Kívül-belül

A sötét szoba padlójára vékony sávot rajzolt a rolón beszökő, késő délutáni napfény, kis, arany utcákat képezve a koszos parkettán. Nehéz bársonyfüggönyök vonták keretbe a szutykos, több helyen törött ablakokat, az apró vaskályhából szálló korom pedig fekete foltokat hagyott a bársonyon.
A szoba szinte üres volt. Csak középen - mint egy sziget - állt egy nagyon régi kanapé. A rugói már régen kitüremkedtek a sötét textilen, s a szivaccsal töltött ülőfelület besüppedt a használat során. Előtte, pár lépésre egy magasabb asztal, terítő nélkül, csupaszon. A sokéves múltja könnyen kivehető volt ennek is: fényesre kopott felületét széltében-hosszában késnyomok szabdalták, a jobb felső sarkán kávéfolt, lentebb valami sötétebb, ragacsosabb…

A kanapén ültek. Sokáig csendben voltak, csak az utcán járó kocsik kerékcsikorgása hallatszott be a törött ablakon. Az utolsó fecskék képviselői üldögéltek a házzal szemben, a dróton, s hangos füttyögéssel adták a világ tudtára: hamarosan indulnak délre.

A férfi megmoccant. Egyik kezét átvetette a kanapé hátulján, hogy féloldalasan fordulhasson a mellette ülő alak felé. Orra vörös volt, szeme véreres. Mosolygott. Mindig mosolygott, amikor ivott. Arca sárgásfehér, kissé püffedt, idétlen vigyor ült a szája sarkán.

- Gyönyörű vagy - suttogta. - Egyszerűen gyönyörű.

A nő nem válaszolt, tüntető hallgatásba burkolózott. A férfi nem vette zokon a dolgot. Kezét partnere kezére csúsztatta, és így szólt:

- Ez, azt hiszem, teljesen természetes dolog. Az, hogy meg kell ismernünk egymást. Én egy komoly fiatalember vagyok. Annyi mindent szeretnék neked mesélni. Magamról. Aztán majd te is mesélsz, ugye?

Ismét nem kapott választ, folytatta hát:

- Hol is kezdjem… Apám nem volt túl jó ember, tönkretette az életünket. Anyám nagyszerű asszony volt. Imádott engem, teljes szívéből szeretett. Apám ölte meg. Egy este részegen ment haza, és jött a szokásos ütés. Gyakorlatilag agyonverte anyámat. Hol az a rum? Á, itt is van.

Hörpintett egyet az asztalon álló, ujjfoltos pohárból, amiben barnás-vöröses ital volt. Szelíd szemmel nézett vissza a nőre, akinek körvonalait elmosta a félhomály, majd megsimogatta az arcát.

- Ne, kérlek, ne nézz ilyen szomorúan, ez már egy régi történet. Fáj, persze, de nem érdemes könnyeket hullatnom érte többé. Nem is tudom, mikor sírtam utoljára. Talán anyám temetésén. Vagy akkor nem tudtam sírni? Nem, már emlékszem. Amikor hazaértem, akkor sírtam csak. Napokig. Vigasztalhatatlan voltam.

Mélyet sóhajtott, majd megnyalta a szája szélét. Közelebb hajolt a nőhöz, arrébb tolta pár tincsét, s alkoholszagú leheletével megcirógatta a nyakát.

- De mi lenne, ha most te mesélnél magadról? Milyen voltál kicsinek? Jó, persze, láttalak tizenegy évesen, de milyen voltál előtte? Volt biciklid? Nekem volt, egy piros. Aztán apám egyszer elzárta, amiért verekedtem a szomszéd Szabó Karcsival. Soha többé nem kaptam vissza.
Nagyot nyelt, ahogy még közelebb furakodott a nőhöz. Remegett a keze, ahogy a vállát simogatta.

- Miért vagy ilyen hallgatag, gyönyörűm? Ejnye, mosolyogj egy kicsit, kérlek. Kérsz egy korty italt? Nem? Rendben, akkor majd én megiszom. Na, még egy kicsit…

Erősen koppant a pohár az asztalon, amikor ismét letette.

- Azt hiszem, szeretlek, drágám. Muszáj megtudnom rólad mindent. Egyszerűen mindent tudni akarok rólad. Ismerni akarlak, úgy, mint saját magamat. Érzéseket, vágyakat, gondolatokat… Ezek a dolgok érdekelnek engem - a férfi hangja megremegett. Sóvárogva, kitágult pupillával leste a nőt, aki még mindig nem reagált a szavakra, s mi több, arca valamiféle hideg merevséget tükrözött.

- Ismerni akarom a tested… Minden négyzetcentiméterét, a fejed búbjától a lábad ujjáig.

A férfi hangja egyre halkabb lett, mígnem suttogássá vált.

- Gyere, feküdj fel ide… na, gyere drágám…

Felemelte a nőt a kanapén, majd a szoba közepén álló asztalra fektette.

- Olyan szép vagy - suttogta elérzékenyülve. Társa arca tökéletes közönyösséget tükrözött, tekintete a semmibe révedt, mintha meg se hallotta volna a férfi becézését.

- Egyszerűen gyönyörű - ismételte a férfi, a dzsekije zsebébe nyúlt, s az onnan elővett tárgy fémesen megcsillant a sötétítőfüggöny mögül beeső fényben.

- Ismerni akarlak, édes - motyogta ismét a férfi.

A nő feje oldalra billent, a nyakán pedig előtűnt egy véres vágás. A férfi szeme megcsillant, s ismét belekortyolt az italába, hogy aztán újra szerelme felé fordulhasson. Kezében a szike villámgyorsan csapott le. Újra és újra…

- Ismerni… Kívülről és belülről egyaránt…

Vér fröccsent a koszos ablakra, a madársereg pedig egyszerre röppent föl az ég felé.