Kísértés

Tétován ácsorgok az ajtó előtt. Kezem nyúl a csengő gombja felé, de valami visszariaszt megint. Pedig nem történik semmi. Ki tudja, mióta szobrozom a néma kapunál. A körülöttem sétálgató emberek meg-megnéznek, talán tanácstalanságom okát kutatják. Bár tudnának segíteni, bár megfognák a kezem, s vezetnének így célom felé. De ezt az utat nekem egyedül kell megjárnom, én választottam magamnak. Miért olyan nehéz megtenni ezt a pár lépést? A tűzzel játszottam, amikor ezt az utat választottam. Megkísértettem a kísértőt s ő válaszolt rá. Most jussát követeli, engem. Minden porcikám remeg, kezem hideg, egyszerre önt el a hideg és a forróság.

Aztán, mintha egy buborék pattanna el a fejemben, megváltozik minden körülöttem, vagy Én bennem van a változás? Szívem addig szabálytalan, riadt verdesése, egyenletes, kemény dobbanássá vált. Csapongó gondolataim, melyek a még lehetséges menekülést is fontolgatták, szilárdan célom felé törnek. Már nincs visszaút. Kezem határozottan a kapu felé hajlik. Nem keresem már a csengőt. Gyengéd nyomásra az ajtó halkan kitárul. Hosszú folyosó barátságos fénye invitál befelé. Átlépve a küszöbön, muszáj megtorpannom.
Az épület belülről még csodásabb, mint kívülről. A padló kőkockáit mesei képek színesítik. Mozdulatlanságban is mozgalmas jelenetek között haladok előre. De nem csak a padló vonzza tekintetemet. A falakról szebbnél, szebb festmények tekintenek rám. Tájképek, csendéletek, régi idők arcképei között sétálok. Tudom, hogy van időm megcsodálni e palotát, már nem sürget senki és semmi. Kíváncsian kukkantok be a folyosóról nyíló szobákba. Nincs két egyforma köztük, talán csak lakójuk hihetetlen kifinomult ízlése az, ami harmóniát teremt köztük.

Hatalmas, tükrökkel borított terembe érek. Furcsa tükrök, nem az én képemet adják vissza, az előző életeimet vetítik elém. Életeket, melyek álmaimban köszönnek vissza rám, sejtetve, ki mindenkin keresztül láttam már a világot. Látom a mágikus jelekkel festett arcú boszorkányt, ő nagyon sokszor meglátogat, mikor alszom, látom a szendét, ki lesütött tekintettel élte életét, s annyi más alakomat, emberit és nem emberit.

Elhagyva a termet, egy meseien faragott ajtó állja utamat. Hív, csalogat, jöjjek közelebb. Ahogy megérintem az ajtó sárkányokkal, táltosokkal, tündékkel gazdagon vésett testét, mintha áramütés érne. Összerándul az összes izmom, a szám kiszárad, s belsőmből elindul egy kicsiny tűzkígyó.
S amerre megy testemben, úgy hízik-növekszik, belőlem táplálkozva. Megjöttem hát. Célt értem. Az ajtó már tudom, mit rejt. Engedve a testemben tekergőző kígyó sürgetésének, lenyomom a kilincset, az ajtó feltárul és én várom, mi történik.

Egy sötét, gyantaillatú helység ásít felém. Nem lépek beljebb, hiszen az orromig sem látok, inkább a küszöbön állok. Házigazdám itt van velem e különös szobában. Nem látom, de érzem jelenlétét. Sejtésem beigazolódik, az ajtó egyszer csak becsattan a hátam mögött. Pedig levegő sem moccant.

A következő pillanatban egy sosem hallott, de mégis oly ismerős hang hasítja keresztül a fekete köpenybe burkolódzó szoba néma csendjét. Szavának engedelmeskedve, száz meg száz gyertya egyszerre kap lángra, s borítja selymes, aranyfénybe a termet. A padlót, a falakat is gyertyák borítják, szoborfélék, geometriai formák, kicsik és egész óriások. A szoba berendezése egyszerű, két, hatalmas támlájú, széles fotelből és egy, a fal mellé állított asztalból áll. S az egyik fotelban megpillantom végre a Ház Urát. Kényelmes, ragadozó mozdulattal áll fel és sétál elém. Minden mozdulatából árad a vadság, az erő. Érzem bőrömön átható tekintetét. A lelkemet kutatja a hihetetlen borostyán-szín szempár. Bronzszínű szakállát, mint régi asszír uralkodók, több ágba fonva viseli, ezüst farkaskoponya-gyűrűk fogják össze a hosszú fonatokat. Tengernyi haját is szoros fonat fékezi. Mágnesként vonz e varkocs, szeretném megszabadítani haját e kötelékből, szeretnék beletúrni, összekócolni. Hangja karcos, érzékien hárfázik az idegeimen. Nem ér hozzám, előttem áll, s kér, fáradjak beljebb s foglaljak helyet. Nagyon kimért, udvarias e hang, s én mégis érzek benne valami hihetetlen ősi feszültséget. Nagyon uralkodik magán.

