Karácsony

Azonnal megcsapott a buli hangulata, ahogy beléptem az ajtón. Az a dübörgő zene, ami egyszerre forralta fel az ember vérét és mozgatta meg minden tagját anélkül, hogy észrevenné és egyszerre volt üdítően karácsonyi. A kinti fagyoskodás után jól jött a benti meleg, orromat pedig betöltötte az üde fenyőillat és a forralt bor mindenfelé terjengő aromája.
Végigpillantottam az egybegyűlt kis tömegen és elhúztam a számat. Nos… talán túl gyakran mondom, hogy ezt vagy azt utálom, rühellem, vagy gyűlölöm, ezért megpróbálok most cizelláltabban fogalmazni. Nem szívlelem a bulikat. Az a sok ember, tolongás, lökdösődés, kurjongatás… különösen, ha még az alkohol is fogy. Pozitívum, ha jó a zene, de egyrészről az ember néha-néha egy kis csöndre is nyugalomra is vágyik, amit ilyenkor nehéz biztosítani, ez pedig engem frusztrál. Másrészt meg, ha csak tombolni akarsz, jó, ha hangos a zene, de ha összefutsz egy ismerőssel, akivel szívesen beszélgetnél, kiordíthatjátok a tüdőtöket is, akkor is csak minden három szóból kettőt fogtok érteni.
Viszont most mégiscsak karácsony van. Ilyenkor az ember csak nem ücsöröghet otthon a csendben, csak a kandalló tüzének pattogó hangját hallgatva. Pláne azért, mert nincs is kandallóm. Az anglisztikások pedig legendásan jó bulikat szerveznek. Bár én még egyen sem vettem részt, a fent említett okok miatt, de az ismerőseim rengeteget áradoztak már róluk. „Ezt a bulit XY szervezi az angol szakról.” Mintha csak az, hogy a szervező angol szakos, már egy márkajelzés lenne. A biztos siker záloga. Bár persze, én is ismerek pár angolos emberkét, és többségük tényleg jófej. Most pedig megbizonyosodhattam róla, hogy nem csak szóbeszéd, hogy a bulijaik is jók. Vagy legalábbis ez az egy tényleg jól sikerült.
Nekem fontos szempont, hogy nem voltak túl sokan. Nem tolongtak egymás hegyén-hátán, nyakán, fején az emberek. Komfortos távolságban állt mindenki egymástól, leszámítva persze azokat, akik direkt bújtak össze, kötött pulóverekben, Mikulás-sapkákban, kezükben puncsos és forralt boros poharakkal. A helyiség ízlésesen kidekorálva, néhány jól elhelyezett műfenyő-girland, rajtuk karácsonyi díszek, nem túl hangos, de mégis pörgős zene. Minden tökéletes.
Elmosolyodtam, amikor megláttam, hogy a két nagyobb helyiséget elválasztó ajtónyílásba még egy fagyöngyöt is fellógattak. Éljen az angol hagyomány! Nyilván barátaink nem bízták a véletlenre, hogy lehetőség legyen egy kis mókázásra is a buli során. A hagyomány szerint ugyanis a fagyöngy alatt szabad a csók. Aki ez alatt a kis dísz alatt összetalálkozik bárkivel, büntetlenül megcsókolhatja. El is gondolkoztam, van-e valami konkrét céljuk vele, de ekkor félbeszakított egy vidám hang:
– B! Örülök, hogy eljöttél!
