Megint Te

Megyek… Még nem tudom hova… Előre, az orrom után… Forgalmas este van a 6-os úton. Esik az eső. Inkább zuhog, mintha dézsából öntenék. Már húsz perce megyek egyenesen, de még mindig nem tudom hova. A gondolataim már máshol járnak. Már semmi sem számít és senki se. Azaz valaki mégis… Te…

Már megint Te jársz a fejemben… azaz még mindig. Folyton Rád gondolok, megállás nélkül. Mindenről Te jutsz az eszembe, minden szóról, minden képről, minden illatról, minden hangról, minden érzésről… Minden Hozzád köt… Gondolataimba merülve felidézem azokat az emlékeket, amik összekötnek minket. Csodás emlékek ezek, tele boldogsággal és szeretettel. Aztán előjönnek a kevésbé szépek… A kétely, a várakozás… Majd a düh… Ez az érzés teljesen elhomályosítja csodás emléked… Nem, nem akarom, hogy ez eszembe jusson. Túlságosan fáj…

Az eső egyre jobban szakad. Gyorsabbra kapcsolom az ablaktörlőt. Már azt sem tudom mennyi az idő, és hogy merre járhatok. Nem látom tisztán az utat az eső miatt… Nem is az utat látom, hanem Téged. Látlak magam előtt, ahogy rám mosolyogsz… Érzem, ahogy megfogod a kezem, magadhoz húzol és megölelsz… Ahogy simogatsz… Ahogy megcsikizel… Útálom, ha csikiznek, mégis Tőled ezt is elviselem. Te mindig figyelsz rám és ez jó érzés.

Össze-vissza kavarognak bennem az érzések. Szemem sarkában lassan összegyűlő könnycseppek jelzik, hogy már nem bírom sokáig sírás nélkül. Nézem az utat, ami a sötétségbe visz, de homályos a kép. Már a felezővonalat sem látom. Csak remélem, hogy ott van, ahol én gondolom. Rád gondolok, és megerednek a könnyeim. Egyre szaporábban hullik le egy-egy csepp az arcomról. Nem lehetek ilyen gyenge! Már magam sem tudom, mit érzek igazán… Azaz tudom, mit érzek. Pontosan tudom, mit érzek! De nem tudom, hogy mit szabad éreznem. Talán ezt nem szabadna… De mégis muszáj… Mert Te jelentesz számomra mindent… A reményt, a jövőt, az egész világot… És tudom, nem hiába várok…

Már látom a fényt… Magam előtt a jövőben… Látom, ahogy közeledik felém, egyre gyorsabban és elkerülhetetlenül… És érzem minden jobb lesz… De nem… Ez nem az a fény… Ez valami más… Egy fülsiketítően hangos kürtszó hirtelen visszarángat a valóságba. Megint az úton vagyok az autóban, és egy kamionnal nézek farkas szemet. De csak alig egy másodpercre, mert elvakít lámpa fénye és félrerántom a kormányt. A kürt elhallgat. Egy erős ütközés. Még éreztem, ahogy az arcom a légzsákba fúródik…

Nem tudom pontosan mi történt, de sejtem. Majdnem frontálisan ütköztem egy kamionnal, aztán végül valahol egy árokban vagy egy fánál köthettem ki. Az orvosi jelentés szerint elég súlyosak a sérüléseim, bár semmit se mondanak. Anyám és a húgom az ágyam mellett zokognak. Nem látom őket, de hallom és érzem, hogy itt vannak velem. De valaki hiányzik… Te… A neved suttogom, hátha felel rá valaki… De nem… Te most valahol máshol vagy… Valaki mással… Újra beszélni próbálok… Talán valaki idehív majd, és itt leszel velem és minden rendben lesz. De csak a testvérem válaszol… „Ő nincs itt… próbáltuk elérni, de hiába. Nem veszi fel a telefont.”

Talán már el is felejtettél… Ezeket a szavakat hallva, mélyen magamban megint sírok. Próbálom felidézni drága emléked… Igen… Látlak Téged… Valahol messze, távol tőlem… És hívogatóan felém intesz… De mindez csak a képzelet. Bánt, hogy nem vagy itt, és hogy nem beszélhetek Veled még egyszer… utoljára… Sajnálom, hogy nem tudtam elmondani Neked, mennyire fontos vagy számomra, hogy mennyire tisztellek, becsüllek, szeretlek, és hogy felnézek Rád. Te jelented nekem a világmindenséget. Ha Te nem vagy hát én miért legyek? Ismét érzem, ahogy fogod a kezem, megölelsz, és a fülembe súgod: „Kérlek, várj még. Csak egy kis időt kérek. Várj… Rám.”

De elegem van már a várakozásból! Most már tennem kell valamit! Te vagy az életem, és ha kell, én meghalok érted… Igen, már tudom, mit teszek… Meghalok… Érted… Értünk… A szerelmedért… Meg kell halnom, hogy enyém legyél…