KENYERET

- Kenyeret! Adj kenyeret, anyám! Adj kenyeret, mert éhezem! Kenyeret adj anyám, hogy csillapítsam ezt a furcsa, furcsa érzést itt bent.
- Lásd, gyermekem, ez minden, mit, ételt itthon meglelsz. Vedd és csillapítsd vele éhínséged!
A gyermeket bíztatni nem kellett. Sürgetve kapta anyja kezéből a szeletnyi kenyeret, melyet másnap ebédre tett ő félre.
- Mi lesz velünk, Uram? Mi lesz velünk, ha ily szegénységben hagysz minket? Egy szelet kenyér, mit gyermekem elé tenni tudok. S magam elől vonom meg annak felét, hogy ő nyugodt hassal térjen álomra. Éhen halunk tán, vagy a fagy visz át minket a Te országodba
S a válasz jött is nemsokára.
- Miért vagy hitetlen, gyermek?
- Ó, Uram, én lennék hitetlen? Hiszek én az Úrban, a Mindenható Atyában. Félem s tisztelem is őt.
- Magadban higgy, gyermek!
- Magamban, Uram? Kicsiny kis pont vagyok én a nagy mindenségben. Eltaszít magától az emberséges nép, szegénynek látnak és az is vagyok.
- Gazdag vagy te. Én mondom néked. Saját szádtól vonod meg a kenyeret, hogy egy másik lélekre nyugodt álom hulljon.
- De az a lélek a fiam, hogy is cselekedhetnék máshogy?
- Gyermek! Lásd meg önmagad! Hidd, hogy tudsz, hidd, hogy tenni tudsz. Keress és találsz, figyelj és lelsz!

Sötét lett és némaság. Anya és gyermeke éjszakája nyugodt békében telt. A gyermek jóllakott egy szelet kenyérrel. Anyjának csak a remény maradt, mely számára táplálóbb volt, mint friss kenyérnek hét szelete.
Álmok jöttek szebbnél szebbek. Apa volt a kisgyermek, s fia enni kért. És ő tudott adni, volt miből, híre sem volt szegénységnek, éhínségnek.
Az anya is álmodott. Gazdagon megrakott, széles asztalt. Azon asztal volt csak kerek e világon. Se több, se kevesebb. Fiával ketten ültek le és ettek, ettek, ettek.
Aztán reggel lett. Éhes, fájdalmas, szegény reggel.
- Ne haragudj rám, édesanyám!
- Nem haragszom én rád, egyetlen fiam.
- Ne haragudj rám, édesanyám, de a hasam, a hasam nem bír nyugodni. Éhes vagyok s félek, sohasem leszek én már jóllakott.
Könnybe lábadt az anya szeme. Szívét a düh mardosta. Nem gyermekére volt ő dühös, inkább saját tehetetlenségére.

- Ó, Uram! Miért nem lakhat jól egy ember szeretettel? Az én fiam igen jóltáplált lenne akkor, s valón hiszem, én sem lennék éhes mindig.
S a csoda újra megtörtént: Az Úr másodszor szólt az anyához.
- Kövesd jeleim s ígérem, nem leszel szegény többé soha.
- Köszönöm, Uram, hogy lenéztél most így ránk. Követem jeleid, s rád bízom most önmagam.
Fény gyúlt a sötétségben, a semmiből lett apró tűz.
- Kövess hát, lélek! – szólt az Úr parancsa.
Az apró fény vezette az anyát. Vezette őt egy szép tisztáshoz. A tisztásnak egyik szegletében szépen rakott faház, mellette takaros kis udvar, rajta szelíd jószágok.
- A tiéd. Vedd birtokba! Szerezz férjet, alapíts családot!
Az anya földre borult, kezét összetéve mondá az imát. Ajkait számlálhatatlanszor hagyta el a szó: Köszönöm!
- Uram! Hálámat rebegném feléd, de kicsinyes az emberi szó, hogy rájuk bízzam érzéseim. Megyek fiamhoz, hogy együtt lépjük át e kis lak és jövőnk ajtaját.
- Megállj, Asszony! – Az Úr hangja, mint mennydörgés zuhant a természetre. – Fiadnak más sorsot szántam, terveim vannak vele.
- Ó Uram, kérlek, ne vedd engedetlenségnek tettem, de ha fiam nem lehet velem, nekem sem kell sem ez otthon, sem ez élet.
- Miket beszélsz, asszony? Itt az élet előtted, itt az otthon, a jövő.
- Nem kell. Megyek haza fiamhoz, Ő van talán nekem e világon, ki szívből szeret. Őt hagyjam hát el?
Hazament az anya, megölelte fiát.
- Merre jártál, anyám? Merre vezetett ama csodafény?
- Csalfa fény volt, vak remény. Választanom kellett, s én választottam. Bármily kevés vagyonunk, gazdagok vagyunk, mert tudom, van, aki azt mondja: Kenyeret adj, anyám!