Lopott ölelés

Most annak kellene következnie, hogy elmesélem milyen jó a barátnőmmel és mennyivel másabb, mint azok az ifjú hölgyek kiket eddig tudtam páromul. Az utód mindig jobb, az elődnél. Van benne valami különleges, mit nem tudtak eddig. Az a plusz adja meg számomra\számunkra azt az új csodát, mit szerelemnek hívunk. Nem tudok erről mesélni,. Nem tudtam ellenállni annak a késztetésnek, ami valójában sosem múlt el belőlem. Hittem, már rég a múltban él és csak rosszindulat és gúny van a nyomában. De inkább kezdem az elején.

A dátum megjelölése felesleges, így ezt nem is teszem. Ha nem haragszol, csak a saját nevemet adom, mert nem szeretnék senkit kompromittálni. Magam Péter vagyok. A másik két szereplő legyen Viola és Tamara. Azért választottam ezt a két nevet, mert nincsenek ilyen ismerőseim. Egy nagyon rövid és felhős kapcsolat után nem tudtam napirendre kerülni magammal és a világgal. Elfeledtem örülni annak, aminek lehetett és sóvárogtam olyan dolgok után, mik valójában sosem voltak az enyéim. Ebben a zavarban jött Viola. Csodálatos volt. Megvolt benne minden amire akkor és ott szükségem volt. Intelligens volt, fiatal, de mégis érett. A világból sokat látott és ezt a tudást nem gőgre használta. Szerény és visszafogott volt. Engedte, hogy uralkodni vágyásomat rá is kivetítsem egy kicsit. Tudta hogyan kezeljem és csendesen manipulálni is tudott. Olyan ember volt, akiről bizton tudtam állítani, hosszútávon is méltók leszünk egymáshoz. Nem zavart minket semmi. Éltük a csodálatos hétköznapjainkat. Környezetünk elfogadott minket. Pár hónap után arra gondolt belekóstol az önálló életbe. Eltervezte, hogy összeköltözik egy barátnőjével. Róla csak annyit tudtam, hogy Tamarának hívják. Nem volt fontos, hogy kivel lakik majd együtt, csak az, hogy elköltözése eredményezi majd a sűrűbb együttlétet. A költözés napján nem találkoztam titkos lakótársával, mert Ő nem azon a napon költözött oda. Két napra rá egy lakásavató bulit szerveztek, ahová meghívták több barátjukat. Én bőven előbb mentem, mert tudtam társaságban nem illik kiközösíteni a házigazdát. A konfliktus rögtön a megérkezéskor kezdődött.
- Szervusz Drágám! - köszöntöttem kedvesem, miután kinyitotta az ajtót.
- Szia! Engedd meg, hogy bemutassam nekem Kovács Tamarát, az új lakótársamat.
Mikor találkozott a pillantásunk rögtön izzani kezdett a levegő köröttünk.
- Csá! - szólt lenézően.
- Neked is szia! - szóltam exemhez. Talán a sors fintora, talán Isteni igazságszolgáltatás, de exem lett az akkori barátnőm lakótársa.
- Ti ismeritek egymás? - ráncolta homlokát Viola.
- Én vagyok a diplomatikusabb - szóltam Tamarához. Majd Violához fordulva így folytattam. Régen egy párt alkottunk. Ő volt az az ifjú hölgy, kinek árnyékából kiszabadítottál. Ne aggódj, nem áll fenn a veszélye, hogy kár teszünk egymásban. Már megtanultuk, hogyan nézzünk át a másikon.
- Az jó. Nem tudom jó ötlet, de most egy kicsit itt kell hagyjalak titeket. Még el kell mennem a kozmetikushoz. Időpontra megyek és nem késhetek.
- Veled megyek. Annál biztosabb nincsen.
- Sajnos nem lehetséges. Ha jöhetnél, akkor ott találkoztunk volna.
- Siess vissza. Addig majd megpróbáljuk nem szétszedni a lakást.
- Maximum egy óra.
Finom csókot lehelt az ajkam, majd becsukta maga mögött az ajtót. Súlyos csend telepedett az előszobába. Csak teltek a másodpercek, de egyikünk se akart megszólalni. Mintha otthon lettem volna, levettem a cipőmet és bementem a nappaliba. Ott hellyel kínáltam magam és leültem.