Kényelmesen simul alám a fotel, az asztalon illatos gyümölcsök kelletik magukat. A gyertyákból pulzál valamiféle, hűvös-kesernyés, megnyugtatató és mégis vérpezsdítő illat. Vendéglátóm velem szemben foglal helyet, s az asztalról kínál, borral, kávéval, gyümölccsel, s mindennel, amit kívánok. A kávé felé nyúlok, szemetgyönyörködtető kis csészében kelleti magát a forró fekete ital. Orromba tolakszik az erőteljes, krémesen selymes kávéaroma. Már az illata is jól esik. Az első korty kesernyés ízű, aztán csokoládéhoz, karamellához, fahéjhoz hasonlít. Fantasztikus ízek kavarognak a számban. Beszélgetésünket zene kíséri, nem halk és nem hangos. A kezdeti feszültségem tovatűnt, társalgásunk fesztelen, barátságos s nagyon mély. Nincs olyan téma, amihez ne tudnánk hozzászólni, néha kemény véleménykülönbségekből adódó parázs viták színesítik a napot. Nagyokat nevetünk, s néha mélyeket hallgatunk, tökéletes harmóniában, amikor már nincs szükség szavakra.

Lerúgom lábaimról a magas sarkú szandálokat, s végre még kényelmesebben tudok elhelyezkedni. Lábaimat magam alá húzva ülök a fotelban, s élvezettel legeltetem szemem a szemben helyet foglaló társamon. Megdöbbent intelligenciája, bölcsességei ősi tudásról árulkodnak. Rabul ejt tekintete, szavak nélkül is értem néma meséjét. Érzem bőrömön simogató pillantását. Végigsimít a nyakamon, bebújik a dekoltázsomba, melleimet simogatja a bűvös szempár. De ő ennél többet nem tesz. Csak ül és néz. Felhevülök tekintetétől, ágyékom sürgető vágya egyre követelőzőbbé válik. Nincs maradásom a fotelban. A meztelen talpamat jótékonyan hűsíti a padló hidege, ahogy oda sétálok elé. Megállok felette, majd lassan lábaihoz kuporodom. Államat egyik térdére támasztom, két kezemet combjain nyugtatom. Átcikázik rajta egy futó remegés az érintésemre reagálva, alig érezhető, engem mégis elönt az öröm tőle. Beszélgetésünk folytatódik tovább, de egyre akadozóbb, egyre többször fonódik egymásba tekintetünk, egyre forróbak az izmok a tenyerem alatt.

Lüktető a zene körülöttünk, lüktetővé válik vérem is. Tekintetét tekintetembe akasztva hajol felém, ujjaival állam alá nyúlva kényszerít, hogy ne szakadjak el tőle. De erőszakra nincs is szükség, magamtól emelkedem térdre. Homlokunk félúton találkozik. Égeti bőrömet ujjainak forrósága. Percekig simulunk így össze, szó nem hallatszik köztünk. Édes a csókja ajkamon. Elhúzódom tőle, látni akarom a szemét. Magába nyel a hatalmasra tágult, zöldes fénnyel izzó pupilla. Ott lángol benn a száznyi gyertya fénye, s a férfi visszafojtott szenvedélye. Még mindig uralkodik magán, nem esik nekem, de egyre nehezebben tudja türtőztetni magát. Rám vár. Rám bízz a kezdeményezést. Gyengéden csókolja végig az arcom. Meleg lehelete füleimet, nyakamat cirógatja. Egyik keze derekamon nyugszik, lassan csúszik át hátamra, hogy szorosabban öleljen magához. Nyelve finom mozdulatokkal kér bebocsátást ajkaim közé. Még érzem az általa elfogyasztott bor fanyarságát. Lágyan masszírozza nyelve nyelvemet, lángoló máglyákat gyújtva ezzel bennem.