Mosolyogva fordultam az ismerős hang felé. Bár felém közeledő barátnőmön látszott, hogy már alaposan be van csiccsentve, de amilyen kedves és vidám általában is szokott lenni, ahhoz képest nem volt feltűnő a változás. Viszont az már sokkal feltűnőbb volt, hogy a barátnőjével egymást támogatva dülöngéltek felém. És itt a barátnőt nem ugyanúgy értem, mint az előbb. Mi Vivvel csak barátok voltunk. Ő az egyik angolszakos, akit kérdésen fölül áll, hogy a jófejek közé soroljak. Erinnel viszont már egészen más volt a kapcsolatuk. Sosem rejtették véka alá, hogy nem csak intellektuális értelemben szeretik egymás társaságát, de most ahogy egymást ölelgetve lejtettek végig a nem épp szellősen megtelt termen, sok mindent elárult. Láttam már őket nyílt helyen csókolózni, ahol bárki elkaphatná őket, de azért ilyenkor is óvatosabbak voltak. Legalább félrehúzódtak egy félreeső sarokba, vagy ilyesmi. Bár Erin ezt is élvezte. Ezért hívtam így őt, a neve kezdőbetűje és Erosz, a görög szerelemisten nevének nőies változata alapján. Barátnőnk ugyanis félig görög, de ez most más lapra tartozik. A lényeg, hogy a hétköznapokban, ha nem is rejtették véka alá a kapcsolatukat, nem is dörgölték senki orra alá. Most viszont csak a vak nem figyelt fel rá, ahogy egymást simogatták, a másik fenekét és combját markolászták, miközben felém dülöngéltek.
– Hello, csajok! – mosolyodtam el én is. – Jó a buli.
– Tényleg jó lehet, ha már te is eljöttél – cukkolt Erin, sokat mondóan barátnője vállának támaszkodva.
– Néha ilyen is kell – válaszoltam vigyorogva, miközben levettem a kabátomat és tekintetemmel egy fogast kerestem, jelezve, hogy maradni is szándékozok egy ideig.
– Nagyon helyes – kuncogott Viv, majd egy pillanatra megakadt a szeme valamin a hátam mögött. Odahajolt Erinhez és a fülébe sugdolózott, mire mindketten felkuncogtak.
– Jó szórakozást neked, B! – mosolygott rám az utóbbi lány. Ezzel pedig lezártnak tekintve a beszélgetést, tovább dülöngéltek.
Kabátomat a karomra terítve pillantottam utánuk, hogy lássam, mi vonta magára a figyelmüket. Aztán megpillantottam a sarokban álldogáló lányt. Látásból ismertem. Azt hiszem, ő is angolos, bár nem vagyok benne biztos. Fura lány volt. A maga módján szép a helyes arcával, vállig érő fekete hajával, karcsú alakjával, amin még vékonykeretes szemüvege is csak dobott, de visszahúzódó természete, hogy sosem akart még csak mások látóterébe se kerülni, eléggé különössé tette. Nem is tudtam, igazából mit kereshet itt. Nem volt az a buliba járós fajta. Talán csak engedett a többiek unszolásának, mint én is szoktam néha, ha valahova nagyon el akarnak rángatni, aztán csak várom, hogy vége legyen ennek az egésznek.
– Hello, Évi! – köszönt rá csivitelő hangon Viv, mire a lány felkapta a fejét.
Kíváncsi lettem volna, mit beszélgethetnek, de már nem hallottam többet, mert ekkor egy másik hang vonta magára a figyelmemet:
– Kislány! – Ezt a vidám kurjantást bárhonnan felismerem, és ahogy arra fordultam, nem is csalódtam, látva a forralt borral a kezében felém dülöngélő melákot.
– Erik! – Nem tudom, a mosolyom mennyire volt őszinte és mennyire erőltetett. Igazából mindkettő volt benne. – Hát te meg mit keresel itt?
– Mi az, hogy mit keresek itt? – tárta szét a karjait mímelt sértődöttséggel. – Hát kihagyok én egyetlen bulit is?
Pimasz vigyor ült ki az arcára.
– Ó! Szóval szidod az angolosokat, amikor a könyvtárban ülve tanulnak, de ha már bulit szerveznek, rögtön a puszipajtásaid lesznek? – cukkoltam.
– Az más – hápogta félig sértődött, félig zavarodott hangon.
– Csak szívatlak, te tökkelütött – löktem meg röhögve a vállát.
– Ó, igazán? – vigyorodott el és összeborzolta a hajamat. – Na gyere! – karolta át a vállamat.
– Most bosszúból jól leitatlak.
