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy írtál nekem. Lassan gördül le a szöveg, s én már alig látom a könnyeimtől. Sokszori nekifutásra sikerül végigolvasnom. Tőrként hasogatják lelkem szavaid. Ráz a hideg, s elevenen égek a rám törő forróságtól.

Alig hiszem el, amit írsz, pedig szavaid Téged igazolnak, mindazt, miben hiszel:

***

„Nem érdekel, miből élsz.
Azt akarom tudni, mire vágysz és hogy szembe mersz -e nézni a vágyaiddal.
Nem érdekel, hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért és azért a kalandért, hogy életben vagy.
Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül.
Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.
Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e a fájdalmamat és a fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni az extázistól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.
Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.
Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz.
Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e s ez által megbízható.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem minden nap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!
Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.
Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.
Nem érdekel, ki vagy és hogy kerültél ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe és nem hátrálsz-e meg.
Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.
Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál.

És mit kezdenél velem?”

***

S a levél végén arra kérsz, találkozzunk. Istenem, majd négy év után! S még te kérsz arra, beszéljünk! De most képtelen vagyok válaszolni. Túl sok minden kavarog bennem. Az elmúlt négy pokoli év kínszenvedése, az együtt eltöltött mesébe illő idő. Mind-mind kavarog bennem, s én elvesztem a maradék józanságomat is. Tenyerembe temetem arcom, s csak vagyok az esőáztatta éjszakában. S egy kérdés motoszkál bennem: mit csináljak most? Mit csináljak most? A fene egyen meg kislány, OKOS légy!

A lábujjhegyen érkező Nap halvány sugarai ugyanott találnak, az ablakon besurranó hűvös hajnali szellő jótékonyan hűsíti fájó fejem. A kényelmetlen üléstől zsibbad minden tagom, a koponyámat megannyi kis törpe kalapálja, s nekem válaszolni kell a kérésedre! Megpróbálkozom némi koffeinnel működésre bírni az agysejtjeimet. Többé kevésbé sikerül is úgy egy óra múltán magamhoz térnem. Már tudom, hogy kislány vagyok, zaklatott és most nagyon okosnak kell lennem, mert valami készül, és ezt nem szúrhatom el!
Nem akarok litániákat írni, hisz tudom, hogy látni akarlak, szemtől szembe évek múltán végre! Így viszonylag gyorsan végzem a neked szánt levéllel, a hétvégét jelöltem meg, kell még pár nap, hogy felkészüljek erre a beszélgetésre. Egy nagy levegő: „küldés” gomb, s már nincs visszaút.

Dolgozni kéne, nagyon! De folyton arra eszmélek, hogy már hosszú ideje ugyanazt a számlát bambulom és a cigarettámat meg elszívta a hamutartó. Ezzel szemben az agyamban olyan képek nyomulnak, amik enyhén szólva is korhatárosak és nagyon izzasztó jellegűek. Illatok, hangok, érzések tolakodnak előre és … ELÉG!!! Erőszakot teszek nyavalyás fantáziámon, a dög elkezdett álmodozni! Ennek így semmi értelme. Nem tudhatom, hogy mi fog történni szombaton, mit akarsz velem közölni. Megrázom a fejem, hátha akkor el tudom hessenteni a most kifejezetten ártó gondolatokat. De elkezdődött megint egy munkanap, s törvényszerű, az ügyfelek is felébredtek. Rögtön eszükbe is jutok, majd leesik a mobil az asztalomról. De hiányzom valakinek! Miután rendben megnyugtatom egyik ügyfelem, máris sikít a másik. Majd sorban a többi. Éljen! De most az egyszer örülök a zsúfolt napoknak, be is táblázták a hetem gyorsan. Ilyenkor bezzeg rohan az idő, megfékezhetetlenül. Mire észbe kapok, már péntek van, kötelező traccsparti a lányokkal. Hogy fogom ezt túlélni? Nem akarok nekik mondani semmit.

