Különóra

Pár hete kezdődött a nyári szünet. Végre kiszabadultam a gimnázium nyomasztó termeiből. Ez volt az utolsó nyári szünetem, mielőtt szeptembertől kezdődött volna az utolsó év iskolai nyomor, az érettségivel tetézve az egészet. Bár ez a katasztrófa folyton ott lebegett a fejem fölött, mégis jobban izgatott, hogy ezek után mi lesz. Szerettem volna valami egyetemféleségre bekerülni, mert hát mégis... Nehogy már otthon balhé legyen - egyrészt. Másrészt meg... azért nekem is tetszett volna a dolog. Mégis csak több értelmét láttam, mint az eddigi tanulmányaimnak. Szóval, hát érthető, asszem. Csak nem olyan nagy égés, hogy ezt gondoltam.

Nem mondanám, hogy hülye voltam. Csak kurv... akarom mondani rohadtul... vagyis na... egyáltalán nem érdekelt a tanulás. Legalábbis addig, míg nem szembesültem azzal a szomorú ténnyel, hogy már az érettségiről is lazán kivágtak volna, ha nem szedtem volna kicsit össze magam. Tulajdonképp nagyon is okos voltam, de miért pont a suliban kellett volna ezt hasznosítanom. Végülis az addigi három év lazsálás is csak úgy nem eredményezett biztos bukásokat, hogy nagyon is sok eszem volt. Aztán szorult helyzetben kénytelen voltam használni. Hál’istennek erre az ősök nem kattantak rá túlságosan, különben járhattam volna dilidokihoz figyelemzavarral, vagy egyéb finomságokkal. De szerencsére ezt megúsztam.

Viszont... kicsit a saját javaslatom, nagyban viszont a szüleim tanácsára (Tanács, mi?! "Vagy továbbtanulsz, vagy nem pénzelünk tovább!" - erre a kijelentésre mégis mit mondhat az ember fia, vagyis lánya?) beszervezt(em)ünk néhány magántanárt. Éljenek a különórák! Meg a hányinger, amit okoznak... Persze mikor máskor, ha nem a nyári szünetben?! Tengernyi időmmel mi mást is kezdhettem volna?!

Hát megkezdődött az iskolán kívüli kínszenvedés. Odakint majd’ 40 fok, a kedvesnek nem nevezhető, de öreg tanárnő lakásában alig kevesebb. Természetesen első mondatai között elkezdte félteni az erkölcseimet a korombeli fiatalokéval egyetemben, és mindezt csupán a lenge nyári öltözékem miatt. Tudom, amikor ő fiatal volt, ő biztos inkább hőgutát kapott volna, csak nehogy erkölcstelennek tartsák. Én tettem az ilyesmire. És még büszke is voltam rá! Hát, nem menő?! *kacsint* Na, de nem térek el az eredeti témától. Szóval volt ez a tanárnő. Vele biológiát kellett tanulnom. Aztán volt egy fiatal csajszi - őt bírtam, jófej volt - vele az angolt nyomattuk. Egész élveztem.

És végül.... volt ő. Egy harmincas éveiben járó srác. Srácnak nevezzem egyáltalán? Inkább férfi. Hm, hát igen. *mosoly* Szóval vele nagyüzemben matekoznom kellett. Komolyan is vette magát, meg a matekot is. Nem mondom, hogy rögtön ki akartam kezdeni vele, de kicsit megpiszkálta a fantáziám. De csak kicsit. Elvégre mégis csak nő voltam már akkoriban is. Ha nem is felnőtt nő, de már majdnem az.