Harsány kacagással, gyengéd erőszakot alkalmazva vezetett afelé az asztal felé, ahol felhalmozták a piákat.
Még hátra pillantottam egyszer a vállam felett a barátnőimre. Viv és Erin még mindig Évivel szemben álltak, de a zenétől és a beszélgetések halk morajlásától nem jutott el hozzám, mit mondanak. Ebben a pillanatban viszont, mintha csak megérezte volna a tekintetemet, a szemüveges lány felemelte a fejét és egy másodpercre egyenesen a szemembe nézett. Csak egy pillanat műve volt. Nem is igazán tudtam mit leolvasni az arcáról, és a következő pillanatban Erikkel már oda is értünk az asztalhoz és ő a kezembe nyomott egy pohár forralt bort.
***
A következő percek, talán órák mámoros vidámságban teltek. Amúgy jó az időérzékem, de ha jó a buli és ahhoz eleget iszom, hogy már hatása legyen, ez tovaszáll. Nem szeretek lerészegedni, már csak a másnaposság miatt sem, de ilyenkor az érzékeim egy részét is elvesztem. Ha összejönne az ember valakivel, ez igencsak előnytelen. Van viszont, amikor kifejezetten jó. Ilyenkor már nem zavar annyira a tömeg zaja és hasonlók. Csak a hangulat az, ami átjár és jól érzem magam a többiekkel.
Mindig agyonszívatom Eriket a léhasága miatt, most viszont puszipajtásokként öntöttük magunkba a különböző piákat, nem törődve azzal, hogy fog hasogatni a fejünk másnap. Eközben pedig a többieket figyeltük, kielemezve a helyes pasikat és a jó csajokat és figyelve, ahogy néhány pár táncra perdül a zenére.
Bár az alkohol feloldotta már némileg a gátlásaimat, így is visszautasítottam az érkező felkéréseket. Nem tudok és épp ezért nem szeretek táncolni. Próbáltak már tanítani, a szalagavatómra valami elfogadható még össze is jött, de az elkészült videót arról is csak egyszer néztem vissza, akkor is égett a bőr a képemről, hogy lehettem ilyen béna.
Inkább csak álldogáltam ott a piás pultnál Erikkel és röhögtünk szinte mindenen. Vivet és Erint is megpillantottam, ahogy egymásba kapaszkodva kitámolyognak a tánctérre és valami táncfélébe kezdenek, aminek a vége persze az lett, hogy ott, a tömeg közepén csókolózni kezdtek. Szélesen elmosolyodtam a látványra, majd erről hirtelen eszembe jutott Évi.
Tekintetemmel a szemüveges lányt kerestem, de nem láttam őt sehol. Nem ácsorgott már ott a sarokban lehajtott fejjel, mint az előbb. Talán hazament? Vagy sikerült neki is valahogy feloldódnia a hangulatban? Nem is ismertem igazán, de most azt kívántam neki, hogy érezze jól magát.
Talán az a tekintet volt rám hatással. Nem tudom elmondani, mit láttam benne, de mégis, amikor rá gondoltam, erős érzelmek törtek rám. Sajnáltam őt. Talán mert sokban hasonlított rám. Ha Viv és Erin nem jön oda hozzám, amikor megérkezem, vagy Erik nem rángat el piálni, valószínűleg én is valami hasonló helyzetben kötöttem volna ki. Mit tesznek az emberrel a barátok?
A hangulat már kezdett a tetőfokára hágni. Mindenki oldott volt és jól mulatott. Az emberek önfeledten táncoltak, még azok is, akik pontosan tudták magukról, hogy halál bénák. De ez most senkit sem érdekelt. Őket a legkevésbé. Én is jól éreztem magam, egészen addig, amíg meg nem éreztem az enyhe feszítést az alsó testtájamon.
Na tessék! Mindig ez van, ha egyszerre sokat iszom. Pláne bulikban. Most támolyoghatok ki a vécére, és mire kijövök, megint akklimatizálódhatok a bulihoz. Mindig ez van.