Koradélután rendbe teszem kicsiny lakom, kávé-, teafőzés, nasi előkészítve.
Tapintatosak, nem kérdeznek rá, miért is vagyok zaklatott. Tudják, hogy valami van, mert magam is érzem, vibrálok, nem tudok úgy odafigyelni rájuk, mint eddig. Lekötnek a saját gondolataim. Mivel nem tudnak igazán mit kezdeni velem, viszonylag hamar, kora este már magamra is hagynak, ilyen-olyan elfoglaltságra hivatkozva. Jaj, lányok, úgy szeretlek benneteket a tapintatotokért! Még egyszer megnézem az e-mail-emet, időpont, helyszín oké. Most az egyszer tényleg nem álmodom! Holnap! Holnap kiderül minden! Lesz, ami lesz. Már semmi sem érdekel, csak az, hogy megint lássalak, halljam a hangod. Nem számítok semmi jóra, de már azzal is megelégszem, hogy eléd keveredhetek.
Korán ágyba bújok, ledönt a lábamról az ólmos fáradtság, a kimerültségtől szinte nyomban elalszom, hála az égnek, legalább nem kell fél éjszakát átforgolódnom.

Az ébresztőóra kíméletlenül kiveri az édes álmot a szememből. Másznék vissza, képzeletemnek éjszakára szabad utat adtam, ki is használta a nyavalyás, de olyan jó volt. Csak még egy kicsit! De természetesen a vekker győz, rendületlenül, fülrepesztően kolompol, és ahhoz, hogy elhallgattassam, át kell másszak a szoba másik végébe. Mire odaérek, s csöndre bírom, a maradék álmot is messze űzi tőlem. Fel kéne ébredni! Nagyon! Na ez az, ami nem megy olyan könnyen. A kávé dermedten lapít a kiöntőben, sebaj, némi melegítés, tej, cukor és már iható is a méreg! A macsek már megint a kajáért tombol, ez az állat egész nap csak enne! Szörnyű! Befogom a kis pofáját némi macskatáppal, a fürdőben is hallom, ahogy ropogtat. De jó étvágyad van! Én bezzeg már a reggeli gondolatára is rosszul vagyok. Persze, tudatosult bennem, hogy még pár óra, és végem van!

Némi hidegzuhannyal tudatomra kecmergek, hajmosás, sampon javarésze a szemembe, csíp, sírok. Nem mintha bármit is számítana, de legalább egy kicsit nőiesnek, emberinek kéne tűnjek. Borotvával kacérkodom a lábam szőrtelenítése véget, de amilyen állapotban vagyok, inkább marad az epillálókrém, hogyne, még elmetélem magam! Amíg a kence oldja a…, szóval epillál, addig a ruhásszekrény előtt töprengek: mit húzzak magamra? Tipikus női észlelet: nincs egy árva göncöm sem! A szekrény tele, a puttonyom is gyorsan a hisztimmel, elnevetem magam: győzött a kényszerzubbony. Karcsúsít, ápol és eltakar. Négy nyomorúságos év után, most először érzem azt, hogy megérte felébredni. Bárhogy is alakuljon, de legalább tiszta vizet öntünk a pohárba. Elvarrjuk a tisztázatlan szálakat.
A ruhaprobléma megoldva, nadrág, blúz, szandál. Ennyi. Hála a krémnek, már a bőröm is lassan leoldódik rólam, ideje lemosni. A macska persze láb alatt, majd a nyakam szegem a kádból kilépve, nem akarom még eltaposni a nyavalyást. Helycserés támadás: én ki a kádból, cic be a kádba. Hogy ez miért nem halnak született? Sosem fogom megérteni a víz iránti rajongását, de legalább most pár órára ellesz. Amíg a macsek pancsikol, addig hajszárítás, némi testápoló, pár csepp parfüm, bugyi felhúz. Segítség! Kérek még legalább három kezet, kifogott rajtam a melltartóm kapcsa!!! De égő!

