Mosoly

Csukott szemmel nyújtom ki hosszú, ügyetlen kezem, azzal a szándékkal, hogy elsőből leütöm azt a redves csipogó órát, amely jelzi, hogy ideje felkelnem. A ketyegőm körülbelül ötpercnyi ütlegelés után elcsendesedik, Én meg visszadőlök meleg, puha ágyamba. Eltelt akár tizenöt perc is, mire a fejembe villant valami olyasmi, hogy hétfő van és vár a munka. Nehezen kikászálódok meghitt helyemről és elindulok a fürdő felé. Tükörbe nézve szívesen leköpném magam, de tudom, ezzel bepiszkítom szeretett nagymamám tükrét, amit igazán nem szeretnék, így hát hagyom a francba…!

Nagyon lassan elindulok durcásan a munkahelyemre, ahol mosolyognom kell minden szembe jövő emberre, idiótára. Egy munkátlan ember biztosan azt mondaná, hogy semmi okom szomorkodni, mert fizetnek érte rendesen. Őszintén egy kis idő múltával megszokottá, monotonná válik az egész. A kiszolgálás is tud unalmas lenni, még ha azt egy előkelő étteremben kell elvégezni, de erről Ők kívül állóak mit sem tudnak.

Ideérve az étteremhez felveszem mosolygós, kedves énem és berontok a bejárati ajtón. Körbenézek, majd gyorsan elfoglalom megfelelő helyem és várok. Az órámra pillantva érzékelem, hogy hamarosan megérkeznek a szokásos vendégek.

Nyolc óra tájában érkezik az első rendelés, mikor azonban ki akarom vinni a lehűtött nedűt, egyenesen belém ütközik valaki. Valaki, akit még soha nem láttam errefelé.
- Igazán figyelhetnél egy kicsit jobban! – förmedek rá.
- Bocsánat, nem vettelek észre! – mentegetőzik.
- Hát persze! Ti üzletemberek, a ruhádból gondolom, hogy az vagy, mindig lenéztek minket, egyszerű dolgozókat! – fintorgok és belenézek gyönyörű szép szemeibe, bár ne tettem volna! Megbabonázott elsőre.
- Én, nem nézlek le – egy barátságos mosoly terül el arcán.
Visszamosolygok, hátat fordítok az ismeretlennek, majd kiviszem az öregember leadott rendelését.

~

Eltelt pár hónap az első találkozásunk óta, de attól a naptól fogva minden reggel nálam kezdi a napját. Igazából nagyon - nagyon örülök, hiszen a kedves mosolyai bearanyozzák szürke napjaim. Sokan összehoznak minket, ám mindig tagadjuk ezeket a pletykákat. Estefele az ágyamban feküdve gondolkodom az érzéseimen és bevallom, függök a sráctól, de ameddig Ő nem lép, bizony Én sem lépek!

~

- He… Hello! – hallom köszönését, kicsit zavarban van.
- Szia! Itt vagyok és jó a hallásom, szóval hajrá! Mit akartál mondani? – kérdezem nagy vigyorral a képemen.
- Nehéz elkezdeni – tarkójára teszi a kezét –, inkább megmutatom, rendben?
Nem válaszoltam csak bólintottam egyet a fejemmel. Közelített felém, egyszerre nagyon meleg lett körülöttünk a légkör. Szinte már egymástól vettük el a maradék levegőt, de nem távolodtunk el. Finom és puha ajkai elérték az enyémeket, majd közelebb húzott magához olyannyira, hogy az ölében töltöttem el a további csodálatos pár percet. Lágy csókolózásunk közben a gyomromban felgyülemlett sok pici lepkécske kelt útjára. Az - az érzés, felejthetetlen!
- Jól gondolom, hogy Te is ugyanúgy érzel, mint Én? – simít egyet arcomon.
- Nagyon régóta érzek így – vallom be.
Ettől az estétől kezdve alkotunk egy párt.



