Más világ

Vannak bizonyos időszakok, amikor az ember elmondhatja magáról, hogy szerencsés. Ilyen például, ha átmegy a vizsgákon, vagy minden sikerül, amit az adott hétre eltervez. De ilyen az is, ha megismerkedhet egy kivételes, gyönyörű lánnyal. Ám, visszagondolva, ez talán nem is nekem volt szerencse, vagy nem csak nekem volt szerencse.
Ritával még középiskolában hozott össze a sors, méghozzá másodikban. Akkor költöztek oda a városba, így csapódott a mi osztályunkba. Viszonylag gyorsan beilleszkedett, bár nem volt az a fajta nagyhangú, menő lány. Jómagam akkortájt, mint erősen serdülő, ilyesformán kissé bezsongott srác leginkább csak testi vonzalmat éreztem iránta, csupán emiatt lettem jóban vele.

Teltek-múltak az évek, szépen felcseperedtünk, de továbbra is csak jóban voltunk. Az érettségi után én fősulira jelentkeztem, ahová sikeresen fel is vettek. Ebben a suliban lepett meg először, egész pontosan azzal, hogy felbukkant ott. Természetesen, mint régi ismerősök, könnyebben szót értettünk egymással, mint az idegenekkel. Így kezdtünk egyre közelebb kerülni egymáshoz, végül már odáig fajult a dolog, hogy nagyon jó barátok lettünk. Érdemes tudni, hogy mindketten informatika szakra jártunk, így egyikünknek sem voltak idegenek a számítógépek, ami fontos momentum. Szóval, teltek az évek, és mi elvoltunk egymással, bár a barátságon sohasem léptünk túl. Az okok különbözőek voltak, ennek részletezésébe inkább nem is mennék bele. A lényeg az, hogy egy idő után észrevettem rajta egy olyan változást, ami miatt aggódni kezdtem.

Mikor visszatértem az ötödik félévre a szünet végén, megtudtam, hogy Rita szülei elválltak a nyár alatt. Rita pedig különköltözött a családjától, így akadályozva meg, hogy választania kelljen az apja és az anyja között. Ám ez a költözés nem hatott rá jótékonyan. Kimaradozott az iskolából, mikor találkoztunk, akkor is olyan volt, mintha a lelke külön világban járna. Először megijedtem, hogy drogozik, de erre utaló jeleket nem találtam. Aztán egyik nap, mikor felmentem a lakására a tananyag átadásának ürügyén, rájöttem mi az, ami drogként hat rá. Egy internetes, többszereplős számítógépes játék, amiben egy általad kreált karakterrel kell hétköznapi életet élni egy fantáziavilágban. Lehidaltam.
Jól ismertem a számítógépes játékok hatásait, saját tapasztalatból. Bár jómagam ritkán játszom, mivel semmi sem tud hosszú időre lekötni, azért megesett már, hogy némelyik játék egy egész napra is elragadott. S mindezt nem is érzékeltem, pedig én csak „megyekaztlövök” játékokkal szoktam játszani, egy MMORPG ennél sokkal nagyobb lélegzetvételű, hiszen a normál játékidő is hónapokat jelenthet.

