– No, Uram, megyünk diót szedni – szólt a remete a cellája falán függő feszülethez. Nem mintha nem hitte volna, hogy Jézus amúgy is tudja, hová megy, de illendőség is van a világon.
Szép októberi nap volt, a földet az őszi napfény átmelengette, s a meleg meg kivetette héjából a diót. Már csak össze kellett szedni. A fákat még a faluból felzarándokló hívek ültették, azt gondolván, hogy a remete, aki, mint afféle szent, a földön csak fél lábbal álló ember, nem jártas a mezőgazdasági munkákban, azért a diót össze tudja szedni ősszel.
A remete már nem látott jól, térdre ereszkedett, s a kezével úgy kereste a termést. Voltak, amiket félredobott, mert túl korán estek le a fáról, s rászáradt a héjuk. Mások elrohadtak és kiszáradtak a földben, papírhéjúvá mumifikálódtak. Megint másokat az egér rágott meg. De voltak, amik ránézésre finomnak és egészségesnek ígérkeztek, ezeket bedobta a kosárba.
Téli estéken ő is evett belőle, de inkább a gyerekeknek adta, hogy ne csak Isten szavával gazdagabban térjenek haza, hogy a lélek mellett a test is kapjon csemegét.
Miközben ott térdelt az őszi avarban, azon gondolkodott, hogy ha Jézus nem Júdeában, hanem Magyarországon született volna, nem lehet-e, hogy a diószedőről mondott volna példabeszédet? Hiszen Ő is ugyanúgy lehajol hozzánk, mint a diószedő a csonthéjas termésért. Ő is megváltogat minket, de amiben a legkisebb remény is van, a jóság legkisebb szilánkja, Ő is kosarába gyűjti. És végül, Ő is türelmesen vár, nem vágja ki a fát, akármilyen kevés is a termés.
– Igazán segíthetnél, Uram… – mondogatta, mert igencsak nehezen gyűltek a diók. Ha végzett egy talpalatnyi hellyel, s felállt, lábával érezte, hogy igencsak sok dió maradt még a falevelek között.
Aztán újra térdre ereszkedett, nem törődve fájós csontjaival, s úgy folytatta a gyűjtögetést. Néha a viskója felé pillantott, mint aki vár valakit. Aztán feltámadt a szellő, lefújta az izzadtságot a homlokáról – és már nem volt egyedül.
– Örülök, hogy eljöttél…
– Mindig eljövök, ha hívnak – mosolyodott el Jézus. – Csak nem mindig veszik észre, ha megérkezem. Segítsek?
– Köszönöm, nem kell, Uram. Csak ülj le, és beszélgessünk!
– Jól van – mondta Jézus, és leült hátát az egyik diófának vetve. És miről beszélgessünk?
– Most azon gondolkoztam, hogy miért nem mondtál példabeszédet a diószedőről?
– Miért mondtam volna? Miért nem elegek a bárányok? – csodálkozott Jézus.
– Megbocsáss, Uram, de sok mindenről beszéltél, amit a falusiak, akik feljönnek hozzám, hogy rólad meséljek, nem igazán értenek meg. Idegenek nekik a bibliás történetek. Nem tudják, mik azok a talentumok, a királyok és a főemberek. És ha elásnak valamit, az a megdöglött kutyájuk, nem pedig titkos kincsek.
– És, ha a diószedőről beszélnék, azt megértenék? – kérdezett vissza a Megváltó.
– Talán igen. Legalábbis, már eléggé fájnak a térdeim, ahhoz, hogy úgy gondoljam, ez húsbavágó történet lenne nekik is.
– Hát, akkor mesélj nekik Jézusról, a jó diószedőről. Ez sem rosszabb, mint a jó pásztor, vagy a szőlőműves. Ha ezt érti meg a nép, hát mesélj nekik így.
– Nem lesz ez jó, Uram – vakarta meg fejét a remete. – Még azt mondanák, hogy meghamisítom a Szentírást. Jó ember a püspökünk, de nagyon tud haragudni, ha rosszul idézem a Bibliát.
– Hát, mondd meg nekik, hogy én kértem, hogy beszélj az embereknek rólam, mint diószedőről.
– Hát, Uram, nem hinnének nekem. Azt mondanák, megbolondultam. Adnál nekem egy jelet, hogy az emberek lássák, hogy Te küldtél – kérte a remete.
– Ti emberek mindig csak jeleket akartok. Sohasem elég nektek, ha valaki igazat és bölcset beszél, mindig akartok valami bizonyítékot is. Olyanok vagytok, mint a rómaiak, akiknek nem elég a lélek kenyere, cirkuszt is akarnak hozzá.
– Nem akarlak megsérteni, Uram, de te alkottál minket ilyennek…
– Nos, ha jelet akarsz, adok neked jelet – tápászkodott fel Jézus a földről, odalépett a remetéhez és a kezébe nyomott valamit. – Íme!
A remete csodálkozva nézte az ajándékot: egy diószem volt, aminek a héjait egy hajtás, egy zsenge repesztette szét.
– Ez lenne, Uram a bizonyíték?
– Igen. Az élet.
– Hinni fognak nekem?
– Hát, nem tudom… – most Jézus tárta szét a kezét – ha nem hisznek az élet csodájának, ugyan, minek hinnének? – Majd feltápászkodott, és nekiindult.
A remete pedig elültette a diót, abból pediglen fa nőt, lombossá terebélyesedett. És aki megpihent az árnyékában, és meghallgatta a Jézusról, a jó diószedőről szóló mesét, mind meg is értette azon példázatot.
És el is hitte, hiszen a dió, amit a fa termett, igencsak finom volt.