Tétovázó szinte a mozdulat, mellyel keze mellemre csúszik. Érintésétől mellbimbóim megkeményednek, majd átdöfik a ruha vékony anyagát. Kezem mellkasára téve, nyomom hátra a fotelba. Engedelmeskedik kérésemnek, szemét le sem veszi rólam. Nyitott szájjal lélegzik, szaporán. Lassan csúsztatom le magamról a ruhát, élvezve csodálatát, ahogy előtűnő meztelen bőrömet köszönti. Mikor már lekerült rólam minden, fölé térdelek, s ráülök a térdeire, kezeimet széles vállaira támasztom. A gyertyák fénye aranylóvá világítja testemet és az övét. Pillecsókot lehelek mindkét tenyerére, majd derekamra helyezem égető kezét. Én nem tudok annyira uralkodni magamon. Fogaim közé harapom alsóajkát, s közben melleim véletlenül?, készakarva?, hozzáütődnek az arcához.

Ez az a pont, mikor elveszíti végre józanságát, szenvedélye, mint kitört vulkánból a láva, teríti be testét és lelkét. Keménnyé válik az érintése, szinte már durván markol bele a fenekembe és ránt magához, forró ágyékához. Combjaim között érezhetően lüktet, ágaskodik férfiassága. Szelídsége már a múlté, semmivé foszlott. Hangos morranással viszonozza vad csókjaimat, közben kezei sem tétlenkednek. Az egyik a hajamba túrva, masszírozza a fejbőrömet, addig a másik melleimet markolja meg, minden gyengédséget mellőzve. Fogai a nyakamra harapnak vörös nyakláncot, hozzám csapódó szakáll-gyűrűinek hidege csak tovább szítja lángoló bőrömet. Az őrült kéj ködbe burkolja józanságom. Mindenemet át akarom adni neki, s belőle is minden kell.

Reccsenve szakad le róla a fekete selyeming, gombjai szerte-szét szállnak a szobában. Körmeimet mellkasába vájom, fogaim nyakának érzékeny bőrét szántják. A testem minden porcikáján érzem kutató kezét, éhes száját. Ellököm magamtól, s lecsúszom két combja közé. A nadrágot ő rántja le magáról, s elém tárul merev-szobor szépsége. Felnyögök a látványtól, hiszen már nagyon akarom őt. Nem húzom az időt, szám egészen befogadja a péniszét, kitölt teljesen a forrósága. Kezem hasát, combjait simogatja. Éhesen tapadok hozzá, nyelvem izgató táncot jár rajta. Nehezen engedem ki ajkaim fogságából, kezemet kulcsolom köré. Szám combhajlatát csókolja, megrészegít bőrének bronzszíne, hidegen kesernyés illata. Érzem, hogy teljesen átadja magát nekem, mély sóhajai megtáncoltatják a gyertyák lángját.

Vontatottan nyúl az egyik vastag gyertya után, egymásba csavarodott kígyópár lángol ezüstös lánggal. Óvatosan billenti meg, az olvadt viasz lassan megfolyva, csorog hátamra, vállaimra. Döbbent kiáltást csal ajkaim közé az égető-kellemes érzés. A bőrömmel érintkezve meghunyászkodik a lángolás, s már csak meleg folyamát érzem csupán. Hihetetlenül izgató játékot játszik velem. Szabad kezével eltol magától, s hanyatt dönt a padlón. Kezeimet fejem fölé fogja, tekintete kér, ne húzzam el onnan. Most ő térdel fölém, kezében hatalmas lánggal égnek a kígyók, tovább olvasztva saját testüket. A kéj lezárja szemeimet, de élesen érzékelem a melleim közé csorgó viaszt, a gyönyör folyamatosan rázza testem. Ujjaival elkeni rajtam a képlékeny anyagot, mellbimbóim fájdalmasan feszülnek tenyerének, ahol érzéki köröket masszíroz rájuk. S tovább csorog rám a forró viasz, körbecsorogja melleimet, tomboló mámort égetve bőrömre. Hasra fordít, hátamat karmolja kezével. Majd megáll.

Nem történik percekig semmi, csupán sóhajaink zenéje vetekszik a falakból áradó muzsikával. Görcsbe rándul a testem, ahogy a gerincem árkán ömlik végig a folyékony gyertya. Sóhajom sikoltássá növi ki magát, nem bírom sokáig már. Az elmúlt percek vadsága után meglepő szelíden csókolja végig viasz égette hátamat. Finoman nehezedik végig rajtam. Kedvesen csitítgatja tüzelő testem. Összesimuló arccal fekszünk hosszú ideig, míg szaggató vágyam csillapszik. Lélegzete nyakamat súrolja, halkan súgja: forduljak meg.