De megoldom a problémát, nagy nehezen. Előbb bekapcsolom, majd, mint egy pólót felöltöm magamra. Na jó, ezt nem terjesztjük. Lassan minden a helyére kerül, az izgatottság meg-megbillenti a cipősarkaimat, hogy fogok én ezekben menni?! Mélyeket lélegzem, s örülök, hogy nem látom magam kívülről. Szörnyű lehetek, nekem is kezdek az agyamra menni. De képtelen vagyok lehiggadni. Az óra leüti a delet, én meg a virágállványt. Olyan vagyok, mint az elsőbálozós kislány, aki még a saját lábában is elbotlik. Ez igazolandó, nekem jön a szőnyeg egyik orv mintája, s majdnem beborulok a nappali közepére. Oké, akkor ezt most be kéne fejezni! Hangosan beszélek magamhoz, hátha meghallom. Döntök, a még fennmaradó 2 órát ülve fogom eltölteni, s nem csinálok semmit. Fotel, könyv, akkor én most olvasok. Persze, mert ez csak olyan könnyen megy. Lapozok én nagy lelkesen, vannak előttem betűk, szavak, sőt mondatok. Na ez utóbbiakkal már gondom van. A felfogóképességem átment mínuszba, de azért én lapozgatok rendesen. A percek óráknak tűnnek, még mindig van másfél órám indulásig. De képtelen vagyok nyugton maradni. Nagy levegő, akkor én most elindulok, mert megzakkanok a négy fal között. A kocsikulcs csak egy futó pillantást érdemel. Ki van zárva, hogy én ma autóba üljek. El tudom képzelni a sok átkozódó férfit, akikkel útba akadnék. Túl zavart vagyok én most ilyen koncentrált dologhoz, mint a vezetés. S még csak az hiányzik, hogy le „szőke nőzzenek”. Az önbizalmam így is csúszdán siklik a semmibe. Táska fel, ajtó bezár. Piszok rövid az út a találkahelyig, el is hagyok menni vagy két buszt.

Tudom, hogy egy nőnek illik késni pár percet, de mi az a röpke háromnegyedóra, amennyivel előbb érkezem?! Oké, megjöttem! Sétáló utca, macskaköves, a szélein mesei szép árvácskák mosolyognak bátorítóan rám. Emberek jönnek, mennek, gondtalan, boldog lelkek. Én meg elveszetten ácsorgok egy díszes lámpaoszlophoz dőlve. Na jó, innen arrébb állok, mielőtt még valaki félreérti ácsorgási szándékom. Elindulok az orrom után, kirakatok szemben, remek, meg lehet nézni őket. Sok színes akármi, de jó lenne tudni, hogy mit nézek ilyen elmélyülten. Minden cél nélkül bóklászok az üzletek között, percenként pillantás az órára, kiver a víz, öt perc és végem! Hogy ne lássák rémületem, befordulok egy kristály-tárgyakat áruló üzlet csillogó kirakatához, és csak reszketek.
Megáll az idő, mikor egy meleg tenyér rásimul a vállam meztelen bőrére. Elhallgat a város nyüzsgő tömege, lélegzetet sem merek venni talán, nehogy megtörjem a Pillanatot.
- Szia Élet! – egy hang a múltból. Egy hang, melyet feledni nem tudtam, a szó, melyet rám ragasztott, igazolva létemet. Lassan fordulok meg, küzdve a rám törő szédülettel, szívem őrült dobogása szétszakítja bordáimat. Szemem lesütve, kezem kétségbeesetten markolja táskám vékony szíját. Hosszú, karcsú ujjak érintik államat, kényszerítve pillantásom fentebbi régiókba. Megtántorodom attól a szempártól, mely aggódva tekint le rám. Egy ezüstfényben szikrázó, acélszürke szempár.
- Szia! – ennyi csupán, mit ki tudok préselni ajkaim közül. Aztán leblokkolok. Kétségbeesetten keresgélem a szavakat. Oly sok mindent szeretnék mondani, de ebből adódóan meg sem tudok szólalni.