S bizony Rita egy ilyen játékba menekült a családi viszályok miatt. Döbbenetes volt látni, ahogy belemerül a monitor varázsába. Próbáltam beszélni vele, hiába. Mint minden függő, tagadta, hogy függő. Sok mindent kipróbáltam, ám a helyzet nem javult, olykor beszéd közben is képes volt elszakadni a világtól. Pedig egyszer még vírussal is megfertőztem a gépét, csak hogy egyetlen napra kiszakítsam a digitális világból. Ez sem vált be, mert annyira sajnos nem maradt el a tanulmányaival, hogy ne tudja rendbe rakni a gépet. A pohár pedig akkor telt be nálam, amikor úgy találtam rá egyik este, ahogy előző nap délután otthagytam. Pontosan ugyan úgy, mintha meg sem moccant volna. Ott ült a tévé előtt, a számítógép nem messze tőle már-már nyögdécselt a nyüstölés végett, a hangszórókból meg áradt a digitális piac zsibaja. És ő meg sem mozdult, mintha szoborrá változott volna.
Ráköszöntem, nem volt reakció. Megböktem, megráztam, és akkor, mintha felébredt volna, rám nézett, s azt mondta:
- Hol tartottam?
Majdnem lementem az agyamról. Fel se tűnt neki, hogy eltelt több, mint egy nap.
- Passz, régen volt már tegnap délután – mondtam legyintve. Ekkor már úgy voltam, kár a gőzért. Aki idáig süllyedt, azt egyedül nem fogom tudni kirángatni. Elhúztam a konyhába és összeütöttem neki némi ennivalót, hogy legalább éhen ne haljon.
- Már másnap van? – Kérdezte, miközben egy másodpercre sem tette le a billentyűzetet.
- Már a másnapnak is a vége – feleltem szarkasztikusan.
- Hogy elrepült az idő.
- A te világodban lehet, az enyémben kicsit lassabban szárnyal – tértem vissza néhány szendviccsel. – Egyél, a digitális kajától még éhen halhatsz, ettől nem.
- Köszi – vette át és tette le maga mellé a tálcát. Az egyik zsömlének máris nekilátott, de csak egy kézzel, a másikkal tovább zongorázott a klaviatúrán.
- Mi a jó ebben? – Nyögtem fel kisvártatva, mert nem tudtam tovább nézni, ahogy eszik, játszik, a világról pedig megfeledkezik.

Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan juthatott ide az a szép és okos lány, akit megismertem másodikban. Mert azért a kamaszkorból kinőve már nem csak a teste érdekelt. Bizony okos volt, nálam mindenképpen okosabb. S kreatív, sokkal gyorsabban és célravezetőbben oldott meg bonyolult problémákat, mint én valaha is fogok. Ezt pedig már csak határtalan kedvessége és kedélyessége múlta felül.
Azon túl, még mindig szép volt. Kerek arcán két nagy, barna bambiszem ült. Pisze orra alatt vékony ajkai negédes mosolyra tudtak húzódni, valahányszor megejtettem erre vagy arra egy-egy ironikus megjegyzést, ezzel elpárologtatva minden rosszmájúságom. Fekete hátig érő, egyenes szálú fekete haját most hátrafogva viselte. Mivel jelenleg egy trikón és egy sorton kívül semmit sem viselt, jobban szemügyre vehettem a testét is. Igaz, az MMORPG-nek miatt, kissé lefogyott, bár hála isten gondozó tekintetének, csont sovánnyá még nem vált. Vékony volt, de átlagosan vékony, szóval egyáltalán nem nézett ki rosszul. Mellei látványos domborulatot hagytak a vékony fehér trikón, enyhén felcsigázva érdeklődésemet. Hasonló hatást gyakorolt rám a kerek fenéken feszülő vörös sort látványa és a szabad, sima, selymesnek tűnő combok. Egyetlen szépséghibája a hófehér bőr volt, mely a hosszú szobába zártság okozott, valamint a véreres szemek, amit pedig a sok képernyőbámulás idézett elő.
- Hogyan? – Nyelte le az utolsó szendvics utolsó darabját.