~

Már vagy két éve együtt vagyunk és minden a legjobban halad. A szüleivel nagyon jó a kapcsolatom, azt mondják a fiuk nem is találhatott volna ideálisabb nőt magának. A munkámat egy kis időre ott hagytam, be akarom fejezni a tanulmányaimat. Jelenleg a konyhában pakolászgatok, és a vacsorán gondolkodom, mikor két erős kéz a derekam köré fonódik.
- Gyere velem, mutatok valamit – súgja a fülembe.
Megragadja kezeim, majd elrángat a nappaliba. Ámulok és bámulok, hiszen valami hihetetlen dolog terül el a látótávolságomon belül. Mindenfele égő gyertyák, rózsaszirmok és halk zene szól a háttérben. Fantasztikus!
- Látom, tetszik, de ez még nem minden – térdelt le elém –, leszel a feleségem?
- Igen! – szinte már kiabálok örömömben, könnyek folynak le piros orcámon.
- Szeretlek, mindig veled leszek! – mondta magabiztosan gyönyörű mosolyával és csillogó szemeivel.

~

Különös érzéssel keltem ma fel, valami belső hang azt súgta: baj közeledik, vigyázzak.
Sajnos a baj hamar rám talált méghozzá telefonon:
- Nicole! Sebastiant kórházba szállították, sajnálom – mondja halkan az illető.
- Micsoda? Mi történt? – kérdezem nyugtalanul, közben pedig erős fájdalom szúr a szívembe.
Gyorsan rohanok az autóhoz, ahogy csak tudok, útközben vezetek, mint egy őrült. Félek. Félek, hogy elveszítem életem szerelmét. Én ezt nem akarom, nem, nagyon nem!
Beérve a kórházba síri csönd fogad, erősödik bennem a tudat, hogy nem látom már többet élve, hogy itt a vég. Minden porcikám tiltakozik az érzés ellen, de a Doktor úr arcán sincs semmi megnyugtató.
- Jó napot Doktor úr – köszönök a könnyeimmel küszködve.
- Sajnos rossz hírt kell közölnöm, a férjének többször is leállt a szíve. Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, de nem tudtuk megmenteni. Sajnálom – biccent egyet, majd tovább lép.

Sírva rogyok a földre, ordítok a bennem lévő fájdalomtól. A mellkasomban az érzések szétszabdalnak. Elveszítettem azt a férfit, akit mindennél jobban szerettem. Rekedt hangon kimondom a nevét: Sebastian. Miért?

~

Seb halála után nem egész nyolc hónapra rá:
Kinyitom a szemeim és körbenézek. Magam előtt látom a kórház kék csempézett falait és az erős fényt, amely alatt most én fekszem. Egyre jobban érzem a fájdalmakat, szeretnélek már kezeimben tartani, majd megbizonyosodni arról, hogy minden a legnagyobb rendben van – e veled. Az orvos szerint nemsokára a világra jössz. Nem tudom magamnak elmondani, hogy mindjárt láthatlak, mert jön egy újabb fájdalom, amit egy erős nyomás követ, majd egy üvöltés. Felsóhajtok. Végre megszülettél, drága gyermekem!

Egy perc elteltével az egyik nővérke a karjaimba helyez egy bepólyázott kicsi csomagot. Érzem, az arcomról peregnek le az első örömkönnyek. Könnyeket nyelve látom, a pólyából egy kisfiú néz vissza rám, az a kisfiú, akit már nagyon vártam, aki annyira hasonlít az apjára, hogy szinte Őt érzem ismét magam mellett. Ismét látom azt a gyönyörű mosolyt, amellyel, évekkel ezelőtt találkoztam először. Erre a csodálatos és megnyugtató mosolyra még húsz év múlva is könnyes szemmel gondolok majd vissza, mert „a mosoly olyasmi, mint a tetoválás: örökre szóló műremek. “