Látod rajtam, hogy megakadtam, az egyszerűbb megoldást választod; jeges ujjaimra kulcsolod ujjaid és egy kávéház nyitott teraszához sétálsz velem. Csak így, egyszerűen!
A pincér kérdő tekintetét látva, összeszedem magam, s egy jeges teát rendelek. Nem merek alkoholt inni, pedig oldódni kéne, de ahhoz, hogy én most ellazuljak nem kis mennyiség kéne.
Nem köntörfalazol, nekem szegezed a kérdést, miért léptem le?
- Közel négy éved volt arra, hogy gondolkodj, mit is szeretnél kezdeni velem, az életeddel? – picit szigorú vagy, s én megértelek. Csoda, hogy egyáltalán szóba állsz velem.
- Megijedtem. Magamtól, tőled, s attól, amit nekem ígértél – hebegek csupán, félek rád pillantani, sokkal kevésbé felkavaró az asztalterítő absztrakt mintája.
- Nézz rám, Élet, kérlek! – hangod lágy, ellentétben a most jeges szempárral – sosem akartalak bántani, azt hittem tudod. Fontos voltál nekem, s fontos vagy még most is! Semmi olyat nem kértem soha, amit Te magad ne akartál volna. Megpróbáltam megérteni a menekülésed, bevallom, nem ment könnyen. De tiszteletben tartottam azt, hogy időre van szükséged. Azt nem gondoltam volna, hogy teljesen megvonod magad tőlem – értetlenkedve rázod meg fejed, szemed elhomályosítja a fájdalom.

Belém vág a felismerés. Úristen, de önző voltam! Nem gondoltam bele, hogy nem csak magamnak okozok fájdalmat, azzal, hogy lelépek. Rajtad ütöttem talán a legnagyobbat, rajtad, ki nem tehettél semmiről.
- Én… sajnálom… igazán…. Bocsáss meg nekem! – könyörgőn nézek Rád, elveszve azokban a tengermély szemekben. Megfogalmazódott már bennem minden, amit mondani szeretnék. Veszek egy nagy levegőt és egy bátorító mosoly támogatásával kezdek bele életem vallomásába. Mint átszakadt gáton, ömlik belőlem az elmúlt évek keserves, önként vállalt magánya, a reménytelenség, az ostobaságom. Nem szakítasz félbe, hagyod, hogy kijöjjön belőlem minden.
Röpülnek az órák, és még mindig beszélek. Sok mindent el kell mondjak, meg kell magyarázzak, Neked, s magamnak. Észre sem veszem, hogy letűnt a Nap, s borzongok már az este hűvösétől.

Rám teríted a zakód, körbeölel tested oly ismerős melege, illata, és eltörik a mécses. Útálom, hogy elsírtam magam, de nem tehetek róla. Folynak, csak folynak megállíthatatlanul a könnyeim. Nem érdekel, mennyien látják. Megkönnyebbülést hozó sírás ez. Átülsz a mellettem lévő székre, s azt érzem csak, hogy kezeid közé veszed arcom, s ahogy ömlenek, úgy simogatod le könnyeimet.
- Ne sírj, Élet, már minden rendben van – suttogod egész közel hajolva hozzám – újra itt vagyok Neked!
Rád emelem könnymaszatos arcom, rajta hitetlenkedés, őrült remény. Nem, biztos rosszul hallottam.
- Mit mondtál? – szinte félve teszem a kérdést. Felajzott lelkem játszik velem gonosz tréfát?
- Haza értél Élet! Nem akarlak elengedni többet! – Rekedt a hangod, érzem, hogy feszült vagy.
Hisz én még nem válaszoltam. Egy újabb döntés, megint. De most minden rajtam múlik. És én nem akarok már mást ettől az Élettől, csak hogy boldog legyek végre, és boldoggá tegyem azt, akit szeretek. Igen! Kaptam még egy esélyt, nem tudom, mivel érdemeltem ki. De nem is érdekel. Csak azt tudom:
- Szeretlek! – elcsuklik hangom, ahogy kimondom. Végre. Ennyi idő után. Kezedbe hajtom fejem, s belecsókolok a tenyeredbe.
- Bennem nem változott semmi sem! Érzéseim ugyanazok feléd. Ezt ugye tudod? – kérded, s én még félve bólintok – gyere, menjünk, záróra – nyúlsz kezem után, s én, mint fuldokló kapok utánad, dehogy eresztelek el.
- Lazíts egy kicsit, eltöröd az ujjaimat – mosolyogsz rám, s tényleg, görcsösen markollak, nem is tudván mozdulatom erősségéről.
Lassan sétálunk végig a már kihalt utcán, egy-egy kósza turista akad csak utunkba. Az égen biztatóan fénylenek a csillagok, s hiszem, hogy már rendbe jön minden. Kihalt minden, fűszeres a nyári éjszaka és én bódultan hallgatlak. Merre jártál, mit csináltál. Megvetted végre azt a házat, melyet annyira szerettél volna. Az a ház! Sóhajtok fel. Annak idején meséltél róla, s én azt mondtam, a mesebeli tündérpalota.

