Ma is gondoltam rád

Telnek az évek... telnek ezek a rohadt évek. De minek? Mi változik? A világ, a technika, az élet... sok minden. De mi változik, ami nekem számít?

Semmi.

Ha ez nem is igaz, de mindig ezt érzem. Ezt érzem, mert minden egyes év nélküled telik el. Mert minden egyes évvel egyre messzebb kerülök tőled. Mert minden egyes év reménnyel kecsegtet... a remény, az a sok év, az a sok idő, a felejtés elkerülhetetlen. Szeretném ezt hinni. De az agyam megcáfolni igyekszik minden hasonló gondolatot. Talán nem is szándékosan. Vagy te vagy az, aki nem hagyod kitörölni magad a fejemből... Oly mindegy.

Mit érzek?
Gyűlöletet. Gyűlöllek. Utállak. Haragszom. Dühös vagyok. A lehető legrosszabbat kívánom neked. Neked igen! Soha nem utáltam így senkit. Soha nem gyűlöltem embert olyan szenvedéllyel, mint téged gyűlöllek. Mégis minden ilyen érzés ugyanazzal a képpel ér véget.

Egy-egy autó zaja hallatszik csak be a nyitott ablakon... Az utcai lámpa sárgás fénybe vonja a szoba egy részét. Odakint sötét van. Bámulok ki az ablakon fejemet az ablakkeretnek támasztva. Azt hiszem, ezt hívják üres tekintetnek. Nem tudom hova nézek, nem tudom minek. Csak jól esik a sötétbe nézni. Nem akarom tudni mi az, amit nem látok, de arról sem akarok tudni, amit látok. Létezni akarok csak, gondolatok nélkül. Vagy akár nem létezni. Igen, az jobb lenne. Akkor nem kéne érezni semmit sem. Fáradt vagyok. Régóta. Belefáradtam. Elegem van. Lecsúszok a fal mellett. A hűvös éjjeli levegő kíméletlenül tör utat magának a szobába. Fázom. Vajon a hidegtől, vagy valami egészen mástól? Gyűlöllek. Nem hazudok magamnak. Ezt érzem. De nem eléggé. Hiányzol. Mikor lesz már vége?! Érzem, ahogy a könnyeim nem engedik visszatartani magukat. Utálom őket, de ők az erősebbek. Utállak téged is. Mert te vagy az erősebb. Mikor győzhetek végre én? Miért nekem kell szenvedni? Te miért lehetsz boldog, ha nekem szenvedést okozol? Egy utolsó szemét vagy! Csend van... Szeretem az éjszakát. Ilyenkor a nyugalom az úr az utcákon. De te ilyenkor sem hagysz nyugtot nekem. Tűnj el az életemből, hagyj békén! Nem akarok tudni arról sem, hogy létezel! De feladom. Szeretlek...
Győztél... Most boldog vagy?

Telnek a napok. Nem tudok szabadulni tőled. Nézek filmeket, játszom játékokkal, hallgatok zenét, eltelik az idő... Te mindig ott vagy. Nem hagysz magamra. Nem tűnsz el a gondolataimból. Nem engeded kitörölni magad a lényemből. Mondhatnám, hogy én ragaszkodom hozzád. De akkor kit hibáztassak? Talán magamat? Köszönöm, de nem. Azzal nem megyek semmire. Mintha ezzel bármire is mennék. Csodálkozom a sok emberen... nekik annyi problémájuk van. Nekem csak egy. Te vagy az. Minden gondomat te okozod. Felborítottad bennem az egyensúlyt... és én nem tudom a helyére billenteni. Te pedig nem akarod. Vagy nem is tudod. Téged hibáztatlak mindenért. Mert te vagy a felelős azért, hogy itt tartok. Te tehetsz arról is, hogy téged akarlak mindenért hibáztatni. Te vagy az oka mindennek. Mert létezel. És mert makacs vagyok. Mert tudom, hogy rajtam múlik az életem, a problémáim. De azt sem tagadhatom, hogy beleszóltál az életembe... akár akartál, akár nem. Nincs okom haragudni rád. Nem tettél semmit, amiért gyűlölnöm kéne téged. De mégis jól esik. Jól esik, mert képtelen vagyok felejteni. Pedig alig lenne mit.

Haragszom rád, mert nem tudom eszedbe jutok-e. Haragszom, mert nem tudom, mit érzel. Haragszom, mert nem láthatlak. Haragszom, mert nem tudlak elérni. Haragszom, mert nem tudlak eléggé gyűlölni.

Ma is gondoltam rád... vajon számítana neked, ha tudnád?