Két idegen

Odakinn vészjósló szél fújt, a fák ágai ide-oda csapongtak, mintha csak a túlélésért küzdöttek volna. Vihar közeledett. Nagy vihar.
A lány az ablakból szemlélte a természet ilyenfajta csodáit. Benn a szobában nyugalom volt, csend és sötét. Gondolataiban a lány messze járt, valahol, ahol mindent elfelejthet, ahol minden más. Vajon létezik ilyen hely? Egy apró könnycsepp jelent meg jobb szeme sarkában, amit -  mielőtt még útra kelhetett volna, és végigsimogathatta volna lágy arcát – gyorsan letörölt, amint megérezte, hogy valaki átöleli hátulról. Úgy osont be a fiú a szobába, mint egy macska, és olyan lágyan ölelte magához a lányt, hogy az pillanatok alatt visszatért a valóságba. Behunyta a szemét, és átadta magát az élvezetnek. Szerette, ha átölelik, pedig ez már nagyon régen történt meg vele utoljára. Ki akarta élvezni minden pillanatát, mintha csak ez lenne az utolsó...
A fiú lassan megfordította, és szorosan magához húzta, miközben ujjai a hátát cirógatták. A lány pedig kapaszkodott belé erősen, mintha attól tartana, hogy valaki el akarja ragadni előle. Végtelen melegség árasztotta el teste minden apró porcikáját, és csak dorombolt, mint egy elégedett kiscica.
Nem emlékszik pontosan hogyan, de a következő pillanatban már hanyatt feküdt az ágyban, és a fiú meztelen felsőtesttel magaslott fölötte. A sötét szobában nem láthatott túl sokat, de jobb is volt így, csak élvezni akarta az apró érintéseket, amikkel a fiú ajándékozta meg. Tudta jól, hogy ez nem szól másról, csupán kölcsönös örömszerzésről, és valószínűleg sose fogják újralátni egymást. De kellett neki... Ezelőtt sose tudta volna elképzelni magáról, hogy így kitárulkozik valaki előtt, sose volt a kalandok híve, és eddig csak egy fiú volt az életében - nem túl kellemes emlékekkel. De kívánta már nagyon, és életében egyszer nem akart gondolkozni. Ami láthatólag nem sikerült. Csak úgy özönlöttek a gondolatok a fejében. Próbálta meggyőzni magát, hogy semmi rossz nincs abban, amit csinál, hiszen csak enged teste kívánságainak...
Az elmélkedéseiből kizökkent, mikor teste megremegett, megfeszült és valami elképesztően meseszerű dolgot érzett. A fiú nyelveivel a csúcsig repítette, amiről eddig azt se tudta, hogy létezik.   Lihegett nagyokat, és még magához se tért az átélt kéjből, a fiú már a nyakát csókolgatta, és érezte, ahogy lassan beléhatol. A kisebb fájdalomról tudomást sem véve, élvezte. És élvezni akarta. Azt akarta, hogy vágytól éhes teste végre kielégüljön. A fiú, mintha belelátott volna a fejébe, egyre hevesebben és gyorsabban mozgott rajta. Zihálásuk eggyé forrt, és egy közös sikításban teljesedett ki, amint mindkettejük teste megadta magát a kéj mámorának.
Lerogytak egymás mellé, kielégülten és fáradtan. Nem szóltak semmit, csak a lány egy halk „Köszönöm!”-öt suttogott a fiú fülébe. Egy darabig még simogatták és kényeztették egymást, míg mindketten álomba nem szenderültek.
Hajnalban a lány hirtelen kinyitotta a szemét, és első pillantása a mellette lévő üres helyre esett. Nem látszódott rajta meglepettség, tudta ő ezt... Vagy csak álmodta volna az egészet?
A táskájához nyúlt, ami az ágya mellett hevert, kivett belőle egy kis dobozkát. A tartalmát a tenyerébe öntötte, és egy nagy pohár vízzel lenyelte...
Kinn hatalmas villám zaja törte meg a csendet. Megérkezett az ígért vihar. Hangosan és haragosan tombolt az ég.
A lány szája apró mosolyra húzódott, miközben szeméből sugárzott a fájdalom. Szeme lassan lecsukódott, és végtelen nyugalom öntötte el testét.
…... Az utcák üresek, csupán egyetlen alak látszódik a távolból, aki - mit sem törődve a viharral – ráérősen ballag egy új, ismeretlen táj felé. Egy pillanatra visszanéz, meggyújt egy szál cigarettát, majd némán folytatja útját...