Az álom messzire kerül minket, túl vagyunk már az éjfélen, bársonykék lepel borul a néma városra. A mólónál járunk már, halkan csobban a hatalmas folyó, felszínén a csillaghad miriádja csillog. S én megint szépnek látom a várost. Újra érzem a harmóniámat, mit oly rég elveszettnek hittem. A mesék apró csírája mocorog elmémben, a kristálypalotánk újra tündökölni fog. Megtorpanok, szembefordulok veled és csak nézlek. Nézem arcod markáns vonásait, a borosta-árnyékot szépen metszett álladon. Az orrnyerged felett elmélyült ránc emlékeztet csak az elmúlt fájdalmakra, rajtad is nyomot hagytak. Ezüst szálak csillannak meg máskor búzaarany hajadban. Őszülsz. Soha nem érdekelt a köztünk lévő majd húszévnyi korkülönbség. Két kezem közé fogom arcod, homlokon nekidöntöm a tiednek, s csak hagyom, hogy átjárjon a belőled áramló csodás energia. Magadhoz húzol, egész közel, beléd olvadok szinte, nyakadba szuszogok, ajkaimon érzem bőröd simaságát, és igen, érzem, hogy itthon vagyok, hazaértem.
- Menjünk haza! – tolsz el magadtól. S én megrémülök, nem akarok elválni tőled – Hozzám. Maradj velem! – szinte könyörgő a hangod, s én boldogan bólintok rá.
A sötétkék autó hangtalanul falja a kilométereket. Ismerős tájon járunk, fenn a hegyekben. A fenyvesek hallgatag méltósággal kísérik utunkat.

Kanyar kanyar után, s rajtam a régi izgatottság lesz úrrá. Újra veled, csak mi ketten! Folyamatosan nézlek, gondolom, kellően idegesítő, de nem szólsz semmit, csak néha-néha rám mosolyogsz. A sebváltóról kezed néha az enyémre téved, s én már nem bírok magammal. Pattanásig feszülnek izmaim a gondolatra, ma éjjel megint együtt leszünk!
De ennek az útnak is vége szakad egyszer. Egy hatalmas kovácsoltvas kapu állja utunkat, tudom, megérkeztünk. Megbabonáz a monumentális kapu csipkeszerű díszítése, olyan könnyednek látszik. Ujjaim a cirádákat simogatják, sötét van, de ujjbegyeim közvetítik nekem a formák sokszínűségét. Mestermunka. Hang nélkül tárja szét szárnyait, invitál befelé, be egy csodásnak ígérkező kertbe. A házhoz vezető keskeny utacskát piciny lámpások szegélyezik, halvány, sárgás fénybe öltöztetve a járólapokat. Már előttem jársz, a ház ajtaja hívogat befelé.

S én, mint pajkos gyermek, futva teszem meg az utolsó lépéseket az otthon felé...