Megkésett szerelem

Szorosan, egymás mellé simulva mentek a fák között.
Karjaik tétován himbálóztak, csak biztatásra vártak, hogy engedelmeskedjenek annak a kényszerítő erőnek, hogy megérinthessék egymást, végre.
Ősz hajukat a szél vadul kócolta, de mit sem törődtek, hogy esik, megkopott, kifényesedett kabátjuk elázik. Oly régen vártak erre a találkozóra. Szívük, mint hajdanán, ifjú korukban, a torkukban dobogott. Így mentek, - kezükben hegedűjük -, andalogtak csendben, csak ziháló lélegzetük zavarta a csendet.

Zenekari próba után ejtették meg a találkozót, titokban. Mindketten tartoztak valakihez, de szívük most fellázadt ennyi év után, s új, járatlan útra tévedtek. Ügyetlen apró kis csókok hagyták el sápadt ajkaikat, de ez mégis erőt adott mindig, a holnapnak..
Megroggyant életükben csak a másik létezése jelentett boldogságot. Heti két nap, ennyi volt boldogságuk, az együtt muzsikálás, és az azt követő andalgások, összefonódott kezekkel..
Gondolatban tervezgették közös jövőjüket, de kimondani egyikük se merte, miről álmodoznak. Elképzelhetetlen volt, hogy valóra váljon az álmuk, hiszen a férfinak ágyhoz kötött beteg asszonya nehezítette sorsát, a nőnek féltékeny, rossz életű párja.
Külön ünnep volt, ha vasárnap a zenekar fellépet, mert ilyenkor is együtt lehettek, s a zene erősítette szerelmük. Olykor összenéztek, játék közben, s gondolatban megsimították gyengéden egymás fejét.
Így ment ez hosszú éveken keresztül, míg az asszony kórházba került. Szerelmese szótlanul ült ágya mellett egy kopott széken, kezét fogva, simogatva. Időnként az asszony felnézett a számára oly kedves arcra, s rögtön jobb színben látszott.
Elgyengülve feküdt, mint aki várja a végső búcsút, s tudta már, hogy nincs sok hátra.
Hogy titkolja, mennyire elfáradt, belefáradt küzdelmébe, szépen, halkan, suttogva mondta ki a régen várt szót, hogy: szeretlek.

A férfi szemében örömkönnyek gyűltek, s gyengéden ráhajtotta cserepes ajkát arra a kis törődött, dolgos kézre, melynek minden simogatása egy vallomással felért.
Felbátorodván ismét kérte szerelmét, hogy járják együtt gyógyulása után az útjukat. Az asszony, csendesen lehunyta a szemét, mintha elképzelni akarná a jövőt.
Erőtlenül felemelte fejét, s nyakából utolsó kincsét, mit adni tudott kedvesének, egy vékonyka, megkopott kis láncot odanyújtotta, s karja erőtlenül hullottak a párnájára

Másnap reggelre a férfi üresen találta az ágyat.
Arcát tenyerébe temetve zokogta kedvese nevét. Temetés után, a hátra maradt iratok között, megtaláltam a férfi szerelmes leveleit. Akkor jöttem rá, hogy nemcsak megkésve jött a szerelem, de beteljesületlen is volt.

Múltak az évek, s egy kora reggel munkámba igyekezvén megpillantottam a megárvult szeretőt. Szemlesütve, közelített felém. Karjára egy csinos hölgy támaszkodott, s kérdően nézett reánk. A megárvult férfi, vállamat átölelve, elcsukló hangon, szinte szégyenétől megroskadva annyit rebegett: nagyon szerettem.