Halkan felhorkantottam és kimentettem magam Eriknél. Őt persze nem igazán izgatta a dolog. Elég részeg volt már ahhoz, hogy fel se fogja, miről van szó. Ő talán már csak egy csinos szájra vágyott, ami rácuppanhat a legnemesebb testrészére, vagy egy formás fenékre, amibe ugyanazt beledughatja, hogy teljes legyen az estéje.
Nem is foglalkoztam vele túl sokat, gyengéden, már amennyire ilyen állapotban kontrollálni tudom az erőmet, megveregettem a vállát és elindultam a hely másik végében lévő mellékhelységek felé.
Meglepően jól tartottam magam. Még csak nem is dülöngéltem, ahogy a két helyiséget elválasztó ajtónyílás felé verekedtem magam, hogy igyekezzek átjutni rajta. Ahogy viszont az már csak lenni szokott egy olyan bulin, ahova egy maroknyinál több ember érkezik, egy normál méretű ajtónyíláson sosem lehet csak úgy átjutni. Most is azonnal belebotlottam egy szembe érkező illetőbe. Először csak morogtam, próbálva parancsolni testemnek, hogy félre álljak és udvariasan utat engedjek a másiknak, de amikor felpillantottam, egy pillanatra teljesen ledermedtem. Az a csinos arc nézett vissza rám a nagy barna szemekkel a vékonykeretes szemüvegen keresztül.
Szóval mégsem ment haza. Nem tudom, mit csinálhatott az elmúlt időben, de nem úgy nézett ki, mint aki nagyon bulizott volna. Tekintete tiszta volt, már amennyire én az akkori állapotomban meg tudtam mondani, tehát nem is ihatott túl sokat.
Neki is valami hasonló futhatott át az agyán, bár ellenkező előjelekkel, mert csak nézett a szemembe meredten, de egyikünk se szólt egy szót se. Aztán, amikor végre észbe kaptunk, megindult a szokásos tánc az ajtóban, hogy ki és merre térjen ki, ami persze rendszerint oda vezet, hogy mindig mindkét fél ugyanarra akar mozdulni és tökéletesen beszorulunk a szűk ajtókeretbe.
Már épp úgy állt a dolog, hogy megoldanánk a helyzetünket és mindenki menne tovább amerre tartott, amikor hirtelen nagy huhogás csapta meg a fülünket. Felkaptam a fejem és azonnal egy rakás ránk szegeződő tekintettel találtam szemben magam.
Egy rakás alkoholtól fátyolos szempárral, ami ránk szegeződött. Ez nem ígért semmi jót. Pláne nem a folyamatos huhogással együtt. Különösen, ha figyelembe vesszük azt a csillogó fényt is azokban a szempárokban.
Évire néztem, aztán hirtelen mindketten észbe kaptunk és a fejünk fölé emeltük tekintetünket, megpillantva az ajtóban lógó fagyöngyöt. Hát persze. Mi is kelthetné fel egy rakat részeg figyelmét. És ekkor, mintha csak rájöttek volna, hogy mi is rájöttünk, megindult a skandálás: – Csókot! Csókot! Csókot!
Ijedten Évi szemébe néztem. Bár igazából nem nekem kellett volna ijedtnek lennem. Sosem féltem az ilyen kihívásoktól. Tudtam, hogy az egész csak poén, és más helyzetekben még rá is játszottam volna elázott barátaim érdeklődésére egy heves franciacsókkal egy jó adag tapizás kíséretében. 
Évi azonban más volt. Ahogy abba az ártatlan szempárba néztem, tudtam, nem akarom ezt csinálni vele. Én is tudtam, milyen érzés, amikor szívatnak. Most már szerencsére olyan helyzetbe kerültem, hogy felismertem, ez a szituáció például csak egyszerű vicc. Nem nekem szól. Nyilván fel fogják még sokáig emlegetni, már aki a kijózanodás után emlékszik rá persze, de akkor csak röhögünk egy sort együtt és ennyiben marad. Viszont ha Évi tényleg olyan, mint én voltam régebben, nem akartam ilyesmivel kellemetlen helyzetbe hozni.