Negyven perc utazás egy kedves kis családi házakkal teli részére a városnak. Házszám figyelés. Izzadtság törlés a homlokról - feleslegesen. Lelkileg felkészülés a nullával egyenlő tudással való szembenézésre. Lelkileg felkészülés egy hülye, matekot tanító, életunt faszira. És akkor megnyomtam a csengőt, megérkeztem a célszemélyhez. Alig vártam fél percet, már nyílt is az ajtó és a már említett férfi lépett ki rajta. Nem mondom, hogy rögtön elvetettem az életunt jelzőt az előbbi felsorolásból. A szerelése átlagos volt. Mármint a divatos átlagos fajtából. A haja sötétbarna, majdnem fekete, de a tűző napsütésben nem tudott megtéveszteni. *kacaj* Arca átlagos, testalkata úgyszint’. Mármint, szintén az én átlagos kategóriámból. Szóval nem nézett ki rosszul, de nem volt lehengerlő az első találkozásom vele. Ami feltűnt már a telefonban is, hogy a hangja se nem mély, se nem magas, és nagyon jól esik hallgatni.
- Szia - nyitotta ki a kaput, majd amint beléptem rajta, kezét nyújtotta felém.
- Kiss Attila - mutatkozott be személyesen is a tök átlagos nevével, amiért cserébe tőlem is megkapta az én hasonlóan átlagosomat.
- Szabó Renáta - mosolyogtam rá -, a barátaimnak csak Ren - adtam a nagymenőt.

Odabent a házban kellemesebb idő volt a kinti hőséghez képest, bár azért a benti hőmérséklet sem volt 30 fok alatt. Hamar leszögeztük, hogy tegeződjünk, mikor beültünk a nappaliba a tanulnivalók elé. Nem adtam az ártatlant a sulival kapcsolatban. Hősiesen magamra vállaltam, hogy eddig önszántamból alig tanultam valamit. Azt is megtárgyaltuk, hogy lesz mivel töltenünk az előttünk álló nyarat meg az utána következő iskolaévet, ha még felvételi tárgyam is lesz a matek. Jófej pasi volt. Ritka pozitív hozzáállással kezdett bele a tanításomba. Egész ösztönzőleg hatott rám a lelkesedése. Sosem hittem volna, hogy egyszer ez is megtörténik velem...

Attilához hetente jártam, a másik két tanáromhoz csak kéthetente. Valamiért mindenki - leginkább az ősök - úgy gondolta, hogy matekból voltam a leghülyébb, ezért ezt kellett túlzásba vinnem. Őszintén szólva ez a helyzet túlzottan nem bántott. Ugyan mit számított a tetemes mértékű büszkeségem, ha egyszer egy édes pasival tölthettem az időm - a szüleim legnagyobb elégedettségére és örömére. Az egyetlen kellemetlen kis részlet csupán kedvenc tanárom barátnője volt, akit - hál’istennek - sosem láttam. Hálát adtam az égnek (is) minden aprócska jól megszervezett darabkájáért a helyzetemnek. Attila ugyanis informatikusként otthonról is dolgozgatott, ezért is tudott engem délelőtt tanítani, amíg a kedves barátnője egy irodában döglött, valahol a város túloldalán. Augusztus közepe volt, mikor bevadítottam a hajam stílusán. Az addigi barnásvörös félhosszú hajamat, fekete rövid frizurára cseréltem. Borzosan szétállított tincsekkel, fehér színű, rövid nyári ruhában mentem hódítani az újabb matek órámra. Na azért nem pont hódítási szándékkal mentem, csak tetszeni akartam. Sikerült is.
- Új haj? - üdvözölt a kapuban Attila.
- Á, nem... - mondtam.
Nevetett és előre engedett. Éreztem a pillantását magamon, amíg elértem az ajtóhoz. Odabent első utunk a konyhába vezetett valami hideg innivalóért. Majd a szokásos heverő, szokásos felére huppantam le és szép komótosan szedegettem elő a cuccaimat. A szokásos tanulás előtti cseverészés most elmaradt. Attila csendben figyelte, ahogy pakolászok ki az asztalra. Aztán folytattuk a tanulást ott, ahol legutóbb abbahagytuk.