- Hogy micsoda véletlenek vannak - szóltam gúnyosan.
- Csináljunk úgy, mint eddig. Te elfoglalod magad valamivel, amíg Viola hazaér és én is csinálom dolgomat.
- Nem kötelező velem beszélgetni.
- Nem is áll szándékomban.
Kiment a konyhába, ahol olyan cselekvésbe kezdett, amit már nem láthattam. Én a könyvespolc felé vettem az irányt. Az ott található könyvek jó részét már ismertem. Találomra levettem egyet és olvasgatni kezdtem. Pár perc múlva fájdalmas kiáltást halottam a konyha felől. Mint akinek muszáj, úgy mentem ki.
- Mi történt? - kérdeztem, az aggódás legkisebb jelét sem mutatva.
- Szálka ment a kezembe.
- Várj, segítek kiszedni.
- Nem kell - lökött el a könyökével.
- Végül is, felőlem elsebesedhet és fájhat még jobban.
- Megvagyok a segítséged nélkül is.
Megpróbálta kiszedni egyedül, de nem járt túl sok sikerrel.
- Töröld le a vigyort a képedről.

Odaléptem hozzá és lágyan kezembe vettem a kezét, melyben a szálka volt. Elég lehetetlen helyre fúródott be. Egyedül biztos nem tudta volna kivenni. Kicsit forgattam, hogy jobb rálátást és fogást találjak. Amint megtaláltam elkezdtem kivenni, de nem tudtam olyan könnyedén, mint szerettem volna. Össze-vissza rángatta a kezét és a másikkal megpróbált ellökni. Ráfogtam a másik kezére is. Addig forgolódott, amíg végül háttal előttem állt, de testünk összeért. Mind a két kezét lágyan fogtam.
- Eresz el - szólt rám parancsolóan.
Fejét hátrafordította és akkor találkozott a tekintetünk egy röpke másodpercre. Úgy olvastunk a másikban, mintha nyitott könyv lenne. Elvesztünk és ezt mind a ketten tudtuk.
- Engedj el.

Hangjából eltűnt a parancsolás. Átvette a helyét egyfajta megadás. Tűz lobogott mindkettőnk tekintetében. Annak a hangnak már engedtem. Elengedtem mindkét kezét. Egymás szemét néztük. A mozdulat automatikus volt. Egyik pillanatban egymással szembe álltunk, a másikban egymás karjában és vadul csókoljuk a másikat. A környezet feloldódott körülöttünk.
- Ez nem helyes - szólt Tamara.
- Téged sosem érdekel mi helyes.
Ismét összeölelkeztünk. Kezemmel az ismerős domborulatok felé vettem az irányt. Mellei ismerős formáját hamar felvette kezem. Ruhán keresztül is érezni lehetett, hogy az izgalom hatására bimbói megkeményednek. Ajkunk csak egy pillanatra vált el. Az az idő pont elég volt arra, hogy felmérjem a konyhát. Mindkét kezemmel megfontam a combját és felültettem a konyhaasztalra.
- Bármikor hazajöhet.
- Hol marad az izgalom?
Két kezét a levegőbe emelte, mintha megadná magát. Levettem róla a fölsőjét. Vörös melltartó volt rajta. Mindig is imádtam azt a színt.
- Legalább a szobámba menjünk be.
- Minden ellenállás hasztalan - szóltam, bár ez inkább rám volt igaz. Akkor bármit kérhetett, vagy mondhatott volna. Nem emlékszem a szobájára. Nem akartam azzal húzni az időt, hogy körbenézzek. Csak Őt akartam. Az ágyra feküdtünk. Levettem a pólómat és róla is lesegítettem a melltartóját. Rám ült és úgy csókolóztunk tovább. Bőre finoman selymes volt. Teste egyre forróbb lett. A nadrágom már szorított. Tudtam, mert még emlékeztem, hogy nem lehetett csak úgy durr bele és had szóljon. Kezemmel benyúltam a nadrágjába és a fenekét kezdtem simogatni. Játszottam a bugyija szélével.

