Miért?

Sötét van.
Az autó egyre gyorsabban száguld bele az éjszakába.
Nem tudom, hogy mit érzek, teljesen össze vagyok zavarodva. Furcsa, hogy egy rossz szó, egy rosszul kifejezett érzés, egy rosszkor rossz helyen elhangzott vallomás mennyire megváltoztat mindent. Nem tudom, hol ronthattam el. Mindent pontosan úgy csináltam, ahogy eddig is, az ébredéstől az alvásig. Nem remegett a kezemben a csésze, amikor a reggeli kávémat ittam. Nem hagytam otthon a telefonomat. Nem okoztam balesetet a figyelmetlenségemmel. Nem veszekedtem a munkatársaimmal. Nem égettem oda a vacsorát. Nem sütöttem le a szemem, amikor éjszaka a hold fényénél átölelt, és a fülembe súgta, hogy szeret.

Nem változtattam semmit, valami mégis megváltozott. Érzem. Éreztem akkor is, és tudtam, hogy ő is érzi. Hihettem valaha is azt, hogy amit tettem, az következmények nélkül marad? Mindegy, hogy mit teszünk jót vagy rosszat. A következmények ellen nem tehetünk semmit, csak sodródunk az árral…
Egy éles kanyarban kicsúszik az autó. Fékcsikorgás. Káromkodás.
− Vigyázz! – sziszegem.
A válasz elmarad. Gyorsít. Még egy pillantásra se méltat. Szívem elszorul. Néma csendben ülünk egymás mellett. Fürkészve nézem az arcát, próbálom kitalálni, mit érezhet, mit gondolhat. A visszapillantó tükörbe nézek csak egy másodpercre, de pillantásunk találkozik.
− Hova megyünk? - kockáztatok meg egy óvatos kérdést.
A válasz újfent elmarad, csak egy dühös morgást kapok válaszul.
− Haragszol? - hülye kérdés! Persze hogy haragszik. Különben már nem száguldoznánk itt késő éjszaka. Nem is egyszerűen csak mérges. Elemészti a düh és a gyűlölet látni a szemében. A szeme beszédesebb, mint ő maga nem szól egy szót se, csak mereven néz előre.
− Kérlek, ne csináld ezt! - hangom megbicsaklik. − Mondj valamit!
Néma csönd. Mintha nem is hallaná, amit mondok.
… Nemsokára fölvetül a kérdés, amire magam se tudom a választ. Nem szeretem már? Részeg voltam és nem tudtam, hogy mit csinálok? Én nem is akartam igazán és, hogy az egészet csak ő kezdte? Ő a hibás egyedül csak ő? Nem. Egyik sem igaz valójában. De akkor hát MIÉRT? Valahol mélyen tudtam, hogy be fog következni az elkerülhetetlen. Talán túl boldog voltam annyira hogy magam se tudtam elviselni. Ezért tettem volna?..
Megint a tükörbe nézek, tekintetét keresem. Elkapja a fejét.
− Ribanc! – ostorcsapásként ér a vád. − Miért tetted?

Tessék, itt van, ahogy előre megjósoltam. MIÉRT? MIÉRT? Lázasan gondolkodok valami elfogatható magyarázaton. De nem jut eszembe semmi. Ezek után nem is akarok hazudni neki, nem érdemelné meg. Szeme vörös. Pillantása elviselhetetlenül éget. Elkapom a tekintetem, inkább a sötétségbe bámulok bele, pislogás nélkül mintha ott megtalálnám a választ. Miért?
Egyre gyorsabban száguldunk. Megint a tükörbe nézek, ő azóta is engem néz, kérdőn, várja a választ. Pillantása gyilkos de most nem fordulok el.
− Nem tudom - felelem halkan.
−Mi? - csattan fel. − Képes voltál megcsalni, és még azt se tudod, hogy miért? Vagy ez is csak olyan múló szeszély nálad, ami majd elmúlik, és ne is foglalkozzak vele? Mond meg miért tetted ezt velem?
Megint gyorsít. Ajka remeg a dühtől. Szeme villámokat szór.
− Nem tudom!- sikítom. Kicsordul egy könnycsepp a szememből.
− Legalább mond, hogy sajnálod! Elfordítom a fejem, nem bírok tovább a szemébe nézni.
− Ribanc! Nézz rám! Nézz a szemembe!
Lassan. Nagyon lassan a tükör felé fordulok, és a szemébe nézek. Tekintetünk összekapcsolódik. Én csak nézem, és nézem a csalódottságtól csillogó szemét. Éles fény villan. Elvakít. Nem látok semmit. Érzem, a kocsi félelmetes sebességgel pörög. Hangos robajjal átszakítja a korlátot. A kocsi gyorsan zuhan lefelé.
− Sajnálom - sikítom. Így a vége előtt őszintének hangzik. De belül nem érzek megbánást.