- Ren? - nézett rám kedvenc matektanárom.
Kizökkentve ezzel engem gondolataimból. De még milyen gondolataimból... imádtam az édes szemeit ennek a pasinak. Olyan kis helyes majdnem húzottak. Azért mégis csak európai a szentem, de azért egész jó. A szája is imádnivaló. Az alsó ajka vastagabb, mint a felső, pont olyan, amilyenhez szívesen tapasztanám az enyémet.
- Ren, mi van? - próbálta kitartóan magára vonni a figyelmem, aminek már úgyis ő volt a középpontja.
- Semmi - néztem rá zavartan.
- Tartsunk öt perc pihenőt?
- Aha, az jó lenne - vágtam rá.
Éreztem, hogy gond van. Velem. Nem bírtam magammal. Beindított a pasi, úgy ahogy még soha senki. Nem bírtam megálljt parancsolni a testemnek. Éreztem, ahogy bugyim egyre nedvesebb lett, testem bizsergett az érintése utáni vágytól. Szerencsére vágyaim tárgya kiment a szobából, hogy hova az már nem érdekelt. "Mély levegő, mély levegő... Nyugi..." - próbáltam lehiggadni. Igen, az a fránya természet... Miért kellett így kicsesszen az emberrel? Tudtam, ilyenkor kellene lefeküdnöm vele, ha gyereket akarnék tőle. De a fenébe is, alig lettem 18, nem akartam még gyereket. Akkor miért kellett hímekre vadásznom?! Nem szerettem elveszíteni a fejem.

És visszatért a vágyott hím. Khm, szóval Attila. Kicsit ködös tekintettel bámultam rá. Agyamon újabb és újabb képek villantak át, ahogy csókol engem, ahogy mozog bennem, ahogy ölel magához. Szívem majd kiugrott a helyéről.
- Ren, minden oké? - ült vissza mellém.
"A fenébe is! Mit csináljak?" Visszhangzott agyamban a legfontosabb kérdés. Nem támadhattam le csak úgy. Vagy talán mégis, de akkor sem remegő kézzel akartam volna, hanem vagányabban és magabiztosabban. De abban a pillanatban úgysem ment volna. Különben is... mi lett volna, ha visszautasít? Ott könyörögtem volna neki, hogy elégítsen ki, különben belepusztulok a tomboló vágyamba? Ugyan már, nem akartam beégni.

A végeredmény: nem válaszoltam semmit sem. Csak bámultam rá vágytól fátyolos szemekkel. Óráknak tűnt az a fél perc, amíg néztük egymást. Összerezzentem, ahogy aztán kezemhez ért. Azután egyszer csak hirtelen ajkaimra tapadt. Ő finoman csókolt, én viszont vadul és kapkodva. Minden addig összegyűlt feszültségem kitört belőlem. Öleltem és csókoltam, ahol csak értem.
- Hé... nyugi... lassabban is lehet... - tolt el egy kicsit magától, hogy szemembe nézhessen.
- Nem... megy... - mondtam levegő után kapkodva.
Elmosolyodott. Kezébe vette melleimet. A ruhámon át is égette bőrömet az érintése. Masszírozni kezdte őket, de leállítottam.
- Kérlek... most... csináljuk... érezni akarlak magamban.
- Csak így bele a közepébe? - vonta föl szemöldökét.
- Igen... majd utána bepótoljuk a többit - néztem rá könyörgő szemekkel.
Megadóan elmosolyodott újra. Felállt, kigombolta nadrágját, lehúzta a cipzárt, majd a földre hullt a ruhadarab. Miközben megszabadult a többi ruhájától, én is levettem a ruhámat. Bugyimtól is megszabadultam, majd hozzásimultam az előttem álló meztelen férfihoz. Élveztem, ahogy melleim hozzányomódtak mellkasához. Éledező férfiasságára kulcsoltam kezem, és ütemesen húzogatni kezdtem rajta a bőrt. Lehunyta szemét, és felsóhajtott. Ujjaim között egyre keményebbé vált általam leginkább vágyott része testének.

