Kávémesék: a fattyú és a remete

A királyfi, akit, hogy fattyú voltát eltitkolják, „ausztriainak” hívtak, hátrahagyta kíséretét s belovagolt a városba, úgymond „vadászni”. Nem vitt magával szolgákat vagy aranyat, biztos volt benne, hogy megjelenése, híre, vagy még inkább hírneve minden ajtót és szívet megnyit előtte. Feketebársony ing, spanyol gallér, könnyű páncél és kard, arab telivér semmi másra nem volt szüksége. Kis város, úgy számolta, egy óra alatt felméri a kínálatot, egy óra alatt meghódítja a hölgy szívét, két óra szerelmeskedés, kis pihenés, reggelre újra a csapatánál lehet.


Legendás vadászszerencséje ezúttal cserbenhagyta. Antonia, egyik régi kedvese, akivel szokatlanul hosszú időt, több hetet is együtt töltött, s akitől az elválás nem teljesen a kölcsönös megbecsülés jegyében zajlott le, éppen meglátogatta a városkában lakó húgát. Antonia szavatartó hölgy volt: anno megesküdött, hogy meg fogja bánni, hogy elhagyta, s ha már többi ígéretét (hűség, szeretet stb.) el is feledte, ezt az egyet igyekezett megtartani. Amint meglátta volt kedvesét húga mellett, rögtön értesítette az illetékeseket: a férjet, hogy a gaz csábító legázolta felesége egyébként ritkán látogatott virágoskertjét, a plébánost, hogy a városka határát átlépte a sátán egyszülött fia, aki mellékállásban maga az Antikrisztus, a bírót, hogy a király titokban adóellenőrt küldött. Az említettek közül az utóbbi majd szívinfarktust kapott, de összeszedte magát, félreverte a harangot, s tájékoztatta a lakosságot, hogy a vérszívó szörny megérkezett, biztosítsák számára az illő fogadtatást. A lakosság ennek megfelelően cséphadarókkal, vasvillákkal és kaszákkal indult a királyfi keresésére. A királyfi, aki szíve legmélyén szerény és alázatos személyiség volt, nem szerette a felhajtást és az ünneplést, így amint meghallotta a spontán delegáció közeledtét, kezet csókolt szíve hölgyének kézbe vette a kardot és kiugrott az ablakon. Futtában hallotta a szíves invitálást, hogy ne szaladjon annyira, mindjárt kezdődik a helyi hagyományoknak megfelelő ünnepség a tiszteletére szerveznének, az alábbi programpontokkal: a bíró és a plébános beszéde, akasztás az előkelő vendég főszereplésével és végül szolid tűzijáték (a hulla elégetése, mivel a múltkori adószedőt is csak elkaparták, de azok a dög kutyák nem kiásták?).
A királyfi, bár más alkalommal szívesen tanulmányozta a helyi népszokásokat, de az előzetes ellenére a folklórműsor élvezetéről lemondott és felszaladt a hegyekbe, nyomában rajongóival. Futott, futott, völgyen hegyen át, nyomában az üldözői. Néha már arra gondolt, hogy annyi harc után itt, egy nevesincs város hegyei között éri utol a halál, amivel már annyiszor szembenézett?
A szerencse, egyetlen szeretője, aki eddig kitartott mellette, most sem lett hűtlen: egy barlangra lelt, belevetette magát, de az üreg nem volt lakatlan: egy kámzsás alak mozdult meg a sötétben…
- Isten hozott, fiam.
A királyfi kihúzta magát:
- Én Don Juan de Austria vagyok, a királyi ház tagja…
- Egy lélek vagy fiam, aki ha jól látom, éppen nem a bűnei, hanem testvérei elől menekül… Így ha megengeded, fiam… Bocsásson meg, Felséged – tette hozzá kajánul – először a kíséretét is fogadom.
Kilépett a barlang elé és a keresztjét eléjük tartva felkiáltott:
- Állj! Krisztus keresztjét gyalázza meg, aki a barlang bejáratát rossz szándékkal átlépi!
A városiak dünnyögni kezdtek:
- De hát, ő maga a sátán vagy az adószedő… a legbiztosabb, ha megöljük.
- Se nem sátán és szerintem nem is adószedő… Még nem kísértett meg és nem is lopta el a keresztemet, tehát se nem sátán, se nem adószedő, mehettek.
A tömegnek nem akaródzott hazamennie, de egyikük sem mert szembeszállni a remete keresztberakott fadarabjaival, így lassan szétszéledtek, az erdei pap végre visszatérhetett a vendégéhez.
- Mit tettél fiam, hogy ennyire meggyűlöltek téged?
- Én Don Juan de Austria vagyok, Őfelsége, Fülöp király természetes testvére és hadvezére, a Szent Liga flottájának kapitánya…
- Szép lista, valószínűleg a történelemkönyvekben oldalakat töltene ki, de nem hiszem, hogy azért akartak volna meggyilkolni téged, hogy a gyerekeiknek kevesebbet kelljen tanulniuk rólad.
A királyfi kicsit elgondolkodott.