Cipzáromhoz nyúlt, és lassan teret engedett az ágaskodó vágynak. Lefejtett rólam minden olyan ruhadarabot, ami nem kellett rám. Én is úgy gondoltam, hogy semmi sem kell rám, mert csak útba lenne. Én is hasonlóan cselekedtem. Éva kosztümben volt, de mégsem mezítelensége volt a legcsodálatosabb, hanem ahogyan a szemei csillogtak. Rám ült és én amilyen gyengéden csak tudtam belé hatoltam. Annyira fel volt tüzelve, hogy férfiasságom könnyen besiklott. Nem mozdultunk. Csak felültem hozzá és összeölelkeztünk. Mindketten forrók voltunk. Ritmusosan mozogni kezdtem. Éreztem teste minden apró mozzanatát. Próbáltam szavakat mondani, de értelmetlen szófoszlányok lettek csak. Inkább hívnám zihálásnak, mint beszédnek. Szemem folyamatosan csukva volt. Nem volt szükség a materialista világ képeire. Inkább elmerültem a múlt szép pillanataiban. Remegtünk. Nem tudtuk kontrollálni az érzékeinket. Nyakamat kezdte csókolgatni. Egy pillanatra megálltam és kinyitottam a szemem.

Mintha szellemparancsnak engedett volna, Ő is kinyitotta. Haja rendezetlenül szemébe lógott. Jobb karjával hátrasimítva. Így fedetlenül hagyta a kebleit. Ajkaimmal érintettem a bimbóit. Verítékben úsztak, akárcsak teste többi része. Ismét megálltunk pihenni egy kicsit. Nem mondott semmit, de nem is volt szükség szavakra. Szuszogással adta tudtomra, hogy hogyan érez. Leszállt rólam. Szinte fájt a pillanat mikor testünk összeérő része szétvált. Lefeküdt mellém és mentem utána. Helyet cseréltünk. Végignéztem rajta és egy csepp megbánás sem volt bennem, azért amit éppen teszek. Maga volt a megtestesült álom. Ráfeküdtem. Megváltozott a világ. Ameddig én voltam alul, addig csak a súlyát éreztem a fizikális világból. De úgy, hogy én kerültem felülre súlytalanná váltam. Teljesen átadtam magam az élvezetnek. Nem volt tudomásom róla, hogy szedne fogamzásgátlót és a vágy hevében nem húztam fel óvszert- ami nem is volt nálam-, így kénytelen voltam a biztonságára gondolni. Vártam a végső pillanat előttig és csak akkor szakítottam meg a gyönyört. Melléfeküdtem.

Nem vártam szavakat és Ő nem is akart szólni, de arckifejezéséből tudtam, hogy neki is hasonló élményei voltak, mint nekem. Egy-perc elteltével tudatosult bennem, hogy nem a barátnőm mellett fekszem és, hogy bármelyik percben megérkezhet. Lesütöttem szemem és valahol mélyen szégyenkezés fogott el. Nem azért mert megcsaltam a párom, hanem azért, mert fel kellett kelnem a nő mellől, ki nemrég a élvezetek csúcsára juttatott. Szinte fizikai fájdalommal járt a felöltözés. Kimentem Tamara szobájából, át a nappaliba. Egyedül ültem és gondolataimba mélyedtem. Bőven lett volna még idő folytatni azt, amit sose akartunk befejezni. Mikor Viola belépett rögtön a nyakamba ugrott. Büszkén mutatta az új körmeit. Nem annak a nőnek láttam ki akkor volt, mikor elindult. Látszott rajtam az izgalom. Tamara nem jött ki a szobájából.
- Mi történt? - kérdezte.
- Heves érzelmeket képes kiváltani egy találkozás egy volt barátnővel. Ha most megbocsátasz én hazamennék.

Viola tudta, hogy ilyenkor, nem érdemes kérdezni, úgy se tudna kihúzni belőlem semmit. A következő napokban nem találkoztunk. Amikor legközelebb együtt már tudtam elfogadni Őt, mint egy hozzám tartozó nőt. Elmondtam, hogy megcsaltam és azt is hogy Tamarával tettem. Azt a pofont ott és akkor megérdemeltem. Együtt lakásuk nem tartott tovább egy hétnél. Tamarával nem tartottam a kapcsolatot. Azután a nap után egyszer beszéltünk telefonom. Egyikünk se sajnálta, vagy bánta azt a napot.