Mintha csak tegnap lett volna 4.

Kirsten Jade nem aludt valami jól. Szokásával ellentétben hánykolódott, homlokán izzadtságcseppek gurultak le.
Álmában egy sötét alagútban rohant, és egy árnyékba burkolózó alak elől menekült. Az alagút azonban végtelennek tetszett, és alig volt benne világítás, így alig tudott előre haladni elesés nélkül. Végül, olyan száz méter után megbotlott egy kátyúban. A hasára fordult, és remegve nézett a felé közeledő árnyalakra. Próbált hátrálni előle, de nem ment; üldözője egyre közelebb ért hozzá. A lámpák fénye megcsillant a kezében tartott késen. Kirsten Jade úgy remegett, mintha ráznák. A fogai kasztanyettát megszégyenítő sebességgel vacogtak. Mikor a még mindig árnyékbe burkolózó alak már a lábához ért, a lány elérkezettnek látta a pillanatot. Lábát üldözője lába köré csavarta, és elgáncsolta. Gyorsan felpattant, és rohant tovább. Háta mögött (inkább csak érezte, mint látta) az árnyalak felállt. Kirsten Jade csak remélni merte, hogy elég előnyre tett szert; ötven méter után fényt pillantott meg az alagút végén. Az oldala már szúrt a nagy futástól, de még gyorsabb rohanásra késztette magát, és éppen, amikor az üldözője rávetette magát, ő is elrugaszkodott, és bukfencezve a napon ért földet. Az árnyalak azonban nem állt meg az alagút, birodalma határánál. Kijött, és a lány már érezte, hogy nem képes tovább menekülni. Zihálva feltápászkodott, és lassan üldözője felé fordult. Az megindult felé. Késén, miközben felemelte, végigfutott a napfény. Kirsten Jade szorosan lehunyta a szemét, és igyekezett nem remegni, de nem sikerült. Csukott szemén át is látta a torka felé tartó kés villanását...

Ekkor sikoltva felébredt. Zihálva felült az ágyában, csak úgy szakadt róla a verejték.
Csak egy rémálom volt... -gondolta megnyugodva, vadul kalapáló szívére szorítva a kezét. Egy sóhajtással fáradtan visszahanyatlott az átnedvesedett párnára. Az éjjeliszekrényre pillantott, és ránézett az ébresztőóra foszforeszkáló számlapjára; a mutatók négy óra tizenöt percet mutattak.
Akkor akár fel is kelhetek... -gondolta fáradtan, azzal felkattintotta az olvasólámpát, aminek narancsos-arany fénye kivilágította majdnem az egész szobát. Lenézett a padlóra... és leesett az álla. Az ágya ugyanis, az éjjeliszekrénnyel együtt olyan fél méterrel a padló fölött lebegett.
Le akarok menni! -gondolta, és érezte, hogy az ágy lassan leereszkedik. Felült, és arcát a remegő kezébe temette. Nem értette, miért történik ez, és az egyáltalán nem tetszett neki, hogy nem tudja kontrollálni az új... képességét. Álmában akármit csinálhat... de nem tudta, hogyan tartsa kordában a... valahol hallott erre egy szót... megvan: telekinézis. Szóval telekinetikus ereje van. Szuper. Csak irányítani tudná!

Sóhajtott és lassan felállt. Izzadtságtól átnedvesedett, világoskék hálóingét áthúzta a fején. Nem kapcsolta fel a villanyt, anélkül is odatalált az íróasztala székéhez, aminek a háttámláján a tegnapi ruhája lógott. Felvette, majd odalépett az ablakhoz és kinyitotta. A nehéz éjszaka után nagyon jól esett a lenge, éjjeli virágok illatával terhes szellőcske. Az eső, aminek zajára este elaludt, már elvonult; csak a párás levegő és a holdfényben ezüstösen csillogó tócsák emlékeztettek rá. Azonban még mindig álmos volt. Ásított egyet, majd sarkon fordult, és elindult a konyhába. A lépcső előtt meggondolta magát, és Yvonne szobája felé vette az irányt. Halkan, óvatosan kinyitotta a nyikorgó ajtót, és bepillantott barátnője szobájába. A barna hajú, francia lány arcára épp ráesett a Hold fénye, de nem igazán lehetett látni, mert a fal felé fordulva, Kirsten Jade-nek háttal aludt. békés szuszogása megnyugtalólag, majdnem álmosítóan hatott a lányra. Halkan becsukta az ajtót, és eredeti szándékához híven lement a konyhába. Ott elővette a régies alakú fém teáskannát, vizet töltött belé és feltette a gázra. Leült az asztalhoz, és várt. Amikor a kanna sípolni kezdett, takarékra tette a lángot, és filtert tett a teába. Majd odalépett a szekrényhez és elővette a bögréjét.

Két-három perc fövés elég volt ahhoz, hogy a tea jó erős, sötét legyen, így lekapcsolta és cukrot meg citrompótlót tett bele, kesztyűs kezével felemelte a kannát és töltött belőle a bögrébe. A gőzölgő italt letette az asztalra, maga mellé. Majd eszébe jutott, mi lenne, ha gyakorolna az erejével. Lehunyta a szemét, összpontosított, arcát a bögre felé fordította. Egy másodpercen belül kinyitotta a szemét, ami egy magasságban volt a lebegő bögrével. Annyira meglepődött, hogy majdnem elvesztette az uralmát a bögre felett és a forró tea majdnem a lábán végezte. De csak majdnem, mert szerencsére elég gyors volt, így az edény csak picit megsüllyedt. Megkönnyebbült sóhajjal leeresztette a teát az asztalra.

Ekkor egy csiklandozást érzett a karján. Ez csak egyet jelenthetett: figyelik. Lassan az ablakra pillantott- és egy férfival nézett szembe. Az ismeretlenre tökéletesen illett Yvonne leírása: piszkosszőke, kócos, rövid haja a homlokába hullt, szeme vizenyőskéken csillogott, mellette fehér seb húzódott egészen a férfi szájáig. A látogató felemelte az ujját, és intett neki, hogy engedje be. Nem tudta, miért, de Kirsten Jade engedelmeskedett neki- lassan odalépett az ablakhoz, kinyitotta azt, majd félreállt. A férfi felhúzódzkodott az ablakpárkányra, majd belépett a konyhába, olyan közönyös arccal, mintha minden nap ilyen akciókat hajtana végre.
- Elnézést a korai zavarásért, de beszélni szeretnék magával. Leülhetnék?