Úgy tűnt most én zökkentem ki egy kicsit a való világból, mert az utoljára feltett kérdésemre sem emlékeztem.
- He?
- Kérdeztél valamit.
Jó, de mit? Megvan, már emlékszem.
- Ja igen… mi a jó ebben? – A tv képernyője felé böktem, ahol éppen az ő általa létrehozott karakter leült egy padra. Reméltem azért csinálta ezt, hogy egy kis időre letegye azt a nyamvadt billentyűzetet.
- Sok minden.
- Úgy értem, mi jobb ebben, mint a valódi világban? – Pontosítottam a kérdést.
- Minden – jött az előzőhöz hasonló tipikus válasz. Valami jó, de az isten se tudná megmondani, mi jó. Szórakoztat, egy időre persze, ám ez elég kevés pozitívum a számtalan negatívuma mellett.
- Például? Valami, bármi, ami alapján megérthetem, mi tetszik jobban a virtuális környezetben, mint a való életben.
- Minden jobban tetszik ebben a világban, mint a valóságban. Érted?
Megráztam a fejem. Ha puskát nyomnak a halántékomhoz, akkor sem érteném meg.
- Nem. Lehet, hogy maradi vagyok, amiért a való élethez ragaszkodom, de ez nem fér a fejembe. Mi van ott olyan plusz, ami itt nincsen? Az egy nem létező világ. Ott nem lesznek az embernek valódi barátai, akikkel együtt örülhet, akiknek elpanaszolhatja gondját-baját…
- Itt is ugyan úgy lehet beszélgetni, és itt is lehet barátságokat kötni – vágott a szavamba.
- Olyan emberekkel, akiknek csak a digitális énjét ismered meg. A húsvér valóját sohasem. Sose fogod tudni, ki ő valójában.
- Talán éppen ezért jobbak.
- Na ja, persze… - ez a kijelentésem nem tetszhetett neki, mert kapásból sértődött pillantást vetett rám és elkapta a fejét. Újra belemerülni látszott Csodaországba. Végre sikerült kirántanom onnan, nem engedhetem vissza. – Ott sohasem ehetsz, sohasem ihatsz.
- Ez igaz, de ennyi időre képes vagyok elszakadni – kontrázott rá. – Na meg itt vagy te, aki gondoskodik rólam – bökött a tálcára rám sem pillantva.
- Az élet örömeit sem tapasztalhatod meg.
- Itt is szerezhetek magamnak számtalan örömöt. El se tudod… - a szavába vágtam, mert muszáj volt. Ha hagyom, hogy a védelmébe vegye a virtuális világot, nem leszek képes kizökkenteni. Viszont volt még egy valami, amit sohasem próbáltam a virtuális világgal szemben, amit sohasem kaphat meg attól.

- Én most az élet testi örömeire gondoltam – elakadt a szava, és meglepetten pillantott rám. –
Mikor fog egy digitális figura szájon csókolni, beleadva minden irántad érzett érzelmét? Egy virtuális valaki sohasem fogja az arcodat megcirógatni, nem fog a hajadon végigsimítani – elmosolyodtam, és elővéve legcsábosabb tekintetem, végigmértem. – Vagy ennél tovább merészkedni.
- Ilyenekre nekem nincs szükségem – visszafordult a tv felé, és felállította a karaktert. Én azonban nem hagytam annyiban.
- Régen volt.
- Igen… de az régen volt – sikeresen kizökkentettem, már nem bírt a képernyőre koncentrálni.
- Biztos, hogy már nincs szükséged rá?
A kanapéról letelepedtem mögé a földre, olyan közel, hogy éreztem a teste melegét. Két ujjammal végigsimítottam csupasz vállán, a nyakán, az arcán, majd végig selymes haján. Éreztem, ahogy megborzong érintésemtől, fészkelődni kezdett, el akart húzódni, és ha így tesz, hagyom, ám nem tette meg. Ott maradt.
- Egy digitális figura sosem érinthet meg gyengéden – mondtam halkan, majd elhintettem a nyakán egy csókot. – Sosem fogja azt suttogni a füledbe, hogy… – amennyire lehet, érzékire változtattam a hangom. Magamat is megleptem, mennyire könnyedén, mennyire őszintén jönnek a szavak a számra. – Szeretlek.