Fülemben visszhangzott a skandálás én viszont csak bámultam azokba a barna szemekbe. Rémületre számítottam. Arra, hogy zavarodottságot látok azokban a szemekben. De nem. Bár talán volt benne egy kis félelem, de nyugodt volt, és ugyanolyan kíváncsisággal nézett vissza rám.
Némán igyekeztem üzenni neki a szemeimmel, kérdezve, hogy most mi legyen. Csak most vettem észre, hogy kezem közben felemelkedett és megfogtam két felkarját, az ő kezei pedig a derekamra vándoroltak.
Tovább visszhangzott a „Csókot! Csókot!”-skandálás, Évi pedig nem szólt semmit, csak halványan elmosolyodott, előre dőlt, lábujjhegyre emelkedett, és ajkait a számhoz nyomta.
Mintha bomba robbant volna, olyan hangorkán söpört végig a helyiségen. Én viszont ebből semmit sem fogtam fel. Csak élveztem a puha ajkak érintését, ahogy azok lassan mozogtak a számon.
Valami eszméletlenül jól csókolt. Felkarját fogó kezeim átnyúltak a hóna alatt és átöleltem, hogy magamhoz húzzam. Ajkaink szétnyíltak és egy tétova mozdulattal áttoltam a nyelvem a szájába, ő viszont örömmel fogadta és átölelte a sajátjával.
Lassú és szenvedélyes csók volt. Mintha nem is csak most futottunk volna először, hanem egy régóta egymásra hangolt szerelmes pár lennénk.
Egy pillanatra elszontyolodtam, amikor végül elváltak ajkaink. A tömeg elcsendesedett és lassan mindenki visszatért a tánchoz, az iváshoz, vagy amit épp csinált előtte. Mi viszont csak álltunk ott, továbbra is egymást bámulva.
– A vécére indultál, nem? – szólalt meg végül Évi.
– Hogy? – ráztam meg a fejem. Beletelt pár pillanatba, mire megértettem a szavait. – Te honnan…
– Látszott rajtad, hogy sietsz – mondta kedvesen csilingelő hangon és arra pillantott, amerről jöttem, majd rám, végül a vécé irányába és ismét rám.
– Én… – hebegtem. Nem tudtam, mit mondhatnék.
– Menj csak! – intett a fejével kedvesen.
Hálásan bólintottam, majd elsiettem. Most éreztem csak meg ismét, mennyire feszít a szükség, így gyorsan besiettem a kis női alakkal megjelölt ajtó mögé.
Mire megkönnyebbülten ismét kijöttem, Évit már nem láttam sehol. Hiába érdeklődtem a többieknél, a többség vagy azt se tudta, kiről beszélek, vagy elképzelése se volt. Talán nem is érdekelte.
Egy idő után feladtam a keresést és visszatértem Erikhez. Ő persze mit sem érzékelt az egészből. Ő épp egy csinos szőkét fűzött, próbálva elcsalni egy kis entyempentyemre. Mosolyogva megcsóváltam a fejem a látványon és egy doboz sör után nyúltam, hogy abba fojtsam bensőmben felhalmozódott érzéseimet.
De legalább kaptam egy szép karácsonyi ajándékot. Azt a csókot sosem felejtem el. Nem is hittem volna, hogy egy ilyen szende lány ilyen jól tud csókolni. Pláne egy másik lányt. De sajnos, tudtam előre, ennek nem lesz folytatása. És igazam is lett. Mintha mi sem történt volna, később is csak elvétve láttam Évit, egyszer-egyszer az egyetemen. Nem létező kapcsolatunkban ezután se változott semmi. Illetve csak annyi, hogy most már, amikor meglátott, mindig kedvesen rám mosolygott. Nem kihívóan, vagy kacéran. Csak úgy, mint egy barátra. De ennyi. Többet nem váltottunk egy szót sem, de annak a szép karácsonynak örökre megmarad az emléke.