- Talán mégiscsak ezért. Mert érzik, hogy több vagyok, mint ők. Hogy óriás vagyok a törpék földjén. Mert én ismerem a titkot, amit ők nem.
- Gondolom, ezt a titkot nem alázatnak hívják.
- Nem. Az csak a szolgák erénye. Én az élet titkát ismerem. Az élet teljességét. Hogy vakmerően ki kell szakadni a kicsinyes szokásokból, a nyárspolgári kicsinységből. Tudom, miről beszélek, köztük nevelkedtem, majd megfulladtam.
- Aztán?
- Aztán szépen felöltöztettek, mint egy vásári majmot és bemutattak egy elegáns úrnak. Az sokáig nézett, megölelt és azt mondta, ő a bátyám. A király. Úgy éreztem, végre abba a világba kerültem, ahová tartozom. Kardot és hatalmat kaptam a kezembe.
- Igazán szép, krisztusi gondolkodású ember vagy…
- Ne gúnyolódjon rajtam, atyám. Igenis, Krisztusért harcoltam. – A kardjára csapott. – Tudja, hogy ezzel a karddal hány lázadó mórt koncoltam fel? Hogy boldog emlékezetű Pius pápa engem nevezett ki a keresztény flotta élére, hogy Lepantónál csapást mérjek a szaracénokra, akik Mohács és Buda eleste óta veretlenek voltak?
- Tudom. De azt is, hogy szüzet rontottál meg, hány asszonyt csábítottál el, hány családot romboltál szét.
- Na és? Az ágyakban is ugyanazt csináltam, amit a harctéren. Merész voltam és nem törődtem azzal, hogy mit lehet és mit nem. Szabad voltam és merész. Csodákat tettem, mint Jézus.
- Mint a mi Urunk?
- Hát, kicsit másképpen. Ő az erejével bénákat keltett életre. Én a szenvedélyemmel, a korlátlanságommal addig halott női testeket keltettem új életre.
- Mégis, ártatlanokat rontottál meg, házasságot törtél…
- Nem igaz! Olyat adtam nekik, amiket mástól sohasem kaphatnak meg az életben! A csodát! Amíg velem nem találkoztak, csak lányok vagy asszonyok voltak, én nővé tettem őket. És ezt nem tudták nekem megbocsátani. Ha csak végiggázolok rajtuk, mint az állatok, azt megbocsátják. A király vére nem szennyez, mondták volna, és megbocsátottak volna. De azt már nem tudták elnézni, hogy utánam már az összes többi férfi ölelése szürke és unalmas.
- És soha nem érezted, hogy rosszat teszel? Nem mondta senki sem?
- Ezerszer. Atyám, jó keresztény vagyok, egész életemben a keresztény közösségért harcoltam, vallom a Religio Catholica minden dogmáját, de… még egyetlen egy pappal vagy úgymond igaz emberrel sem találkoztam, aki valóban tiszta lett volna, és ezért ítél el. Mindenkiben csak az irigységet éreztem, hogy én meg mertem tenni, ők meg nem. Hogy én egy olyan világban jártam, ahová ők gyávák vagy kicsik voltak belépni. Atyám is elítél? – Tette hozzá kicsit kíváncsin, kicsit félve.
A remete lázasan gondolkozott. Érezte, hogy megnyílt előtte ez a lélek, szinte perverz magamutogatással tárta fel összes titkát – de nem tudta, mi lenne az az egy szó, amivel meg tudná nyerni Istennek ezt a lelket. Fohászkodott, de nem szállt le rá a bölcsesség lelke. Széttárta a kezét és így szólt:
- Hát, fiam, azt hiszem, akkor tovább kell keresgélned. Én sem vagyok elég tiszta, hogy elítéljelek. Rossz helyre kergetett a sors.
- Nem ítél el?
- Nem. Azt hittem, hogy már túl vagyok a világi hívságokon, a hús kísértésén, de nem. Ahogy meséltél a harcokról: szerettem volna kardot ragadni. Ahogy a nőkről, felkapott a vágy, hogy azt a csodát én is megtapasztaljam. Minden, amiben hiszek, azt mondja, bűnös, amit teszel. De a szívem mélyén nem tudlak elítélni. Menj fiam, imádkozom majd, hogy találj olyan embert, aki elég tiszta lesz ahhoz, hogy higgy neki.
Maradj itt reggelig, megosztom veled az életem és a hajlékom, aztán reggel megmutatom neked, hogy találsz ki a hegyek közül, hogy ne tedd próbára a városiak türelmét…
Másnap délelőtt a királyfi visszaérkezett a csapataihoz. A szolgái fel sem ismerték, szótlan, elgondolkodó volt. Levette szakadt ruháját, megmosakodott és csak annyit mondott a barátainak: életemben először találkoztam egy igaz emberrel…
Pár nappal később a katolikus király, Fülöp, a féltestvére örömmel észlelte, hogy természetes öccse megváltozott és végre elküldheti Németalföldre. Sok ott az eretnek, elkel egy jó katolikus spanyol, aki rendet tud teremteni.