Hanyatt feküdtem a heverőn. Ő szétnyitotta lábaimat, és helyére illesztette férfiasságát, majd határozottan belémhatolt. Felsóhajtottam. Kimondhatatlanul jó érzés volt. De állj, hasított elmémbe a felismerés.
- Várj - toltam el magamtól.
- Mi az? - nézett rám.
- Óvszerrel csináljuk... - néztem rá kicsit megsemmisülten.
Finoman bólintott, majd lemászott rólam. Nálam kéznél is volt. Neeem, nem készültem erre. De tényleg nem. Csak ugye, sosem lehet tudni... Mire a táskámat visszadobtam a helyére, már készen is állt, hogy folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Végigfektetett a heverőn, majd újra belémhatolt. Csodálatos volt érezni magamban kemény, vastag férfiasságát. Érezni, ahogy mozog bennem, ahogy élvezi ő is a helyzetet. Ahogy szaporábban kapkodott levegő után, egyre fokozta izgalmamat. De hamar szóltam, hogy váltsunk helyzetet. Lehuppantam a földre, majd négykézláb vártam, hogy újból érezhessem, ahogyan élvezetem forrását újból belémnyomja. Azon nyomban meg is tette, majd rámhajolt, és melleimet masszírozta, miközben mozgott bennem. Minél inkább ziháltam, minél inkább nyögtem, annál hevesebben csinálta, annál mélyebbre próbált hatolni bennem, annál erősebben húzott magára. Bizsergett az egész testem, nem tudtam már mit is érzek pontosan, csak annyit éreztem, hogy őrülten jól esik minden, amit ez a férfi csinál velem. És ekkor csiklómat is izgatni kezdte. Ezzel végem volt. Alig egy perc telt el utána és az élvezet végigsöpört a testemen. Úgy remegtem, mintha órák óta dolgozott volna rajtam, pedig csak tíz perc, ha lehetett az egész.

Végignyúltam a földön. Ő is követett engem, úgy hogy ne csússzon ki belőlem. Most éreztem csak igazán milyen vastag a férfiassága. Hüvelyem immár kicsit szűkebben ölelte körbe Attila még mindig kemény hímtagját. Nagyon jól esett, ahogy ez a férfi rajtam feküdt és várt. Nem siettetett, nem sietett. Miután összeszedtem magam, a heverőn ültünk mindketten és az előjáték pótlásán fáradoztunk. Simogattuk egymást, végigcsókoltuk egymás testét halk sóhajok közepette. Kezem újra meg újra férfiasságára tévedt. Jól esett megfogni, jó volt látni, ahogy élvezi. Újra visszatértem a földre a heverő elé. Attila lábai közé térdeltem. Férfiasságát kezeim közé fogva nyalogatni kezdtem. Még érződött rajta az óvszer íze, de ahogy komolyabban belelendültem már észre sem vettem. Attila sóhajai egyre jobban beindítottak, egyre mélyebbre engedtem torkomra. Igyekeztem én is legalább olyan élvezetet adni neki, mint amiben nekem részem volt. És az igyekezetem nem volt hiábavaló.
- Mindjárt... elmegyek - mondta.
Kivettem számból férfiasságát és kézzel folytattam kedvenc pasim kielégítését. Pár pillanat múlva Attila melleimre élvezett.

Hogy ezután mi történt, azt hadd ne részletezzem túl hosszan. Nem, nem lettünk szeretők. És nem, nem jöttünk össze. Hogy megismétlődött-e az eset... az igen, volt rá példa. A matekkal amúgy jól haladtunk, volt értelme továbbra is járnom hozzá. Ugyan kicsit nehezen rázódtunk vissza a tanulásba, de azért sikerült. Hogy beleszerettem-e... talán. Nem tudom, nem voltam még szerelmes. De szeretek vele lenni...