Mintha csak tegnap lett volna 2.

Kirsten Jade mindig is imádott nyitott ablaknál aludni. Meleg helyen, Kína délkeleti szigetén, Tajvanon lakott egy faluban. Ezért volt olyan fura, hogy borostyán nőtte be a házat. Legalábbis a szülei itt éltek, a nagynénje is, és ő is, mert nem bírt elszakadni a háztól. Az egyetemet angolul fejezte be, nem messze a falutól egy nagyvárosban. Azonban amikor végzett, a diplomaosztó után hazaérve valami furcsa történt. A poharak lebegtek a levegőben, amikor az átöltözés után belépett a konyhába, és csak rátekintett a szekrényre, máris kinyílt, az edények pedig vad táncot jártak. Azonban ez nem igazán rémítette meg. Tekintetével kinyitotta a hűtőt, elővette a tejet, letette az asztalra, majd levett egy poharat, és tejet töltött bele. Azután leroskadt a székre.

Arcát remegő kezébe temette. Szédült, fájt a feje, és semmit nem értett, azt hitte, el fog ájulni. Annyi erőt sem érzett magában, hogy kinyúljon a pohárért, de végül mégis megtette. Majdnem elejtette, annyira remegett és gyenge volt a keze. Végül sikerült gond nélkül kiinnia a hűvös tejet, ami lenyugtatta. Próbált racionális magyarázatot keresni a történtekre, de nem talált. Nem merte volna senkinek sem elmondani, még akkor sem, ha lett volna kinek, mert félt volna, hogy őrültnek nézik- de hát nem volt senki a közelében, akinek elmesélhette volna. Anyja meghalt, apja Isten tudja, hol lehet, nagyanyja meghalt már jó ideje... Tökéletesen egyedül volt. Ekkor nyílt az ajtó, és vidám kurjantás hallatszott.
- Hello, Kirsten J.! Hol vagy?! -kérdezte egy lány tört angolsággal.
- Itt, a konyhában. -felelt Kirsten Jade, miután összeszedte magát. Yvonne, a francia cserediák, akivel megosztotta a házat, belépett a konyhába, és azon nyomban elszállt minden magánya. Yvonne barna hajú, napbarnított bőrű, sötét mandulaszemű lány volt, olyan húszéves lehetett, csakúgy, mint lakótársa. Ő is ma kapta meg a diplomáját, de ő később tudott csak lekeveredni a buszról.
- Miért nem vártál meg? -kérdezte kissé szemrehányó hangon a lakótársát. Kirsten Jade egy világoskék, batikolt, hosszú, bő szoknyában és a szintén batikolt, sárga, testhezálló pólójában ült a széken. Szinte elveszni látszott a lebernyeg nagyságú, batikolt szoknyában, amit a múlt nyáron csinált és a kedvencei közé tartozott.
- Bocsi, teljesen elfeledkeztem rólad. -motyogta tűzpiros arccal. Yvonne felvonta szép ívesre kiszedett szemöldökét.
- Ezt nekem ne akard bemesélni. A buszon kezdtél el ilyen furán viselkedni, és amikor leszálltunk, szinte átnéztél rajtam, pedig egymás mellett ültünk. Mintha valami hajtott volna. Ki vele, mi történt, mielőtt hazaértem?
- Semmi különös.
Yvonne felsóhajtott, de megvonta a vállát a megadása jeleként.
- Ha nem akarod elmondani, nem kötelező. Majd elmondod, ha akarod, én nem fogom belőled erővel kiszedni.
Azzal sarkon fordult és kiment a konyhából.

Kirsten Jade hallotta a lépéseit felfelé a lépcsőn, majd végig a folyosón a szobája felé. Gondolatban követte. Érezte, ahogy barátnője keze kinyúlik és elfordítja a kilincset, és belép a szobába. Elhalad az ajtó melletti asztalon fekvő makett mellett, ami szülővárosát, Párizst ábrázolja. Odalép az íróasztalhoz, leveszi a táskáját és ledobja az ágyra. Jólesően nyújtózik egyet. De ekkor sikítást hallott. Kirsten felrohant a lépcsőn, és szinte feltépte az ajtót. A lány megdermedve bámult az ablakra, amin semmi érdemleges nem látszott.
- Mi a baj? -kérdezte. Yvonne, szokásával ellentétben most falfehér volt, és csak dadoogva tudott válaszolni.
- E-egy fé-férfit lá-láttam az ablakban.
- De most nincs ott senki.
- De én láttam! Olyan tisztán, ahogy most téged! Hinned kell nekem!
- Hiszek. -válaszolta Kirsten Jade, és elgondolkodva leült barátnője ágyára. Igazat mondott, valóban hitt Yvonne-nak, és akármit is látott, az a lény megijedt, amikor a lány felsikított. Kapcsolatba akart vele lépni, de Yvonne megijedt, és a férfi (vagy valami ahhoz hasonló) túl kockázatosnak tartotta, hogy más is meglássa. Félt, hogy alulmaradna, vagy hogy elüldözik.