Mese a favágóról, a kisbárányról és a csodáról.

Volt egyszer egy favágó, ki élte becsületes, dolgos életét.
Nap, mint nap járt az erdőben, és végezte a favágók nehéz munkáját. Reggel korán kelt és este későn ért.
Mindig vágyott valami csodára, ami csak vele történhet meg, és elrepíti őt, egy új titokzatos világba, ami csak az övé
De nap napot, év éveket követett, és nem történ meg a várt csoda, ő meg már-már le is mondott róla.

Egy nap, mikor hazafele tartott, egy nagyon fárasztó nap végén, az erdőben a szürke köd és esti szürkület sötétségében, valami kis mozgó pontra lett figyelmes.
Közelebb érve látta, hogy egy kis bárány. Nagyon fiatal volt.
Nem tudta, hogy kerülhetett ide, de nem is gondolkozott rajt,- meleg szíve volt a favágónak – felnyalábolta, tarisznyájába tette és elindult vele. Míg haza fele tartott az árva kisállattal, az jutott eszébe, hogy milyen szerencse, hogy meglátta ebben a sötétségben.
Míg erre gondolt, egy fénynyalábot látott átsuhanni az égen. Sokáig látta, szinte bevilágította az utat hazáig.
Milyen különös - gondolta.

Hazaérve látta, hogy az állat, sovány és nagyon elhagyatott, de szemében ott ragyogott a fiatalság és a hála csillaga. Mikor ránézett, már szinte örült a kisjövevénynek.
Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, úgy érezte, hogy ez a kis állat nem mindennapi bárány. Valami miatt más, mint a többi. Teltek múltak a napok, és favágó mindennap gyönyörködhetett a kisbárányában. Az, pedig egyre szebb lett és egyre nagyobb.
A favágó egyre jobban úgy érzete, hogy nincs szebb bárány az övénél. A bárány, pedig hálás volt, ugrálva várta gazdáját minden este a kapuban.
Tudott még valamit, ami csodálatos volt. Táncolt, pörgött gazdájának, és olyankor szeme csillogása beragyogta a kisházat, miben éltek.

A favágó egyszer csak azt gondolta, hogy megmutatja másoknak is bárányát és elviszi egy nyájba, ahol a többi bárány közt majd az övé lesz a legszebb és mindenki az övének fog csodájára járni. Egyébként is - gondolta szüksége van a báránynak, hogy a többi állattól megtanulja, a bárányokhoz illő viselkedést.
Keresett hát a környéken egy jó nevű juhászt, akiről azt állították a vidék lakói, hogy szereti a juhait és érti szakmáját.
Így is lett. A kisbárány örült az új társainak és hamar beilleszkedett. A juhász is örült az új állatnak, mert ő is csodaszépnek tartotta.
A favágónak ugyan mindig fájt, amikor elbúcsúzott a kisállattól, de amikor az hazajött hozzá még szebben táncolt, pörgött és még nagyobb világosságot hozott a kisházba, mint eddig.

Egyszer a favágó nem dolgozott és úgy döntött elmegy, és megnézi, mit csinál a kis báránykája a nyájban.
Messziről figyelte, és látta, ahogy az emberek jönnek és csodálják a nyájat.
Milyen szépek- mondják. Az övéhez is odamennek, és csodálattal néznek rá. Az ő kis állata ragyogott.
Az emberek odamentek a juhászhoz és gratuláltak neki, hogy milyen szép a nyája, milyen értékes állatok vannak bent.
A juhász büszke volt, elővette furulyáját, és fújni kezdte. A bárányok, pedig mind egytől egyig táncolni, pörögni kezdtek és közben olyan fényesség, árasztotta el a mezőt, hogy a favágónak szeme elé kellett tenni kezét, hogy ne vakítsa el a világoság.


Bár a jelenség maga volt a csoda a favágó szomorú lett. Úgy érezte, ő kimaradt a csodából, ő nem lehet részese ennek a fényességnek, pedig ő is mindent megtett, hogy egy fényponttal több ragyogja be a mezőt.
Hazament és mikor a báránykája megjött, szóvá tette neki, de bárány nem értett az emberek nyelvén. Ő csak érzett. Érezte, hogy gazdája nem boldog és így ő sem tudott már neki úgy táncolni és pörögni, ahogy eddig. A szeme, pedig egyre kevésbé ragyogott.
De a bárány már a nyájban sem érezte jól magát, mert szomorú volt, hogy gazdája érzései megváltoztak.

A favágó nem tudta, hogy a bárányok, csak akkor táncolnak, pörögnek, és ragyognak, ha körülöttük boldogok az emberek.
Szomorú volt, mert azt hitte, hogy a bárány csak neki képes táncolni és azt, hitte, hogy csak az ő báránya képes rá.
Azt hitte, hogy az ő báránya más, mint a többi.
Nem tudta, hogy tényleg más, de nem, azért mert táncolt, pörgött és ragyogott, hanem azért mert ez a bárány az övé volt és az ő gondviselése, szeretete által, táncolt, pörgött és ragyogott.
Nem tudta, hogy ez maga a csoda, ami mindenkié, de mégis csak az övé.