Átlesett a válla fölött. Egyenesen belenézhettem azokba a barna, igéző szemekbe. Láttam, hogy meglepte az, amit mondtam. Őszintén szólva, engem is. Eddig így bele sem gondoltam a helyzetbe. Pedig a vonzalom mindig is ott volt, csak az egymásnak és önmagunknak történő bevallást kerültük el mindig. A felismerés számomra robbanásként hatott, s új erővel ruházott fel. Beleszerelmesedtem ebbe a lányba, s a szemében ugyan ezt az érzést láttam felém irányulni. Rá kellett döbbennem, hogy talán én is oka vagyok a menekülésének a fantáziavilágba. Ám ezt az okot most feloldhatom, mindkettőnk örömére és szerencséjére.
A hajába túrtam és gyengéden magamhoz vontam. Minden iránta érzett érzelmemet a csókba öltem, amit ajkaira adtam. S ez elhatalmasodott rajtunk. Egyre jobban átadtuk magunkat a szenvedélynek. Ahogy felém fordult testével is, a billentyűzet a padlóra koppant és tovább csúszott, mintha menekülne szerelemünk elől. Átölelt, a hátamat simogatta, miközben én feltűrtem trikóját és kerek melleit kezdtem simogatni, masszírozni. A csók pedig csak nem ért véget.

Mindketten kiestünk a való világból. Én akartam visszarántani a valóságba, erre ő az, aki engem is kivezetett belőle, igaz, egy sokkal szebb világba, mint az, ahol eddig rejtőzött, vagy ahol az ember éli mindennapjait.
Hanyatt dőlt, én pedig fölé hajoltam. Csókunk bár abbamaradt, tekintetünk továbbra is összeforrt. Isten tudja, mennyi ideig mélyedtünk egymásba, mikor újra csókolni kezdtem, először a száját, majd egyre lejjebb haladva csókokkal hintettem be a nyakát, vállát, melleit, míg ő széttárt kezekkel engedte át magát kényeztetésemnek.
Ahogy kebleit babusgattam nyelvemmel, lehúztam róla a trikót, majd tenyereimmel végigsimítva testének íves vonalán, elértem a sortot és attól is megszabadítottam. Eztán egyik kezemmel visszatértem domborulataihoz, míg a másik barlangjának vonulatait járta be gyengéden.

Testünk eközben szinte lángra kapott, bár eddig úgy hittem, a szobában hűs van. Néhány másodperc szünetet tartva önmagamat is megszabadítottam a ruháimtól, majd visszatértem szívem szerelméhez. Újra melleit csókoltam, s elindultam fölfelé, a már kiismert útvonalon. Elértem buja ajkait, forró csókot adtam rá, miközben szerszámommal óvatosan barlangjába hatoltam. Lassú csípőmozgásokkal ringatózni kezdtük, egy ütemre, mintha mindig is egy élőlény lettünk volna. Felhagytam a csókolással, helyette inkább egymás szemeibe néztünk.
Tempónk egyenletes maradt nagyon sokáig, lassú, mintha attól félnénk, hogy túl hamar kizökkenünk ebből a gyönyörű világból, ahol csak mi ketten létezünk, egymásért. Ám idővel gyorsítottunk a ritmuson, fokozva az érzelmeket, egy pillanatra sem levéve egymásról tekintetünket. Így haladtunk, végül már-már vágtáztunk vágyaink beteljesüléséhez, amit elérve ő felsikkantott, én halkan nyögtem. Vége volt, a valóságról, mint a felszálló köd, eloszlott az a csodálatos világ, amit együtt fedeztünk fel.

Mellé gördültem és elterültem a földön. Rita a fejét a mellkasomra hajtotta, átölelte a derekam, egyik lábát a hasamra tette és így szenderült álomba. Én átkaroltam a válla fölött, ujjaim elérték egyik mellét. Játszogatni kezdtem a bimbóval, néha pedig csak lágyan simogattam, miközben az arcát fürkésztem. Most újra ugyanaz a jókedvű, bájos és kedves lány volt, akit másodikban megismertem. Az a lány, akibe valamikor, valahol beleszerettem, kis szerencsével egy egész életre.