Legördül rólam, mellém fekszik. Elmerülök borostyán-szemében, látom szemének tükrében saját képmásomat, tudom, mennyire vágyunk egymásra. Mikor úgy hiszem, már nem lehet fokozni a fokozhatatlant, számra hajol, miközben köldököm árkát önti tele viasszal. De hiába karmolom karját, mellkasát megváltásért könyörögve, csupán lecsókolja arcomról könnyeimet, s tovább folytatja kínzatásom, mely édes, édes, mint a bűn. Lábszáramon éget utat magának a kígyópár, elfogyhatatlannak tűnő testükből egyre csak folyik-folyik a viasz. Önkéntelenül tárul szét két combom, hogy annak érzékeny belső oldalát is érje e csodálatosan fájó érzés.

Tudja vágyam, lassan áramlik a meleg bőrömre, elérve ágyékomat, mely lángolóbban ég minden égigszökő máglyánál. Már csak remegni tudok karjában, erőm nincs már semmihez, csak érezni a csodát, mi belőle árad. Kezének egy mozdulatától a gyertya semmivé foszlik, s marad a varázs, mi társam lényéből fakad. Ujjaival, szájával járja végig azt az utat, hol a viasz már megszilárdult rajtam. Csókjai nyomán megolvad minden, bőröm, sejtjeim őutána áhítoznak. Gyöngyként meredő mellbimbóimat cukorkaként, gyermekmód veszi szájába, s szopogatja lágyan, néha rágcsálva rajtuk. Ujjait ágyékom kitárulkozva várja, nekifeszül testem a behatoló ujjaknak. Hangos kiáltásaimra halk hangon válaszolgat, de hangjának remegése elárulja őt is.

Feszült testtel izgatja ölemet, halántékán kidagad egy ér, ahogy próbál ismét uralkodni magán. Tüzes karikák táncolnak szemem előtt, sikoltások szakadnak fel mellkasomból. Istenem, segíts rajtam! Óráknak tűnő percek után végre hanyatt fekszik, s magára von. Rekedt kiáltással csúszik hüvelyembe, ágyékom legmélyére vágyik, hol forróbb a tűz, mint a legforróbb pokol tüze. Íjként feszül neki testem, még mélyebben akarom őt érezni magamban. Előttem fekszik izzadtságtól fénylő, macskaszerűen izmos testtel, vágytól homályosuló szemmel. Belesajdul szívem ennyi szépségbe.

Tenyerem hasán nyugszik, apró remegések rázzák meg őt is. Hüvelyizmaim masszírozzák, ingerlik hímvesszőjét. Ajkát beharapva, szemét enyémbe mélyesztve élvezi ő is lassú, hintázó mozgásomat. Minden pillanat a mienk, csak ketten vagyunk a Világmindenségben. Ennél többet ember nem akarhat magának, kevesebbel be nem érhetjük. Hirtelen ül fel, hátát az egyik fotelnak támasztja, s eszeveszett módon ölel magához, lábait hátam mögött felhúzza, még jobban belém csúszva ezzel. Szája számat keresi, csókoljuk egymást, míg bírjuk levegővel. Ölemben lángolva ég, remeg férfiassága. Artikulátlan hangok hagyják el ajkát, s tudom, közel a perc, mikor már nem bírjuk tovább. A következő szent pillanatban pattanásig feszül alattam a szeretett férfitest, ágyékomba belehasít a gyönyör. Karomba mélyednek társamnak kezei, hangos kiáltásaink visszhangzanak a szobában, a gyertyák tűzpalástba borítanak minket.

De nem látok mást magam körül, csak egy szikrázó, aranyszínű szempárt, benne van az élet minden öröme és boldogsága. Kimerülten borulok le mellkasára, melyben dübörögve ver szíve, kánont játszva az enyémmel. Hátamon simít végig reszkető keze, lágyan ringat teste. Puha léptekkel távozik tőlünk a tébolyító szenvedély, helyet adva a megnyugvást hozó békés harmóniának. Legördülök róla, ne nyomja súlyom, pihenjen ő is. Alig távolodom el tőle, máris nyúl utánam, s von ölelő karjába. Fejem vállán nyugszik, karom mellkasán pihen.

Olyan szép most minden. Nem vágyom ennél többre. Csak rá, és mindarra, miben ő él. E csodákkal színes, fantasztikus világra.